Az Ujság, 1912. május (10. évfolyam, 116-129. szám)

1912-05-16 / 116. szám

Budapest, 1912.__________________________X. évfolyam, 116. szám._____________________Csütörtök, május 16« Ülőfizetési árak: ESF SZERKESZTŐSÉG: E ész érre n8 k EBN­ ama* Budapest, Rákóczi-út 54L SS* Egy kő, a 2 » 40 » Jjm IB ■ K JgílJSs fii TI Telefon 162—63 és 58-OS. Egyes szita éra helyben JEJ Est JB «bL ipl JjB fljS Mezősen hétfő kivételével és vidéken 10 fillér* JQtf Ha . ,-`S­EB Hft minden nap, Ünnep után Is. ______________________________________________________ .›?/ ii,„, i., - - i ROVÁS. Egy csöppet sem tartjuk elítélni valónak, hogy Lukács László Polónyi Gézával állt össze, összeülhet az ördöggel is, ha segítséget vár tőle, ha pedig kap is, akkor öreg hiba lett volna nem szövetkezni az ördöggel. Po­lónyi Géza pláne nem is ördög, hanem j­óra­való szabó, a­kit e miatt annak idején ki­dobtak a társaságból. S egy ember, a­ki azt mondja : ő tud segíteni. A mesebeli király­kisasszonyt sem a doktorok gyógyították ki, hanem a mesebeli szegénylegények, kuruzslók és kalandorok. S íme, Polónyi ma két helyen is járt és egyelőre sehol sem dobták ki. Sőt az ő befolyása következtében két nappal meg­hosszabbították a fegyverszünetet. Nem, Pó­lónkat most komolyan kell venni, mert a hely­zet megoldásához nem bölcseség, hanem fur­­fang kell. Deák Ferencz sem boldogulna a mai nehézségekkel, ennélfogva Polónyitól mindent el lehet várni. Természetes, hogy ha az urakat kisegítette a bajból, akkor ki kell dobni. * Hogy a munkapárt idegeskedik a hosz­­szas tárgyalások miatt, azt értjük. Mi is ide­geskedünk. Mi sem szeretjük, hogy egyre fel­­békülés és fél harczra készülés között teljék az idő. De idegeskedésre joga a munkapárt­nak nincsen. Ha garanc­iát adhatna, hogy az egész harczban megállja a helyét, akkor igenis követelhetné, hogy vigyék harczba. De a munkapárt a legnagyobb toporzékolás kö­zepette is egyetlen reményét a békében ta­lálja, s nem a béke keresése miatt ideges, hanem mert eddig még meg nem találták. Mit vesz­tett vele, hogy nem szombatra tűzték ki a véderő javaslatot, hanem csak hétfőre ? Szom­baton épp oly k­evéssé lett volna tárgyalás, mint lesz hétfőn, ha addig Polónyi Géza csodát nem tesz. Sőt bizonyosak vagyunk benne, hogy a munkapárt a hétfői technika után kiadja a jelszót : várjunk, adjunk nekik időt a magukba szállásra. Nos hát, a későbbi tü­relem nem lenne erény, ha a mostani türel­metlenség az lenne. Várjanak hétfőig, az egész különbség az, hogy addig kifogás nélkül kell várniok. * Apponyit nem érdekli a választóreform. Teringettét, pedig mennyire a lelkére kötötte Khuennak, hogy Justhékkal is rendbe jöjjön. Persze, Justhékkal is. Mikor nem vele is rendezkednek, akkor a választóreform nem érdekli őt. S azért sem érdekli, mert ő a ka­tonai követeléseket ismeri a helyzet beteg­ségének, s azt akarja, hogy az ő betegsége nehezebb legyen, mint a másiké. Hadd gyógyuljon ki az ország az ő doktorsága mel­lett az egyikből, akkor nem bánja, ha bele­pusztul a másikba. Végül pedig Apponyi is az általános titkosban nemzeti veszedelmet lát, de a választóreform még­sem érdekli. Ha Lukács véletlenül akczeptálja Justh általános titkosát, akkor Apponyi nem száll síkra a nemzeti szupremáczia védelmére, akkor ő a katonai követelések esetleges teljesedésében bőséges megnyugvást talál. A szoczialisták és nemzetiségiek fölülkerekedése nem érdekli őt, ha megkapja például a rezolucziót. S mégis Polónyit tartjuk czinikusnak ? A halhatatlan vakság. — Adalék egy sok ezer éves maximához. — Irta Abonyi Árpád. A férj ! Melinda, ez borzasztó ! . . . Me­linda, Melinda ! . . . Tönkreteszed a reputá­­cziómat. Az asszony : Ne kiabáljon ! Először tes­sék engedélyt kérni a beléptetésre, azután szíveskedjék megtudakolni, hogy nem-e al­kalmatlan,­­ azután lesz szíves illedelmesen megcsókolni a kezemet és megkérdezni, hogy kedves egészségemre vált-e a délutáni szieszta, vagy nem vált kedves egészségemre... és végül, ha még egyszer így ront be hozzám, mint most, komolyan meg fogok magára ha­ragudni. Értjük ? A férj : Nem értjük ! Az asszony : Ne kiabáljon ! A férj : Én neheztelek magára, még­pedig a legkomolyabban. Tetszik érteni ? Az asszony: Hallod-e, micsoda hang ez ? A férj : Olyan, a­minőt a dolog megérde­mel ! Határozottan tiltakoznom kell az ellen, hogy nevetségessé tegy és tönkretedd a repu­­tácziómat, mely harmincz éves kereskedői múltam legértékesebb alapja volt és az is marad. Soha koczkára nem tettem. Soha ve­szély nem fenyegette. Soha a konkurrens üz­letek megtámadni nem merték. Életem ötven­­nyolcz esztendejéből harminc­at töltöttem ke­reskedelmi házam élén, reputácziómat min­dig meg tudtam óvni és megóvom ezután is ! Az asszony : Max, maga bolond. A férj : Nagyon jól tudom, hogy mit be­szélek ! Tessék ide figyelni. .. mindjárt meg­érted, hogy miért feledkeztem meg . . . első felhevülésemben ... az imént még a legbaná­­lisabb formaságokról is, midőn ide beléptem ■— engedély nélkül. Az istenért, Melinda . . . Melinda ! . . . hogyan feledkezhettél meg any­­nyira magadról, hogy boldogult kedves üzlet­társam fiát, a kinek atyai barátja és kirendelt gyámja vagyok, — kiutasítsd a házból ? Az asszony : Ahá ! . . . Hát ez ? A férj : Igenis, ez ! Értsd meg, hogy bol­dogult üzlettársam fiáról, Alfrédről van szó ! Az asszony : Te meg értsd meg, hogy bol­dogult üzlettársad utálatos nevű fia, Alfréd . . . Alfréééééd . . . nemcsak azt érdemelte meg, hogy kiutasítottam, de azt is megérdemelte volna, hogy becsengessem a cselédeket és kidobassam. A férj : Lárifári ! Az asszony : Nem vagy te csakugyan bo­lond ? Mit lárifárizol itt előre ? Tudod, hogy miről van szó ? A férj : Nem lehet olyanról szó, a­mi ezt a durvaságot menthetné ! Alfréd az ő huszon­egy vagy huszonkét esztendejével, kitűnő nevelésével és jó modorával sokkal korrek­tebb fiatal ember, semhogy a kiutasításra rászolgálhatott volna. Az asszony : Lám, lám . . . A férj : Meg vagyok róla győződve, hogy így van és nem úgy, a mint túlzott érzékeny­ségből te képzelted. Lehet, hogy a fiú talán többet talált kikottyantani egy nem egészen helyén való szóval, semmint esetleg szabad lett volna, — ez azonban még nem elég ko­moly ok, hogy kiutasítsák atyai barátja házá­ból, a­hol otthon érzi magát és természete­sen fesztelenebbül is viselkedik, mint idegen helyen. Ne feledd, hogy atyja rám bízta,­­ megesküdtem neki, hogy fiára gondot viselek, őrködni fogok felette és a mi fő, mindenkor szeretni és védeni fogom. Az egész üzletvilág tudja, hogy én vagyok a gyámja és vagyonát is én kezelem. Már most mi fog történni ? Az­­ fog történni, hogy az emberek találgatni fogják a kiutasítás okát és egyhangúlag ki fogják mondani, hogy én vagyok az oka, mert én va­gyok az a bizonyos »féltékeny teve«, a­ki a csinos fiatal embert kimarta a házból. Minden ember ezt fogja mondani, mert az emberek nagyjában komiszak ... ez pedig egyenlő az én becsületes nevem és reputáczióm megsem­misítésével . Az asszony (ásit) : Van még ? A férj : Ásitozol, Melinda, Melinda, mi­alatt én . . . Hallatlan ! Az asszony: Igen, fiam, én ásítok, de* azért helyesen tudok ítélni. Alfréd gyám­­fiadat . . . Alfréééédeeet . . . kiutasítottam, mert megérdemelte. A te unalmas prédiká­­cziódon pedig ásítok, mert egyebet nem ér­demel. A férj : De Melinda ! Az asszony : De Melinda ! Hallod-e . . .’ tisztelt úr . .. ne élj vissza a türelmemmel. Én szelíd vagyok, mint egy bárányka, de ha ki­hoznak a sodromból, tudok kiállhatatlan is lenni. Tapasztalhattad magadon ! Most pedig hallgass ide ! Kijelentem neked, hogy ez a te nyálkás nevű gyámfiad ... az Alfréméd ... közönséges szemtelen fráter. Értettük ! A férj : Nem értettük. Az asszony : Azt mondtam, hogy szem­telen fráter. Ezt csak meg lehet érteni ? A férj: De elhinni nem lehet! A fiút izről-izre ismerem, — atyja halála után én neveltettem. .. Az asszony : Gyönyörűen neveltetted, — gratulálok ! Tudod mit merészelt ez a »fiú«, a­ki egy fejjel magasabb, mint te, — erős, mint a bivaly ... minap azzal mulattatott, hogy a fogaival emelte fel azt a nehéz széket, a­melyen ülsz ... és meg van romolva éret­len fiatalsága daczára egész a veséje közé­ Lapunk mai száma 44 oldal A szivitizásidő élén. Francziaország ajándékozta a világ­nak a kinematográfot és Francziaország ajándékozta a világnak Zigomárt is. Fran­­cziaország indította meg a Zigomár-iro­­dalom ellen a harczot és most Franczia­­ország ajándékozza meg a világot a leg­­szuggesztívabb és legocsmányabb, leg­­szenzácziósabb és legfertőzőbb Zigomár­­darabbal. Ugyanaz a franczia államhata­lom, a­mely a szennyirodalom infekc­iós veszedelmei ellen megindította a küzdel­met, most mint valami rosszhiszeműen spekuláló színházi rendező, tolongással, fényszórókkal, katonai felvonulással, moziberregéssel egybekötött, nagypom­­pájú és teátrális lendületű végrohamot szervez két veszedelmes és becstelen, de már egérfogóba szorított gazficzkó ellen, a­kiket így hivatalosan avat fel dráma­hősökké, mártírokká és agitátorokká, egyszóval Zigomárokká. A­mi most Francziaországban tör­­tént, az példátlan dolog, vagy legfeljebb­­ Francziaországban van rá példa. Hogy két banditának az elfogatásából mon­­dani-látványosság legyen, a melyhez auto­mobilon siet ki az előkelő világ és a­mely­­nél Páris rendőrprefektusa közli a néző­közönséggel, hogy az éj folyamán aligha akad érdekes látnivaló, — ez sehol meg nem történhetik, csak Francziaország­ban. Hogy két fenevadat ne vizipuská­­val hajszoljanak ki az odúból, a­melybe beszorultak, hanem hogy az államhazar

Next