Az Ujság, 1913. június/2 (11. évfolyam, 143-154. szám)

1913-06-17 / 143. szám

2 11 '­­»»■ 1 ■ 1 ■ 11,1 ** vett« észre, hogy II. Vilmos trónra­­léptekor már nem kell továbbcsinálni a történetet, hanem azt a kincset, a­mi megvan, helyesen kell fölhasználni tudni. Vilmos eleintén Augustus római császár »népmonarchiájáról« álmodozott. Egy nagyszerű nép­császárság létrehozá­sáról, mely a német nemzet egyre sza­porodó millióit mind magához ölelje és ne legyen egyetlen német sem, a­ki ne érezné e nagy nép­császárság szükségét és hasznát. Ebben a formában kereste a fiatal császár szabad és nagyratörő gondolatainak megvalósulását s egy kissé a maga fölszabadulását is Bismarck vas­keze alól. Kétségtelen, hogy e fölfogás­ban sok volt a fiatal és még magával küzdő férfi rajongásából. II. Vilmost sokféle csalódás érte ebben a túlságosra szabott tervezgetésében, viszont annyit mindenesetre elért később, hogy a nagy német nemzet békéjét hajmeresztő pilla­natokban is meg tudta őrizni és a nép munkájának olyan gazdasági és hatalmi területeket tudott szinte egyetlen ágyú­­lövés nélkül is biztosítani, a­mi a millió­kat csakugyan mélyen lekötelezte az ő császársága iránt. A másik Oroszország dolga volt. A császár az 1886. évi nagy háború­­veszedelem után, 1888-ban lépett trónra és Bismarck tovább folytatta vele azt a mereven oroszellenes politikát, a­mi a hármas­ szövetségnek első kiinduló pontja volt. A nagy nemzetközi pro­blémák azonban akkor már változni kezd­tek és mind tisztábbá jön, hogy Anglia és Németország lesz a művelt világ két nagy riválisa. Bismarck megmaradása előbb-utóbb háborúra vezetett volna, a­hol a német nép, akkor még közepes hadi készültséggel, Oroszországot és Angliát kapja meg ellenségül, természe­tesen Francziaországon kívül. Mindenki látta, a császár legjobban, hogy a vaskanc­ellár már túlélte ön­erősen elpirultam. Azután hirtelen nagyon fájni kezdett a szívem! Keserűen fájt. Ebben a perczben világosan megállapítottam: az Ylang-Ylang nem a kis sógornő felől jött. Máshonnan érkezett. Talán a fenyőfák közül, talán a regényből, a­mit tegnap a vonaton ol­vastam, talán lady Hamilton sárga bőrkeztyű­­jéből... De igaz, hiszen lady Hamilton már harmincz esztendő előtt meghalt . .. magát és ez volt az oka, hogy a világ­­történeti nagyságú kanczellárt 70 éves korában, 1890-ben, kissé talán elgyöngéd­­telenül, nyugalomba küldte. II. Vilmos igazi uralkodása innét túl kezdődik és nagyon kevés idő kellett hozzá, hogy a német nép mélységesen megszeresse, a világ pedig egy valóban nagy fejede­lem körvonalait rajta észrevegye. Ma már mindenki nagy uralkodó­nak és a jelenkor providencziális emberé­nek tartja, a­kinek a béke eszközeivel sikerült azt elérni, a­mit mások a háború terrorjával és vérengzéseivel sem bírtak. Tudniillik népe jólétének szinte káprá­zatos emelkedését, számának rohamos szaporodását és a hatalomnak oly nagy mértékét, a­mi egyszerűen parancsolást jelent ma Európában. E nagyságnak a mértékeit és belső szerkezetét természetesen nem könnyű mindenkinek fölismerni és egy képben maga elé állítani. Mivel II. Vilmos — kivéve az afrikai és kínai kisebb fegyver­tényeket — háborúkat nem viselt, sze­mélyes nagyságának tényei mind gazda­sági, műveltségi, szóval békés jellegűek, és így »szenzácziókkal« nem igen jártak. Mindazáltal fölbecsülni leginkább abból a tényből lehet, hogy alatta a német birodalom mindeddig a legteljesebb béké­ben folytathatta munkáját és jólét dolgá­ban még a legegyszerűbb német munkás is rendkívül nagyot emelkedett. Német­ország műveltsége pedig vezetővé lett az egész kontinensen. Mint szövetségesnek a hűsége példa­szerű, a­minek óriási hatását magunk is csak az imént éreztük. Mint fejedelem nyílt eszű­, szabadon gondolkozó és a szó legnemesebb értelmében demokrata. Mint ember, családapa és férfi pedig a német nép bálványa és az egészséges családi élet mintaképe. Bizonyos azonban, hogy azt az ál­dást, a­melyet elfogulatlan szelleme egész korára árasztott, ő sem tudta a semmi­ből előteremteni. Óriási méretű katonai szervezései, kivált pedig a nagy német hajóhad előállítása kolosszális pénzössze­geket emésztett föl. Elannyira, hogy Németország most még egy vagyoni adó áldozatával is kénytelen tetézni korábbi erőfeszítéseit. Mindazáltal a fejedelmek nem istenek, a­kik semmiből is tudná­nak valamit teremteni. A legnagyobb közülök mindenesetre az, a­ki a népétől követelt áldozatokat népének hatvá­nyozva tudja visszaadni a jólét és mű­veltség áldásaiban. Mint ilyen fejedelmet, II. Vilmost most az egész világon ünnepükt. Még ellenfelei is. Annál inkább szövetségesei. A mi királyunk is meleg, testvéries napi­parancsban vonta be a monarchia egész fegyveres erejét az ünneplésbe, a magyar képviselőházban pedig ma Beöthy Pál elnök és Tisza István gróf miniszter­­elnök meleg ünneplő felszólalását az egész Ház viharos tapssal és éljenzéssel kisérte. A miniszterelnök bátran mondhatta, hogy az egész magyar nemzet­ meleg kíván­ságát tolmácsolja II. Vilmos császárnak. E nagy fejedelem politikájának erősebb végvára, mint a­milyen Magyarország és benne a magyar nemzet, bizonyosan nincsen. És az ő nagyszerű történeti sikereinek nem legutolsó tényezője az sem, hogy a szlávság nyomását a mi nemzetünk mindig föl tudta tartóztatni Európa népeinek nagy ütköző vonalán. Tartsa meg Isten sokáig jó egész­ségében és egész cselekvő erejében e nagyszerű császári férfiút, a kinek poli­­tikáját a mi nemzetünk is mindig öröm­mel erősítette. És a kinek békés sikerei­ből, szerény viszonyaink közt, mink is megkaptuk a magunk részét. / * Estve az ügyvédekhez közel ültünk va­ckára. Most már nyíltan, szemérmetlenül a kis leányról beszéltünk barátommal. A hölgy beszélgetésünkben már tolvajnyelvet is kapot. A kis sógornő,­­ így neveztük, mert hiszen nem ismertünk a társaságból mást, csak a sovány ügyvédet, a­ki sógora volt. A czigány játszott. Hirtelen­ül szemérmet­len és vakmerő ötlet kapott meg. Én, a ki tu­dom magamról, hogy hölgyekkel szemben milyen gyengéd, tiszteletteljes és félénk szok­tam lenni, nagyon megijedtem az ötleten. De azért megmondtam a barátomnak. — Meg kellene tudni, mi a kis sógornő nótája , és azt kellene huzatni a czigánynyal. Barátom természetesnek találta az ötötetet. — Vidéken ez így szokás — mondta. És mindjárt rá is írta a névjegyére : — Tisztelt ügyvéd úr! Pesti barátom nagyon szeretné a kis sógornője nótáját el­­huzatni. Legyen kegyes, üzenje meg, melyik az ? Pinczért hivatott. — Vigye át ezt a névjegyet a harmadik asztalhoz. A fogam vaczogott. Nagyon féltem. Hir­telen kivettem a pinczér kezéből a névjegyet és összetéptem. A kis sógornő látta ezt és azontúl mindig engem nézett. Én is öt. Azon igyekeztünk, hogy feltűnés nélkül faljuk fel egymást szemünkkel és a pillantásunkban egy évszázadra szól® vágy volt. Most már valóban kötelességem lett volna, hogy odalépjek az ügyvédhez és megkérjem, mutasson be a kis sógornőjének. Nem tettem. Vacsora után barátommal eltávoztunk. A vendéglő ajtajából még egy­szer visszanéztem a leányra. Látta, hogy tá­vozom. Arczán kimondhatatlan csalódás öm­lött el. . . Ylang-Ylangot éreztem . . . Kimen­tünk a parkba. Csak negyedóráig voltunk ott. Nagyon iz­gatott lehettem. (Este mindig ideges vagyok és most a zene, a kis sógornő és az Ylang-Ylang is . . .) Összevissza beszéltem, értelmetlen sza­vakat hadartam. Barátom, az orvos, hirtelen megállt . Be fog-Gyere vissza ! — mondta, c lak mutatni a kis sógornőnek. Szó nélkül engedelmeskedtem. Visszatértünk a vendéglőbe. Még ott ült az ügyvédi család. A­mint a kis sógornő meg­látott, a szeme felragyogott, a szűzi arczán kis lángnyelvek gyúltak ki. Barátommal régi helyünkre ültünk. Én a leányt néztem. Pillan­tásom esdeklő lehetett, legalább akkor úgy éreztem és éppen ezért igyekeztem gőgöt vegyí­teni a nézésembe. A kis sógornő is reám nézett és azzal sem látszott igen törődni, hogy idősebbik asszony­ nővére rászólt. (Biztosan azt mondta, hogy ne idegen asztalt, ismeret­len fiatalembert bámuljon.) — Most én átmegyek, — szólt barátom és fölkelt — tíz perez múlva áthivatlak. Majd úgy intézem a dolgot. Újságot fektettem magam elé, hogy úgy tehessek, mintha olvasnék. — Tíz perez — gondoltam — és máris át fognak hívni. . . Mit szóljak majd neki... El fogok sülyedni zavaromban . . . Most már nem mertem a kis sógornő szemébe nézni. Az újságlap fölé hajoltam és a szemem előtt kavargó betűkből­­a betük kánkánt jártak és Ylang-Ylang illatjuk volt, mintha csak a második császárság hölgyei len­nének) különös képek rajzódtak elém. Maga­mat láttam, templomban, oltár előtt. A III. Na­póleon maréchaljainak egyenruhája volt raj­tam, oldalomon a kis sógornő állt. Előttünk a pap ... A templomnak illatja volt. De nem tömjén, hanem Ylang-Ylang. A pap francziául beszélt : — Mon bravo maréchal, est ce que vous sentez bien l’odeur de l’Ylang-Ylang ? A pap azt kérdezte, hogy érzem-e az Ylang-Ylang illatát. De hiszen nem éreztem ... És éppen eb­ben a perczben nem ! . . . De mégis, éreztem. Az Ylang-Ylang a császárné, a spanyol Eugén­io felől jött, azután Hamilton herczegnő felől. Menyasszonyomon nem érzett az Ylang-Ylang... De miért nem ?... Ez lehetetlen !. . . Igen . .. Most értem . . . Neki — óh jaj ! — kövérkés kacsája van, arczacskája piros és telt, a nyaka napbarnított és nem fehér. .. Nem olyan karcsú, mint a császári udvar hölgyei... És az Ylang-Ylang csak a karcsúakhoz illik ... A menyasszonyom .. . nem, már nem az, hiszen nincs Ylang-Ylang illatja .. . a kis sógornő nem karcsa . .. nem a seconde empireba való ... Nem Ylang-Ylang-nő­­­t, gyűlölni kezdtem őt... futni akartam ... Barátom a karomat érintette. Kérlek szépen, legyen szerencsénk. Vár­nak. - Hol I ’S AZ ÚJSÁG Kedd, 1913. június 17.

Next