Az Ujság, 1911. július (9. évfolyam, 154-166. szám)

1911-07-01 / 154. szám

Budapest, 1911. IX. évfolyam. 154. szám. Szombat, julius 1. K13fls*téal árak: SZERKESZTŐSÉG: mmmm mm mm mm i Budapest, Rákóczi-út 54. sz. sár:::: »f-1 1^ 11 1 EF1 fi ^ «“ ... fl g I I I Vk fi ffm «A». Egy bóra­­ ... 2­­­40 . feM £ffl Jg i ^ 1 MpM «L Hg| Jele* m-es és ss-os. Egyes szám ára helyben Uff SV, rui Jféa. ^pL ,stím fElső. J&É MM i§8 laeg-jelen hétfő kivételével és vidéken 10 ROVÁS. Hegedűs Lóránt­ egyike a legkomolyabb és legképzettebb politikusoknak. Az ő előadó beszéde egy magas nívójú és jelentős vitának méltó expozícziója volt, s legyünk igazságosak, az ellenzéki vezérbeszédek nem éppen méltat­lan folytatásai. Ha nem lebbenne a háttérben az obstrukc­ió, ha a vitát valóban vitának lehetne nézni, gratulálnánk magunknak az appropriác­ió ilyetén tárgyalásához. S ha a vita a vezérszónokokkal be is fejeződnék, szinte azt hinnék, hogy igazán parlamentáris ország vagyunk. De természetes, hogy a vita nem fejeződött be, az obstrukc­ió éppen csak föltette a sipkát, mely piros is, kokárdás is, s, alatta következik csak a mezítlábas sans­culette. * Hogy kinek van igaza? Hát persze min­denkinek, Hegedűsnek, mikor azt a sok ér­deket vitatja, mely a költségvetés végére vár.. Ezt most az ellenzéknek mondja, de október­ben nem mondta a kormánynak, mikor az halogatta a költségvetést. Désy Zoltánnak, mikor alaposan ki tudja oktatni a mostani pénzügyminisztert, hogy milyen legyen a jó finánczpolitika, de mint államtitkár sohasem árulta el, hogy milyen jól tudja, mit kell csi­nálni. S pláne Holló Lajosnak, a­ki a párt­uralom ellen kel ki, minekutána kormánypárti korában igen okosan és igen előrelátóan kiál­totta : vigyázzunk magunkra, ha többséget szereztünk, hát tartsuk is meg. Mindnyájan kitűnően tudják az igazságot, de persze, csak ráolvasni a­ másikra. * A kormány pedig szervezvén a többségi turnusokat, melyek már most sem szuperál­­nak, tudja, hogy mi fog következni s vár. Vájjon mire ? Vájjon mit forgat elméjében ? Vájjon mit tud, a­mit erre kifelé nem tudunk ? Az arczulat komoly, sőt férfiasan komoly, sőt­­ öntudatosan komoly. Mint egy közismert zeneutálóé, a­ki egyszer megjelent a snar­­monikus hangversenyen, s rendkívül komolyan hallgatta a számokat. — Mit csinál maga hangversenyen ? — kérdi egy ismerőse. — A végére várok.— felelt és hallgatott tovább komolyan, sőt öntudatosan. it „Fanciulla del West“.­ ­ Puccini új operája. — Irta Elek Artúr. Róma, junius 28. Már alkonyodik a Costanzi-szinháznak, a nagy operaévad vége felé jár benne. De a ren­geteg nézőtér előadásról-előadásra szinaitig van közönséggel, tele, a földszint feketeruhás, ki­vágott mellényes urakkal és telik a páholyok a legragyogóbb római szépségekkel. Immár csak Puccininak legutolsó operája szerepel a műsoron, — eddig hétszer került előadásra — de a közönség el nem akar fogyni. S az elő­adás során vadul felzúgó taps és bravi-kiál­­tások. A »Fanciulla del­­Vest« sikere Rómában nem is lehetne nagyobb. Pedig, meg kell adni, Puccini az egyszer veszedelmes játékot űzött a sikerrel. Szemérem­érzetből-e, vagy ambíczióból, lemondott a biztos­­ sikernek sok mindenféle eleméről, ha óvatosan is, ha fontolgatva is, de mintha többre igyekezett volna a színházi tapsnál és a tele nézőtérnél. Valósággal erőlködve ter­helte meg zenéjét súlyosító elemekkel, igye­kezett, mélységre, fantasztikusságra, mis­é­ti­kus­sá­gra. Szembeszállt önmagával, küzdelemre kelt eredeti hajlandóságaival, ő, a­ki termé­szeténél fogva nyárspolgára a zenének. A nagy erőlködésnek — mint már nem először — felemás munka lett az eredménye. Puccini ezúttal meg akarta mutatni Strauss Richárd meg Debussy bámulóinak, hogy ő is tud ahhoz, a­mihez a bálványuk. Ő is tud bizarr harmóniákat halmozni s ő sem fél a kakofóniáktól ; ő is le tud mondani az olcsó hatásokról s ő is rá meri egyéniséget kény­­ss­zeríteni a közönség­e. Mindezt meg akarta mutatni, de éppen csak megmutatni, követ­kezetesen végigvinni , azt nem. Mert akkor igazán le kellett volna mondania a közönség baráti indulatáról. Ámbár valószínűbb, hogy nem is az el­határozásán múst a dolog, hanem a képes­ségén. Puccininak nem­ vérbeli tulajdonsága az, a­mit Strauss meg Debussy zenéjében modernségnek nevezünk. Zenei gondolkodás­mód­ja szerint Puccini igen régi, sőt ósdi mu­zsikus, s a­mi modern rajtig az ügy ragadt reá kívülről: mindenképpen idegen tőle. A­mit nála eredetibb elmék kitalálnak, azt Puccini igen ügyesen érvényesíti a maga zenéjében, , s — bizonyára nem szándékosan — az eredeti­ség­ látszatát kelti vele. Holott mennél jobban megismerkedik műveivel az ember, annál nyil­vánvalóbb, hogy talán „valamennyi modern olasz zeneszerző között ő­ az, a­kiben a leg­kevesebb az eredetiség­. Kölcsönkértnek hat a zenei gondolkodása is, a zenei beszéde is, a­mint hogy a Puccini-zene a maga teljes­ségében amolyan talmi­ zene. És hogy most, a »Fanciulla del West«-ben egyéb akart lenni annál, a mi : mindaz, a mi a is arend­­it a tehetségében, mindaz, a mi fo­­­­gyatkozás cél tökéletlenség rajta, még ki­rívóbbá lett. Zenei gondolatai : a dallamai, mondatfüzére , a harmóniái, és zenei nyelve : a zenekara — még soha olyan diszharmóniá­ban egymással nem volt, mint ebben a művé­ben. A­mit ki akar fejezni,­­a­fröz többbnyire balkézzel nyúl. Csevegő zenével akti.helyzetet festeni : sivár unalom lesz belőle. Debussyes harmóniákkal akarja egy indiánus pár sze­relmi enyelgésének furcsaságát megérzékíteni , és nem groteszkséget fejez ki zenéjével, hanem a titokzatosnak sejtelm­ességét. Az erdő két egyszerű gyermekének összetalálkozását, sze­relemben felolvadását akarja zenével elmon­dani , és a wagneri istenemberek vad kéjbe­rohanását juttatja az ember eszébe. A szán­déknak meg az eszközöknek ezt az inkongruen­­cziáját, a­mely alapjában tehetetlenség, jól ismerjük Puccini egyéb műveiből. De itt rikí­tóbb, mert a szándék jelentéktelenségéhez ké­pest az eszközök óriásiknak hatnak. Ha egy mondatba kellene foglalnom azt a benyomást, a­melylyel a »Fanciulla del Vest« előadásáról távoztam, azt mondanám, hogy unalmat keltett, annyira érdektelen zene. Pucci­nit bizonyára nagyon meglepné ez az ítélet, mert hisz ő minden módon épp az ellenkezőjére törekedett ennek. Soha még oly színes, soha még oly változatos és ötletes nem akart lenni. A szövegkönyvet is ennek az érdekében válasz­totta. Festői zenét akart írni, olyant, a­mely fékezetlen, szinte ősi meztelenségű szenvedé­lyek leírására adjon alkalmat, s a­melyben az emberi lélek minden hangját megszólaltat­hassa. Sok szereplőjű darabot kívánt, hogy alkalma jusson az emberi hang polifóniás szö­vésére és hogy megkísértse az emberi beszéd szakadozott természetének, csapkodó, ugrán­dozó mivoltának zenében való feloldását. Hát­térül pedig őserdőt, sziklahegységet, hogy a természet hangjait is beleszőhesse zenéjébe. Mindezeket a kívánságait híven teljesí­tették librettistái : Guelfo Civinini, meg Carlo Zangarini. A szövegkönyv, a­mi kikerült kezük alól, ha úgy tetszik, ügyes munka. Puccini szándékait mindenesetre híven szolgálja. Min­­nie-ről, a californiai aranybányászok védő­­angyaláról van szó benne, a ki csupa ősi naiv­­ság s egyben csupa szűzies erő ; ártatlan lélek is, tudatos is. A vad­ kalandorokat féken tartja gyermeki kedélyével, meg uralkodói lényével. Alaposan összebonyolitott egy lélek. A bá­nyászok mind szerelmesek beléje, legféktele­­nebbül Jack Rance, a sheriff, de a leány, bár szerelemre vágyik, sőt tudatosan vágyi­ k Horvát étvágy. Nagy kár volt a zágrábi magyar­­ellenes népgyű­lést félhivatalosan meg­nyugtatni afelől, hogy Fiume városának a zenggi horváti püspökségtől való elsza­­kitásáról szó sincs. A népgyülést mégis megtartották s a zágrábi aranyifjuság az ü­nnepre becsődült parasztokkal mégis nagy körmenetben pocskolta a magya­rokat. Hogy ezúttal Bécset és Rómát is együtt pocskolták le velünk, az, meg­engedjük, valami kis vigasztalás, de semmit sem változtat azon, hogy a hor­­­­vát-szlavón bán a falevél megrezdülésé­­től is megijed és maga után ijeszti­­ a magyar kormányt is. Jó, hogy Bécs és Róma valamivel kevésbé ijedős, m mivel akkor egy maroknyi zágrábi diák és pa­raszt csakugyan megrendíthetné az egész európai egyensúlyt. Van azonban ennek a dolognak jó­val komolyabb oldala is. Azok a kon­­c­essziók, a­mely­ekéit előbb a koalíc­ió tett a horvátoknak, utóbb pedig ,a jelen­legi kormány egy bizonyos mértékig foly­atni, volt kénytelen, úgy látszik, sokkal alkalmasabbak voltak a híres horvát étvágy fölébresztésére, mint arra, hogy ott újra rügyet vessen a testvéries ér­zelmek kiszáradt gallya. Horvát-Szlavón­­országban, igaz, le vannak hengerelve most a nagyobb bajok, de az alkot­mányos élet folytonossága helyreállítva nincsen s a nagy politikai csöndesség hamuja alatt folytonosan parazslik az a kívánság, hogy a magyar szent korona egységes államjogából mit lehetne még a horvát-szlavén autonómia javára ki­sajátítani ? És nem is egészen eredménytelenül parazslik. A horvát autonóm hatóságok az utolsó időben mindjobban előre­tolták csápjaikat Fiume irányában s a fiumei tengerészeti hatóság régi jogköré­ből némely jogokat egyszerűen maguk­nak foglaltak le. A tengerparti rendőr­­hatóságot ma már a partszéli horvát kerületi hatóságok parallel gyakorolják a m. kir. tengerészeti hatósággal, és tör­téntek más apró foglalások is. Fiuméban mindenki boszúsággal tekint erre az elő­nyomulásra. Nem mintha azok maguk­ban véve valami nagyon veszedelmesek volnának, de ha e fontos magyar­­bíró­ Lapunk mai száma 28 oldal

Next