Az Ujság, 1911. május (9. évfolyam, 103-114. szám)

1911-05-03 / 103. szám

2 országos jelenség: valóban kialakul a tömegakarat az általános titkos választó­jog mellett olyképpen, hogy keresztül­gázol minden egyéb politikai czélon, mely­ben az utak elválnak egymástól. Csak­ugyan vannak függetlenségiek az ország­ban, a­kik az általános titkosban látják legközelebbi czéljukat, s azt hiszik, hogy az út a független Magyarország s a per­­szonál­unió felé, a szoczializmus sarka­latos követelésein keresztül vezet. S van­nak a nemzeti eszmét mindenek fölé helyező hazafiak, a­kik lehetségesnek tartják, hogy a nemzeti eszmét ugyan­azon az úton érik el, a­melyen a szo­czializmus a maga világához, a román nemzetiség pedig Magyarországnak a maga ideálja szerint való átalakulásához akar jutni. A­míg vezérlő politikusok mondják, hogy e czél elérése után utaik ismét szétválnak, addig ez rosszhiszemű­ség, vagy együ­gyűség, de ha a tömegek állják ezt, akkor ezt a balhitet is tudo­másul kell venni: tévedés, nyilvánvaló lehetetlenség, hogy hármuk között ket­ten ne csalódjanak, de így van. Mit lehet tenni, hogy a két csalódó között ne azok legyenek, a­kik a nemzeti eszme győzel­mét várják ? Erre a kérdésre ma nem akarunk, tehát nem is tudunk felelni. De az aradi naptól kezdve a választójogi problémát komolyabban kell vennünk, mint eddig, a­nélkül, hogy föladnánk véleményün­ket, mely szerint e mozgalom megelőzte idejét a nélkül,, hogy siettetné annak eljövetelét. A kusza helyzetért a felelős­ség a vezető politikusokat illeti, a követ­kezmények mérlegelése azonban már csak a személyekkel össze nem függő jelen­séget illetheti. S itt szembeszökő a három heterogén tábor találkozásának nem az erkölcs­telensége, — ez a vezérekre tartozik — hanem a veszedelmessége a magasabb szempontra. Ezt a szempontot éppen csak a szoczialisták ápolják a maga tisztaságában, a magyarok és nemzeti­ségiek hebehurgyán nem is törődnek vele. Mert a szoczialisták zászlójának szolgálatában az általános titkos nem jelent szentimentális jogérzéket, filantró­piát, szalón-liberálizmust, hanem fegy­vert, mely egyszerre végezni akar az egész társasággal, magyarokkal, nem­zetiségekkel, filantrópokkal és szalón­­liberálisokkal, nekik az általános titkos oly világ teremtésére kell, melyben egy­aránt elmerülnek a nekik kicsinyes, ne­vetséges és retrográd nemzeti és nemzeti­ségi velleitások. Ők új gazdasági alapon új gazdasági államot akarnak létesíteni, s a­hogy ők tudják: a szövetség csak útja, a­mi után nem válnak el, hanem egy­szerűen megeszik a szövetségeseiket. Ez nem újság, ez csak olyan mo­mentum, a­melyről meg kellett feled­kezni azoknak, a­kik a szoczialistákat most ahhoz a talpalatnyi földhöz akarják segíteni, a­mely elegendő a lábuk meg­vetéséhez. A szoci­alisták részéről a szám­adás tiszta és becsületes, ők bevallottan harczot folytatnak amaz egész világ ellen, a­melynek új szövetségesei és tagjai, ők teljes joggal győznek ezek segítségé­vel, hogy azután legyőzzék segítőiket is, a­kiknek semmivel sem tartoznak. De éppen mert a szoczialisták nyílt forradalmárai annak a rendnek, mely­nek fegyvertársai is hívei és szülöttei, meghamisítása a természetes fejlődésnek, hogy győzelmükhöz az ellenfelek törek­vése is segít őket. Minekünk a szoczializmus nem rém­kép. Jól tudjuk, hogy nem petrolőrök és az ő világuk is kulturvilág lesz. De az ő világuk — ha kialakul — csak tör­ténelmi produktum lehet, a történelmi produktum pedig csak a természetes harcz fejleményeiből állhat elő. A létező katonai kiválóság kifejezője lett lassacskán a hadseregi műnyelvben. A ló a Kozsibrák ka­tonája volt, az eo ipso jó katona volt. Törték is magukat a tisztek, hogy oda­kerülhessenek a Kozsibrák ezredébe. És nóta is volt róla, hogy a­ki sorozáskor a Kozsibrák ezredébe jutott, jól imádkozott azért az édes­anyja. Csak egy baja volt Kozsibrák Vendel ezredes úrnak, egy nagy baja. Nem volt lánya. Pedig mindennél a világon jobban szerette volna, hogy lánya legyen. Egy kis leányka, a­kit Klárának keresztett volna, az volt a Kozsibrák Vendel egyetlen nagy kívánsága. Addig-addig kívánta, a­míg megadta a jó Istenke. Lány jött és Klárának keresztel­ték. Akkorka volt az egész csupán, mint egy jókora baka-ököl, de lány volt, és Klára lett a neve. Gyenge volt, mint a nádszál, halvány volt, most a liliom, félénk volt, mint a fecske­fiók, de lány és Klárika, és Kozsibrák Vendel ezredes úr minden boldogsága. Dehogy is adta volna ki a kezéből Ko­zsibrák Vendel reggeltől­ estig. Etette, itatta, dajkálta, csitítgatta, mintha nemcsak az apja, de az anyja is ő lett volna. Vett neki egy szép fehér kocsit, ernyővel a nap és szellő ellen, csipkékkel és aranyszegélyivel, messze földön nem volt több olyan gyerekkocsi. És a kocsit tologatta Kozsibrák Vendel ezredes úr. Mindig a kocsit tologatta. A szobában, a folyosón, az utczákon, a sétatereken, az erdőben, min­dig a kocsit tologatta az ezredes úr, az arany­szegélyes, csipkés fehér kocsit, a­miben az ő leánykája feküdt, a kis Klárika. Az ezred hadd legyen ezred; a tisztek mulassanak, kibírják ; a legények pihenjenek, rajok fér ; a puskák rozsdásodjanak, úgy sincs háború, az ezredes a kis kocsit tologatta, az ő kis klárikáját. világnak utolsó csöpp erejéig védenie kell magát, s állandó, jobb világ csak a múlt fölé való győzelmes kerekedés útján lehetséges, az abszolút, a kérlel­hetetlen túlerő jogczimén. Ennek a mi világunknak föl kell élnie utolsó élet­­szikráját is, hogy joga legyen meghalni azzal, hogy betöltötte hivatását. De az ellenfél mellé állni, annak segíten­i a sír­ját ásni azzal az ürügy­gyel, hogy ő is haladni akar, s a maga mivoltával juthat oda, a­hol csak a másiknak van történelmileg megokolt helye: ez botor­ság, ha emberek gondolják, s történelmi tévelygés, ha tömegek követik el. Teljesen elismerve tehát az aradi szervezkedés komolyságát, ebben a pont­ban találjuk meg a megnyugtatást: epi­zód ez, nem kezdet. Mert az igazi, a tör­ténelmi jelentőségű események nem kez­dődnek botorságon, az a tömeg, mely átalakítja a világ képét, még sohasem tévedett. II. A­kit betoltak az élé­be. Kozsibrák Vendel ezredes úr, a hatvan­­hatmmtadik gyalogezred parancsnoka, a­hogy mondani szokás, derék, jóra való katona volt. Olyan katonacsaládbeli származék: az öreg­apja is katona volt, az apja is s katonaiskolába küldötte a két fiát is. Sőt a nagybátyja is katona volt, a sógora is, az unokaöcscse s a­z eg£sz családjának minden ijpfia. Hogy röviden fejezzem ki magamat, a Kozsibrák-család min­den sógorságával egyetemben katona­ család volt. Ő maga, már mint Kozsibrák Vendel ezredes úr, személyesen kadétkorában két arany­sáv­ot viselt a gallérján, két-két gombbal Ez a legtöbb, a­mit egy kadét gallérja sávokban és gombokban elbír ; ekkora kitüntetés csak a kadétok legjobbjainak jut osztályrészül sá­vokban és gombokban. Subaltern-tiszt korá­ban is első legény volt mindig Kozsibrák Ven­del és a hadsereg dísze maradt természetesen mint törzstiszt is. Gyönyörűség volt ránézni a minősítési táblázatára. Jó katona, jó bajtárs, jó férj, jó apa, — ez volt Kozsibrák Vendel ezredes úr A hatvan­harmadik gyalogezred pedig valóságos minta­ezred volt a hadseregben. Háborúban ugyan nem tüntette ki magát, de ennek semmi egyéb oka nem volt, csakhogy éppen nem volt há­ború. De fegyelem volt az ezredben, rend, tisztaság, egészség. Éjjel-nappal, a­mikor tet­szik, jöhetett a brigadéros vagy divizionárius, a hatvanhármasoknál nem talált semmi ki­vetni valót. Ott nem volt kidőlés a nagy­­gyakorlatokon, nem volt kimaradás a város­ban. Mintaezred volt szóval, a­mit katonásan úgy fejeztek ki, hogy Kozsibrák-ezred. A Kozsibrák-név a rend, a fegyelem, a Öröm volt nézni a marezona katonát, a­ki fölkapta a kardját, hogy ne csörömpöljön, s tologatta az ő Klárikáját. És hogy tudott rá vigyázni, hogy tudott vele bánni. A kis­lány csak ránézett nagy szemeivel a szigorú ezredes arra, s ő mindjárt tudta, mi kell a kicsikének. És adott neki vizet, adott neki tejet, játékot, vagy mást. A­mi a szemébe volt írva. És beszélni tudott vele Kozsibrák ezredes úr, a mikor még nem is értette a szót. A kom­mandótól hajdan rekedt hangja olyan volt, mint a fuvolaszó, a mikor elcsevegett a kicsi­kével : — Tófityi, nófityi, csiri-biri-csári. A kis­lány megértette. Csak úgy repesett az apja felé a kedves beszédre. És akárhogy sírt, egyszerre elcsendesedett, a­mikor az apja azt mondta neki, hogy »tófityi, nófityi, csiri­­biri-csári«. A Kozsibrák-ezred kissé züllésnek indult közben. A legények ki-kimaradoztak, a tisztek el-ellumposodtak, s a mikor parádéra kiruk­koltak, nem rengett a léptük alatt a föld üte­mesen, s a mikor nagygyakorlatra mentek, úgy potyogtak a legények jobbra-balra, mint eső­ben a legyek. —• Rongy ezred a Kozsibrák-ezred — mondták nemsokára katonáék s a tiszteket büntetésből helyezték át a hatvanhármasok­hoz, s nóta is lett róla, hogy : »Boldogtalan az az édesanya, kinek hatvanhármas lesz a fia­«. Ezredes ul Kozsibrák pedig dajkálta a kis Kláriját, tologatta a kis kocsiját és fuvola­hangon dudolgatta neki : — Tófityi, nófityi, csiri-biri-csári. A tábornoki kinevezés, pedig soron volt már, csak késett, csak késett. Kozsibrák úr nem nagyon kereskedett utána. Ha nem jön, nem jön, ha jön, hát itt lesz. A fődolog a kis AZ ÚJSÁG* Szerda, 1911. május 3. BELFÖLD»­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház hol­­nap délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen a föld­mi­velési költségvetés tárgylását folytatja. Az ülés végén interpllácziók lesznek.­­ Burián báró a királynál, Bécsből jelentik, hogy a király Burián báró közös pénzügyminisz­tert tegnap délután két órakor hosszabb ideig tartó külön kihallgatáson fogadta.­­ A bán a miniszterelnöknél. Tomasics Miklós horvát bán tegnap, hétfőn, délelőtt felke­reste Khuen-Héderváry Károly gróf miniszter­­elnököt és sokáig értekeztek a horvátországi ügyekről. A bán ma délelőtt tíz órakor ismét meg­látogatta a miniszterelnököt s déli tizenkét óráig tanácskoztak. A h­orvát képviselők egy része ma reggel Budapestre érkezett. Ezekkel a dán délután közölte a miniszterelnökkel folytatott tárgyalások eredményeit, s ma este visszautazott Zágrábba.

Next