Az Ujság, 1912. november (10. évfolyam, 259-271. szám)

1912-11-01 / 259. szám

is Törökország végveszedelme. A török-bolgár csatatérről rettenetes hírek jönnek. Két napos hallgatás után megszólalt a szófiai hírszolgálat és a­mit mond, az nagyon alkalmas arra, hogy az utolsó reménységtől is megfoszsza azo­kat, a­kik a török erőben, a török energia végső, győzelmes fellobbanásában még bíztak. A szófiai jelentések nem monda­nak kevesebbet, mint hogy a bolgárok a nagy mérkőzésben döntő győzelmet arat­tak, hogy bevették Lüle­ Burgaszt is, és hogy rémült futásra kényszerítették az egész török haderőt. Ezekkel a folyton új részletekkel bővülő hírekkel szemben mi az, a­mi még a törökök mellett szól ? Először az, hogy maguk a bolgárok még csak a következő órákra jelzik a döntő csatát Csorla tájékán. Másodszor az, hogy Drinápoly még áll és hogy helyőrsége­­ kisebb jelentőségű eredményeket ér el. Végül az, hogy a törököknek van még egy utolsó visszavonulási vonaluk úgy­szólván Konstantinápoly falai előtt, és hogy ázsiai tartalékaik még mindig ki­­meríthetetlenül özönlenek a harc­térre. Az objektív ítélet tartozik ezeket a gyenge, biztató adatokat is felsorolni, de ugyancsak az objektív ítélet tartozik el­ismerni, hogy mindezek az adatok úgy­szólván semmi reménységet nem nyúj­ta­­nak arra, hogy Törökország katasztrófája valami módon feltartóztatható lesz. Ha a következő órák egészen váratlanul valami nagy fordulat hírét nem hozzák meg, — a­mire alig lehet számítani , akkor a félhold leáldozott. Ha az érintetlen, nagy számbeli túlsúlyban lévő török fősereg hetek óta tartó készülődés után nem tudta feltartóztatni a napok óta vérben és sárban gázoló, vérző és fáradt bolgár haderő rohamát, akkor a bolgárok ször­nyű lendületének aligha tud már sikerrel elébe állni a visszavonuló török had­sereg. Mert akkor azután minden a törö­kök ellen fordul: a főváros közelsége, mert Sztambulban forradalmi nyugtalan­ság jelentkezik, az ázsiai mohamedánság daczos ereje, mert Törökország ázsiai alattvalói is nyugtalankodni kezdenek. A félhold, a­mely véres fénynyel emelkedett fel Európa szemhatárán, véres ragyogás­ban bukik a Boszporusz körül a tengerbe. A tragédia, a­melynek szemtanúi vagyunk, emberi és nemzeti szempontból egyformán részvétre és elgondolkozásra ingerel minket, magyarokat. A legmé­lyebb részvét sem felejtetheti el azonban velünk, hogy nemzeti és emberi érdekeink e a. / CD Budapest, 1912. X. évfolyam. 259. szám.________________ Péntek­, november 1. árak: SZERKESZTŐSÉG: @* vidéken 10 fillér. v *** ROVÁS. Végre valami uj. Nem mennek a kordon elé, csak mint Barbarossa Frigyes, néhány hollót küldenek ki megnézni , milyen a világ odakint. Tudták ugyan ezt hollók nélkül is, de a kordon nem tudta volna, hogy ők mit csinálnak, ha kémszemlére nem küldik jó Károlyi Mihályt és társait. Ezek lelkendezve jelentették, hogy hadi állapot van, túlnyomó erővel. — Akkor jól van, mondották, van mi ellen tiltakozni. Ha nem lett volna katonaság a parlament körül, akkor a helyzetük kényel­metlenebb lett volna. Mert ki kellett volna valamit gondolni, hogy mégse menjenek be. Ugyan mire való a polémia ? Azt kizárt­nak kell tekinteni, hogy Andrássy Gyula, vagy akárki nem tudna akármire valamit mondo­gatni. Tisza okfejtésére, hogy a­mi szabály­talanságot elkövetett, azt utólagos házhatáro­zat tudomásul vette, Andrássynak természe­tesen szintén van felelete": ezt a határozatot nem a Ház, hanem a többség hozta, mivel ellenzék nem volt ott. Helyes. De hát akár­milyen Házban mégis csak ugyanaz a többség ugyanazt mondotta volna, s ha az ellenzék távolmaradása a Házból klubot csinál, akkor nincs az a többségi akarat, mely valaha ér­vényesülne, mert bármikor a kisebbség ki­vonul, s a többség tehetetlen, mert a hatá­rozata csak klubhatározat! — Nem Andrássy­­val szemben argumentálunk ezekkel, mert meg vagyunk győződve róla, hogy ha hasznát látná, magától is tudná ezeket. Bécsi lapok szerint mégis várható valami kompromisszum, mert a bécsi illetékes körök békét akarnak teremteni. Ha ez így van, akkor nagyon kérnék Lukács Lászlót, hogy a­mire képes benne a bécsi körök határozata alapján, arra legyen képes e határozat nélkül is. Mert az már mégis csak nagyon furcsa lenne, ha ez a mi egész belügyi függetlenségünk is csak olyan lenne, mint a kutyafalkáé, mely egészen függetlenül marakszik és ugarozik, míg meg nem jelen a gazda, s egy szót mond, a­mitől a kutyák természetük szerint elhallgatnak, de független nemzet független politikusaihoz in­tézve, meg sem tekinthető a függetlenség és méltóság elismerésének. Fra Graecia. Irta Porzó. Aggódva nézek Dél felé, az én kedves Graeciám felé, melynek első rózsáit számos tavaszon szoktam köszönteni, midőn sövényt, árkot ellepi a boldog virulás, mellesleg sze­menként szakítva a megterhelt narancsfának felém pirosló, fölém hajló gazdag terhét. Ah, e perczben talán nehéz ágyuk széles kerekei alatt romlik meg a simára hengerített árnyas hegyi út a Peleka ormára, s oda az Epirus hótakart tetői alatt ropog a legújabb szerke­zetű puskák szapora tüze, és elfelejtenek poli­tizálni a katonatiszt urak, (lévén ők is kép­viselők) hogy végre az igazi mesterségeket folytassák. Nem czivakodnak meddő beszéd­del abban az akropoliszhatnám képviselő­­házikóban ott a Pentelikon márványaiból rejtett koczkából épült Stadion közelében, és nem hig frázisokat ontanak, hogy a görög princzeket kilocsolják az országból — hanem inkább vitézi harczba bonyolódva Marathon síkján hullajtsák piros, meleg véreket az ara­nyos Kréta visszavivása végett, — vágyó villantással Bizáncz felé. Valamint nem elmés minden franczia, és nem ismart is minden angol, és nem tiszta minden hollandus, és nem vendégszerető minden arabus, és­­ nem lovagias minden magyar , azonképen nem léha és tunya min­den görög. Mi meg nem győzzük visszautasí­tani azt a vérlázító sérelmet, mely a világ­szerte embervásárra került levásott, boldog­talan nőt hungara néven emlegeti. Szorosabb érintkezés ráterített, hogy a görög nép, noha fényes magasából a századok pusztító viharában lehanyatlott, csak kulturál nép az ma is. Periklésznek koros unokái, Affendakisz, Stalio és a többi urak nem szol­gáltattak rá okot vagy jogot, hogy az újabb görög nemzedéket a betörők foganatosan mű­ködő czéhébe sorozzák. Mert van ebből a faj­tából nekünk is bőséges számmal. Épp ezért esett fájdalmasan olvasnom a minapában egyik vezető budapesti hírlapunk bántó kifakadásait a görög nemzet ellen, ne­vezvén őt testre hitványnak, szívte gyávának. Pedig ugyan­ez a vádoló toll hogyan vágott­ és vág neki (méltán) ma is annak a Scotus viator­­nak, aki érthetetlen gyűlöletének mérgével esztendők óta mételyezi meg a czivilizált világ vélekedését felőlünk. Persze a messzeható angol nyelv útján, melynek súlyát és erejét nem bírja le a (magyar) pusztán nyomtalan elhangzó tiltakozó szavunk. Ez a skót vándor leszedi a magyarról nem csupán a keresztvizet, hirdetvén őt pogánynak, de a rátapadt kulturácska mázát is, aki zsarnokul bán az »álnokul« meghódított nemzetiségek­kel , letiporja s megfosztja nyelvüktől, kizavarja megszentelt hagyományaikból és, megmond­hatója a kegyes ég, mi minden polgári, sőt emberi jogaiból. És most jön ennek a méltatlanul meg­rágalmazott magyar nemzetnek egy kiváló fia és­ — Hungarus redactor nem jobb Scotus viator-nál. Hát a görög katona nem czivakodik már a törvényhozásban. És van renesszánsza a hellén vitézségnek. S amint nézem ezeket az arányos tagú, jól kifejlett katonákat az Espianátán, a viruló legénység szabatos és gyors mozdulatait s hallom az ujongó iskolai ifjúságot, mely lágyul­ó farczczal harsogja feléje biztató zitóit: felsugárzik előttem a hős Bozza­­ris, Miszolungi hősei fölzendülnek lelkemben Byron szabadságdalai, aki lantjával is, kard­jával is a görög nép igazának szolgálatába szegődött. Mert hogy hősöket nevelt otthon s rajongó híveket gyűjtött maga köré az ide­genből a múlt században is. És magyar ember, szólja le fitymálva épp most, hogy a török jármot rázná le nyakáról. Ha eszébe jut, nyilván ráolvassa azt is, hogy hiszen világszerte a grec franczia szó hamiskártyást jelent. Pedig a hamiskártya sem egyes hazai klubok monopóliuma. Amiben épp annyi a valóság, mint abban, hogy min­den magyar nő hungara. Nyert csatát a görög is. Én persze nem csatában láttam a görö­göt, de a hírlapokból értettem meg, hogy van nyert csatája is. Hát ime, csak följár Achilles lelke. De akárhányszor tanúja vol­tam egyes zászlóaljak gyakorlatainak, s még a s­czibik szem is, bár nem értette, de meg­érezte, hogy ezek a fiúk harczra termett legé­nyek. Hiszen igaz: a Larissától tán egész Athénig elnyúlt nagy futamodás alatt a görög hadsereg nem gyűjtött fejére harczi babért. Ám e kínos vereség óta mekkora változást vitt soraikba a véres tanulság! Nem szeretném annak a vádnak tenni ki magam, hogy a balkáni hadaknak kívánok szerencsét a török rovására. Hajdani ellen­ségünk, kegyetlen sanyargatónk rég megbékélt, igaz barátunkká lett, akivel hosszú évtizedek óta tartjuk az atyafiságot, valljuk a rokoni hű­séget. Tudom azt is, hogy minden magyar szív méltó keserűséggel szemléli az ozmán szerencse­csillag sápadó fényét. De míg ezeket a sorokat rovogatom, kigyulhat ismét. Az öreg Atya. X­apmik mai száma 36 oldal.

Next