Az Ujság, 1911. július (9. évfolyam, 154-166. szám)
1911-07-01 / 154. szám
Budapest, 1911. IX. évfolyam. 154. szám. Szombat, julius 1. K13fls*téal árak: SZERKESZTŐSÉG: mmmm mm mm mm i Budapest, Rákóczi-út 54. sz. sár:::: »f-1 1^ 11 1 EF1 fi ^ «“ ... fl g I I I Vk fi ffm «A». Egy bóra ... 240 . feM £ffl Jg i ^ 1 MpM «L Hg| Jele* m-es és ss-os. Egyes szám ára helyben Uff SV, rui Jféa. ^pL ,stím fElső. J&É MM i§8 laeg-jelen hétfő kivételével és vidéken 10 ROVÁS. Hegedűs Lóránt egyike a legkomolyabb és legképzettebb politikusoknak. Az ő előadó beszéde egy magas nívójú és jelentős vitának méltó expozícziója volt, s legyünk igazságosak, az ellenzéki vezérbeszédek nem éppen méltatlan folytatásai. Ha nem lebbenne a háttérben az obstrukció, ha a vitát valóban vitának lehetne nézni, gratulálnánk magunknak az appropriáció ilyetén tárgyalásához. S ha a vita a vezérszónokokkal be is fejeződnék, szinte azt hinnék, hogy igazán parlamentáris ország vagyunk. De természetes, hogy a vita nem fejeződött be, az obstrukció éppen csak föltette a sipkát, mely piros is, kokárdás is, s, alatta következik csak a mezítlábas sansculette. * Hogy kinek van igaza? Hát persze mindenkinek, Hegedűsnek, mikor azt a sok érdeket vitatja, mely a költségvetés végére vár.. Ezt most az ellenzéknek mondja, de októberben nem mondta a kormánynak, mikor az halogatta a költségvetést. Désy Zoltánnak, mikor alaposan ki tudja oktatni a mostani pénzügyminisztert, hogy milyen legyen a jó finánczpolitika, de mint államtitkár sohasem árulta el, hogy milyen jól tudja, mit kell csinálni. S pláne Holló Lajosnak, aki a párturalom ellen kel ki, minekutána kormánypárti korában igen okosan és igen előrelátóan kiáltotta : vigyázzunk magunkra, ha többséget szereztünk, hát tartsuk is meg. Mindnyájan kitűnően tudják az igazságot, de persze, csak ráolvasni a másikra. * A kormány pedig szervezvén a többségi turnusokat, melyek már most sem szuperálnak, tudja, hogy mi fog következni s vár. Vájjon mire ? Vájjon mit forgat elméjében ? Vájjon mit tud, amit erre kifelé nem tudunk ? Az arczulat komoly, sőt férfiasan komoly, sőt öntudatosan komoly. Mint egy közismert zeneutálóé, aki egyszer megjelent a snarmonikus hangversenyen, s rendkívül komolyan hallgatta a számokat. — Mit csinál maga hangversenyen ? — kérdi egy ismerőse. — A végére várok.— felelt és hallgatott tovább komolyan, sőt öntudatosan. it „Fanciulla del West“. Puccini új operája. — Irta Elek Artúr. Róma, junius 28. Már alkonyodik a Costanzi-szinháznak, a nagy operaévad vége felé jár benne. De a rengeteg nézőtér előadásról-előadásra szinaitig van közönséggel, tele, a földszint feketeruhás, kivágott mellényes urakkal és telik a páholyok a legragyogóbb római szépségekkel. Immár csak Puccininak legutolsó operája szerepel a műsoron, — eddig hétszer került előadásra — de a közönség el nem akar fogyni. S az előadás során vadul felzúgó taps és bravi-kiáltások. A »Fanciulla delVest« sikere Rómában nem is lehetne nagyobb. Pedig, meg kell adni, Puccini az egyszer veszedelmes játékot űzött a sikerrel. Szeméremérzetből-e, vagy ambíczióból, lemondott a biztos sikernek sok mindenféle eleméről, ha óvatosan is, ha fontolgatva is, de mintha többre igyekezett volna a színházi tapsnál és a tele nézőtérnél. Valósággal erőlködve terhelte meg zenéjét súlyosító elemekkel, igyekezett, mélységre, fantasztikusságra, misétikusságra. Szembeszállt önmagával, küzdelemre kelt eredeti hajlandóságaival, ő, aki természeténél fogva nyárspolgára a zenének. A nagy erőlködésnek — mint már nem először — felemás munka lett az eredménye. Puccini ezúttal meg akarta mutatni Strauss Richárd meg Debussy bámulóinak, hogy ő is tud ahhoz, amihez a bálványuk. Ő is tud bizarr harmóniákat halmozni s ő sem fél a kakofóniáktól ; ő is le tud mondani az olcsó hatásokról s ő is rá meri egyéniséget kénysszeríteni a közönsége. Mindezt meg akarta mutatni, de éppen csak megmutatni, következetesen végigvinni , azt nem. Mert akkor igazán le kellett volna mondania a közönség baráti indulatáról. Ámbár valószínűbb, hogy nem is az elhatározásán múst a dolog, hanem a képességén. Puccininak nem vérbeli tulajdonsága az, amit Strauss meg Debussy zenéjében modernségnek nevezünk. Zenei gondolkodásmódja szerint Puccini igen régi, sőt ósdi muzsikus, s ami modern rajtig az ügy ragadt reá kívülről: mindenképpen idegen tőle. Amit nála eredetibb elmék kitalálnak, azt Puccini igen ügyesen érvényesíti a maga zenéjében, , s — bizonyára nem szándékosan — az eredetiség látszatát kelti vele. Holott mennél jobban megismerkedik műveivel az ember, annál nyilvánvalóbb, hogy talán „valamennyi modern olasz zeneszerző között ő az, akiben a legkevesebb az eredetiség. Kölcsönkértnek hat a zenei gondolkodása is, a zenei beszéde is, amint hogy a Puccini-zene a maga teljességében amolyan talmi zene. És hogy most, a »Fanciulla del West«-ben egyéb akart lenni annál, a mi : mindaz, a mi a is arendit a tehetségében, mindaz, a mi fogyatkozás cél tökéletlenség rajta, még kirívóbbá lett. Zenei gondolatai : a dallamai, mondatfüzére , a harmóniái, és zenei nyelve : a zenekara — még soha olyan diszharmóniában egymással nem volt, mint ebben a művében. Amit ki akar fejezni,afröz többbnyire balkézzel nyúl. Csevegő zenével akti.helyzetet festeni : sivár unalom lesz belőle. Debussyes harmóniákkal akarja egy indiánus pár szerelmi enyelgésének furcsaságát megérzékíteni , és nem groteszkséget fejez ki zenéjével, hanem a titokzatosnak sejtelmességét. Az erdő két egyszerű gyermekének összetalálkozását, szerelemben felolvadását akarja zenével elmondani , és a wagneri istenemberek vad kéjberohanását juttatja az ember eszébe. A szándéknak meg az eszközöknek ezt az inkongruencziáját, amely alapjában tehetetlenség, jól ismerjük Puccini egyéb műveiből. De itt rikítóbb, mert a szándék jelentéktelenségéhez képest az eszközök óriásiknak hatnak. Ha egy mondatba kellene foglalnom azt a benyomást, amelylyel a »Fanciulla del Vest« előadásáról távoztam, azt mondanám, hogy unalmat keltett, annyira érdektelen zene. Puccinit bizonyára nagyon meglepné ez az ítélet, mert hisz ő minden módon épp az ellenkezőjére törekedett ennek. Soha még oly színes, soha még oly változatos és ötletes nem akart lenni. A szövegkönyvet is ennek az érdekében választotta. Festői zenét akart írni, olyant, amely fékezetlen, szinte ősi meztelenségű szenvedélyek leírására adjon alkalmat, s amelyben az emberi lélek minden hangját megszólaltathassa. Sok szereplőjű darabot kívánt, hogy alkalma jusson az emberi hang polifóniás szövésére és hogy megkísértse az emberi beszéd szakadozott természetének, csapkodó, ugrándozó mivoltának zenében való feloldását. Háttérül pedig őserdőt, sziklahegységet, hogy a természet hangjait is beleszőhesse zenéjébe. Mindezeket a kívánságait híven teljesítették librettistái : Guelfo Civinini, meg Carlo Zangarini. A szövegkönyv, ami kikerült kezük alól, ha úgy tetszik, ügyes munka. Puccini szándékait mindenesetre híven szolgálja. Minnie-ről, a californiai aranybányászok védőangyaláról van szó benne, a ki csupa ősi naivság s egyben csupa szűzies erő ; ártatlan lélek is, tudatos is. A vad kalandorokat féken tartja gyermeki kedélyével, meg uralkodói lényével. Alaposan összebonyolitott egy lélek. A bányászok mind szerelmesek beléje, legféktelenebbül Jack Rance, a sheriff, de a leány, bár szerelemre vágyik, sőt tudatosan vágyi k Horvát étvágy. Nagy kár volt a zágrábi magyarellenes népgyűlést félhivatalosan megnyugtatni afelől, hogy Fiume városának a zenggi horváti püspökségtől való elszakitásáról szó sincs. A népgyülést mégis megtartották s a zágrábi aranyifjuság az ünnepre becsődült parasztokkal mégis nagy körmenetben pocskolta a magyarokat. Hogy ezúttal Bécset és Rómát is együtt pocskolták le velünk, az, megengedjük, valami kis vigasztalás, de semmit sem változtat azon, hogy a horvát-szlavón bán a falevél megrezdülésétől is megijed és maga után ijeszti a magyar kormányt is. Jó, hogy Bécs és Róma valamivel kevésbé ijedős, m mivel akkor egy maroknyi zágrábi diák és paraszt csakugyan megrendíthetné az egész európai egyensúlyt. Van azonban ennek a dolognak jóval komolyabb oldala is. Azok a koncessziók, amelyekéit előbb a koalíció tett a horvátoknak, utóbb pedig ,a jelenlegi kormány egy bizonyos mértékig folyatni, volt kénytelen, úgy látszik, sokkal alkalmasabbak voltak a híres horvát étvágy fölébresztésére, mint arra, hogy ott újra rügyet vessen a testvéries érzelmek kiszáradt gallya. Horvát-Szlavónországban, igaz, le vannak hengerelve most a nagyobb bajok, de az alkotmányos élet folytonossága helyreállítva nincsen s a nagy politikai csöndesség hamuja alatt folytonosan parazslik az a kívánság, hogy a magyar szent korona egységes államjogából mit lehetne még a horvát-szlavén autonómia javára kisajátítani ? És nem is egészen eredménytelenül parazslik. A horvát autonóm hatóságok az utolsó időben mindjobban előretolták csápjaikat Fiume irányában s a fiumei tengerészeti hatóság régi jogköréből némely jogokat egyszerűen maguknak foglaltak le. A tengerparti rendőrhatóságot ma már a partszéli horvát kerületi hatóságok parallel gyakorolják a m. kir. tengerészeti hatósággal, és történtek más apró foglalások is. Fiuméban mindenki boszúsággal tekint erre az előnyomulásra. Nem mintha azok magukban véve valami nagyon veszedelmesek volnának, de ha e fontos magyarbíró Lapunk mai száma 28 oldal