Az Ujság, 1912. március (10. évfolyam, 52-66. szám)

1912-03-01 / 52. szám

a mentális életből még kicsi korában, tűz­zel-vassal. Károkkal járt volna ez is, de ezek a károk elenyésztek volna azok mellett, a­melyeket a technikázás már eddig is okozott az országnak. És a­mit még okozni fog ezután, ha kipusztítani most sem sikerül. Mindazáltal a léha technikázás soha­sem mutatkozott olyan ellenszenvesnek, sőt utálatosnak, mint most, a­mikor a függetlenségi párt zöme, Kossuth Fe­­renczczel és Apponyi Alberttel a­, élén, mellőle félreállott, igazán az utolsó pilla­natban. Mintha egyszerre meztelenre vet­­kőztették volna őket. A látványt, a­mit így nyújtanak, csakugyan nem mond­hatja­ senki bájosnak. Az országgal semmi esetre sem lehet most már elhitetni, hogy akár nagy nemzeti czélok, akár demokratikus érdekek követelik tőlük a mindennapi hazug pózolást, a­melyet a házszabályok tudva hamis magyarázásá­­val elkövetnek. Igaz, hogy ez a mesterség ezelőtt sem volt alacsonyabb, mint most, de sokan állottak körülötte megtévedt jóakarattal. Most azonban a nemzet túl­nyomó nagy része Justhék izoláltságából még­sem fogja azt a következtetést többé levonni, hogy az országnak a tör­téntek után is szüksége van arra, hogy alkotmányán a korcsmái czégér rajta maradjon. ? Maga a politikai helyzet is egészen átalakult. Ez­t Justh Gyula épp oly kevéssé érti most, mint a­hogyan akkor sem tudta mit csinál, a­mikor koalícziós pajtásait a bankaktával hátulról agyon­verte. Ma már nem is a véderőtörvények állanak előtérben. Justh kisded tábora bevallottan lemond a véderőtörvények elleni technikázásról, ha az »általános titkost« abban a terjedelemben biztosít­ják nekik, a­milyenben ők akarják. Ez a priusz. És itt megint csak a tudatlan­ságnak a ködei boronganak. Justhék maguk sem tudták formulázni soha, hogy tulajdonképpen milyen terjedelemben akarják az általános titkost. Mert az ellen, hogy a szocziáldemokratákkal egé­szen egyforma választási jogot akarnak, maga Justh pártja is tiltakozik, noha csak csöndesen, hogy odakint meg ne hallják. Ma úgy áll a dolog, hogy a techni­­kázásnak tulajdonképpen sem világos czélja, sem tisztázott tárgya nincsen. Szinte nem is több az, mint egy vég­képpen megbukott és magára maradt destruktív parlamenti csoport utolsó dü­höngése. Hasonló azokéhoz, a­kik a korcsmában utolsónak maradnak vissza, mivel túlságosan sokat ittak a jóból, és kötelességüknek tartják, hogy min­dent összetörjenek és zúzzanak, mielőtt teljes akc­ióképtelenségük bekövetkezik. Hogy ez ne késsen sokáig, egynél sokkal több baljóslatú jel sürgeti. És ezek a jelek voltak azok, a­melyek az ellenzék többi pártját is félreállásra kény­­szerítették, nem pedig valamely rokon­­szenv a többség iránt. Mi a munkapárt érdeke,­ mi nem, előttünk mindig közöm­bös volt. Sőt ebben a pillanatban sem ejtenénk de csak egy könyet sem e nagy és lassújáratú többség után, ha helyét más pártalakulás foglalná el. Ha­csak ez az alakulás egyszer és minden­korra kiirtaná a parlamentből a technikai obstruk­­ió lehetőségét. A­miért aggó­dunk annyi mással együtt, az az ország megsúlyosbodott, egyre kínosabb poli­tikai helyzete, a­melynek már nemcsak jeleit látjuk, de hátrányait is érezzük. Justh obstruáló pártja felé ma olyan gyanúsítások röpködtek a képviselőház­ban, hogy a technikázást Bécsre tá­maszkodva és bécsi érdekben folytatja. Van-e alapja, nincs-e, megesküdni rá nem lehet, de az bizonyos, hogy azok a »bizonyos« bécsi körök sajátszerűleg mindig akkor okoznak Magyarországnak kellemetlenséget, a­mikor az Justhék malmára hajtja a vizet. És az is bizo­nyos, hogy Justhék szocziáldemokrata pajtásai is nagyon jól tudják, mikor­ kell parlamenti szövetségeseikért mobilizálni a tömegeket. Mindezeket a »nemzeti küz­delemmel« összeegyeztetni, egy kipajt mégis csak bajos. És még bajosabb lesz nemzeti szalagokkal diszíteni föl azt a technikázást, a­melynek mindenütt van­nak jóakarói és barátjai, csak éppen ott nem, a­hol a nemzeti politika az elmék­ben és szívekben mélyen gyökerező valóság. Tud-e végezni a parlamenti többség ezzel a technikázással, még nem bizo­nyos. A házszabályoknak tegnapi és mai korrektebb és komolyabb alkalmazása azt mutatja, hogy a harc a Justhék ellen kifogástalan alkotmányos eszközökkel is kiküzdhető, s az úgynevezett »letörésre« nincsen szükség. Persze az a megoldás volna még mindig legvigasztalóbb az országra, ha az elszerencsétlenedett poli­tikai tékozlóknak ez az izolált kis cso­portja is fölismerné az utolsó pillanatban, hogy mivel tartozik a nemzetnek, a­melyet olyan silány komédiákkal, a­mi­lyeneket mindennapi el­játszanak, többé már mulattatni sem lehet, nemhogy hitet gerjeszteni benne a játék őszintesége iránt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a technikai obstrukc­ióval megfertőzte­­tett és legyöngített magyar alkotmány megközelítőleg sem fog azzal az ellen­álló képességgel bírni, a­mire, nem tudjuk melyik pillanatban, szüksége lehet. Igot, a­ki bevallja, hogy Ramerrez bandájához tartozott, de megutálván a zsiványéletet, meg­szökött a rablóktól. Megígéri, hogy segít Ashleynak Ramerrezt kézrekeríteni. Voltakép­pen­­azonban mindez csak ürügy. A rabló készakarva fogatta el magát, hogy így John­son közelébe juthasson, s tudtára adja, hogy a banda készen áll. Egy füttyszó­n megrohan­ják a csapszéket és elrabolják a bányászok felhalmozott kincseit. Az emberek elviszik a rablót s a csap­székben egyedül marad Minnie Johnsonnal. Mind a kettőben feltámad a szerelem. John­son önfeledten nézi a leányt. Ennek az angyali teremtésnek a barátait nem rabolhatja ki. Nem felel tájainak a füttyszavára s igy a ter­vezett rablásból semmi sem hívja Johnsont a lakására beszélgethetnek. A kis szobácskában , szerelmét a leánynak, ki­­ hatalmas férfi izmos karja a hózivatar, zug a szélvész,­■ ban csak szivük dobogását getés zavarja fel őket kábul ■ akar bejönni néhány emb hogy Ramerrez bandája *­­ siettek, hogy ha baj van, lehessenek. Megmutatják a­z arczképét is, melyben Mim ismeri fel Johnsont. Szerel­kezik, mert nem tud hinni nek tisztaságában. Mikor a eltávozik, előhívja az elb­a jóllehet tudja, hogy oda kiutasítja szobájából. Alig hogy eltávozik a rabló, lövés dör­dül el, s nehéz test­súlya zuhan az ajtónak. Minnie odarohan, s be­vonszolj­a a súlyosan sebesült Johnsont. Megbánja tettét, s meg akarja menteni szerelmesét. Johnson azonban ellenkezik. Ki akar rohanni, mert Minnie sze­relme nélkül mit sem ér az élet. A leány biz­tosítja őt szerelméről, s szobájának a padlására rejti. Felvont pisztolylyal lép be a sheriff. Ramerrezt keresi. Nem lehet másutt, mint Minnie lakásán. A leány kétségbeesetten ta­gad, s a sheriff már-már hinne is neki, mikor kezére vér cseppen. Johson vére. Lehívja a súlyosan sebesültet, ki a földre érve, eszméle­tét veszti. Minnienek mentőötlete támad. Kártyázni­a a sheriffet. A tét: Johnson és Minnie, a sheriff nyer, az övé mind a kettő. Ha it, Johnson szabad. Lázas izgalommal sanak. A leány rosszullétet színlel, s míg­eriff poharat keres, hogy inni adjon neki, v­esz három ászt a harisnyájából. Nyert a fi három királya ellen. Megnyerte Johnson­t. A felgyógyult rablót üldözi az egész ásztelep népe. Hosszas hajszolás után el­­k, s halálra ítélik. Fel akarják akasztani so­jára. Johnsonnak csak egy kívánsága hogy Minnie meg ne tudja az ő csúfos­át. Már-már végrehajtanák az ítéletet, s megjelenik Minnie. Hivatkozik arra a­rra, a­mit a bányászokkal tett, s viszon­­latul Johnson életét kéri. A kemény fér­­gyenként ellágyuln­ak. Feloldják­ Johnson kell, s a szer i$:K*s‘a könyező és bol­dogságukat sirató emberek sorfala között el­megy messze, messze, új életet kezdeni. Az érdekes és izgalmas történet nemcsak a nézők figyelmét köti le, hanem alkalmat ad a zeneszerzőnek arra is, hogy újszerű hatáso­kat szólaltasson meg muzsikájában. Puccini él is ezzel az alkalommal. Ebben a művében is újat akart csinálni és újat is csinált. Zenéje nem halad régebbi dalművei nyomán, sőt még az úgynevezett Puccini-stílustól is eltér. Hosszú lélekzetű, forró dallamokat nem találunk e művében. Hiányzanak belőle a nagyobb lírai jelenetek, melyek előbbi műveiben annyira elragadták a hallgatóságot. Inkább a drámá­val, a hangulatfestéssel törődik a szerző. Új eszközöket, új kifejezésmódokat keres egyes helyzetek megérzékítésére, s csodálatos reali­tással önti zenébe a színpadon történteket. Művén nem egyszer megérzik a modern francziák, különösen pedig Debussy hatása, de nem hiányoznak belőle a jellegzetes Puccini­­akkordok és hangszínek sem. Dolgozása szi­gorúan motivikus. Apró, karakterisztikus mo­tívumokat állít be a szereplők jellemzésére s rendkívüli találékonysággal festi zenéjében a dráma egyes mozzanatait. Rövid előjáték után zűrzavaros hangok érzékítik meg a mulatozók zsivaját, majd fel­csendül az egyetlen hosszúlélekzetű melódia, a vándordalos éneke. Érdekes ritmusokkal, különös harmóniákkal és pompásan ecsetelő hangszínekkel kíséri a szerző a csapszéki jele­net további folyamatát. Dráma és epika vál­takoznak a muzsikájában, a cselekmény sze­rint. A mozaikszerüen összerakott részek kö­zül, melyek kifejező erejükkel rendkívüli­k"- AZ ÚJSÁG Péntek, 1912. márczius 1. e@oapert SS- BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A képviselőház hol­nap délelőtt tiz órakor ülést tart. A véderőjavaslat tárgyalása van napirendre tűzve.­­ Apponyi Albert gróf előadása. A’Népszerű Főiskolai Tanfolyam előadásainak keretében ma kezdette meg Apponyi Albert gróf fejtegetéseit Osztrák elméletek a magyar közjogról czimen. Már hat órakor megtöltötte a rendkívül előkelő közön­ség az egyetemi központi épület kupolatermét. A megjelentek sorában ott láttuk Andrássy Gyula grófot, Berzeviczy Albert dr.-t, a Ház volt elnökét, Molnár Viktort, Gaál Jenő főrendiházi tagot, ott voltak továbbá Esterházy Mihály gróf, Földes Béla, Sághy Gyula, Désy Zoltán, Botlik Iván, Tóth János, Orosdy Fülöp báró, Hammersberg László országgyűlési képviselők, Piukovits József és Hódy V­yula volt országgyűlési képviselők, Smialovszky

Next