Az Ujság, 1913. augusztus/2 (11. évfolyam, 195-207. szám)

1913-08-16 / 195. szám

2 kezdése; a földművelésügyi miniszternek azon humánus elhatározása, hogy a tel­jesen szegények részére ingyen utalvá­nyozza az építkezéshez szükséges fa­anyagot, és pedig oly időben, hogy az ideiglenes építés még ez őszön befejez­hető legyen; a pénzügyminiszter azon rendelkezése, hogy az adóbehajtások fel­­függesztessenek, s a folyó évi adók tör­vényszerű leírása — már az új adókeze­lési törvény értelmében — gyorsan mun­kába vétessék ; továbbá a megfelelő, bi­zottságok megszervezése, a károk meg­becslése, a szintén gyorsan kívánatos vető­magbeszerzés, végül azon intézkedés, hogy az Országos Központi Hitelszövetkezet kebelében lévő hitelszövetkezetek a kis­birtokosok érdekében további hitellel el­láttassanak, mint az a remény is, hogy a bérlő és középbirtokos-osztály olcsóbb hitelének lehetősége biztosíttassék, ne volnának áldásos , és az adott körülmé­nyek közt azon határig elmenő intézke­dések, a­melyeket feltétlenül megkövetel az ínséges helyzet, de a­melyeket még a nagyon nehéz pénzügyi viszonyok közt is meg kell hogy bírjon az állampénztár. Mindezeket mint a pillanatnyi nyomort enyhítő, igen humánus és czélravezető intézkedéseket hálás szívvel vesz szük tu­domásul. Lehetetlen azonban szemet huny­nunk azon szomorú valóság előtt, hogy mindezen momentán segítség csak ideig­­óráig való enyhülést képez, s a legutóbbi napokban rohamosan megindult ame­rikai kivándorlás (csak az én falumból az elmúlt árvíz óta, tehát alig három hét óta, a lakosságnak teljes tíz százaléka folyamodott amerikai útlevélért) komo­ran sürgetik az elhanyagolt vidéknek gyökeres szanálását. Azért mondom, hogy­ gyökeres sza­nálást várunk, mert hiszen a jóindulatú és buzgó kísérletekben éppen nem volt hiány. Még a millennáris évben, Erdély­i Sándor akkori igazságügyminiszter kezde­ményezésére, boldog emlékezetű Firczák püspök elnöklete alatt szervezkedett a hegyvidéki bizottság. Darányi lelkesen, nagy buzgósággal szervezte a hegyvidéki kirendeltséget. Némi — természetes — gyermekbetegség után ez az intézmény határozottan áldásos volt, végtelen hasz­not árasztott s buzgó, humánus szellem­ben működött. Természetes azonban az, hogy századok mulasztásait egyszerre ja­vítani, a végképp elmaradt rutén lakos­ságot a modern haladás keretébe bevinni képes nem volt. A mellett éppen a leg­könnyebben megközelíthető, a haladás iránt legfogékonyabb, a szellemi és anyagi helyzetnek aránylag legmagasabb fokán álló tiszavidéki magyarság meglehetősen kikerülte gondjait. Mert a felső Tiszavölgy már Mára­­maros alsó részén is, le a hegyekről ki­jőve egész Szeged alattig, mindkét olda­lon a legtisztább és legértékesebb magyar nép valódi hazája. És épp oly elhanya­golt, a­milyen értékes. Közlekedési esz­közei hiányoznak. Széchenyi sasszeme fel­hozta hajóit a felső Tiszára és Szamosra is, ma már — mivel köztudomás szerint éppen az átvágások a víz gyorsabb le­folyása folytán lehetetlenné tették a na­gyobb sülyedésű hajók közlekedését — a Tiszán is csak árva kompok és tutajok közlekednek, a sószállításnak a vasúti vonalra terelése folytán egyre apadó mér­tékben ; kőutak egyáltalában nincsenek, s a legderekabb magyar nép, a legter­mékenyebb vidékek nyögnek a sártenger­ben. Széchenyi ismeretes anekdotája sze­rint szidva a kormányt közjogi frázisok­kal, de nem is gondolva arra, hogy segít­senek a kétségbeejtő helyzeten. Szabolcs megye a koaliczió idején nagy küldöttséggel kérte a kormányt a felsőtiszai hajózási akadályok megszün­tetésére, éppen akkor, mikor óriás költ­séggel terveltetett a duna—tiszai csa­torna . Ugocsa megye kérte az 1908. évi XLIX. törvényczikkben megállapított 192 millió korona felhasználását úgy kez­deni meg, hogy a feketehegy,a tiszaújlaki parterődítések gyors keresztülvitele a felső Tiszát kőanyaghoz juttassa, mindez pusztába hangzó szó volt. A törvény­­hozás bölcsesége elköltötte az évi 7,4 milliót a Dunára, majd a Sajóra, a felső Tiszán még most sem történt semmi, hi­szen még telefonhálózatunk sincs, és ter­mészetszerűleg seny­vedt e vidék­ és az országnak egyik legértékesebb lakossága és területe nyomorgott állandóan. Feltétlen­­szükség van arra, hogy e mulasztás gyorsan pótoltassék. Sőt az a nagyszabású és életrevaló tervezet, a­me­lyet a kormány a Tisza- és a Szamos-köz árvíz ellen való biztosítására dolgoztatott ki, az sem valósítható meg — pedig hogy életkérdés e vidéknek, azt az idei ka­tasztrófa kézzelfoghatólag igazolta — a Tisza-part szabályozása nélkül, legalább úgy, mint felső Olaszország analóg viszo­nyok közt lévő folyói, a Brenta, Piave és Tagliamento vannak rendezve. A felső Tisza árvíz mentesítése, partvédelme és Tiszaújlakig és Szatmárig hajózhatóvá tétele életérdeke e vidéknek és egyenesen tartozó adóssága az országnak.­ ­—Ú­­n ! , hogy a főcső megrepedt. Tessék azonnal vizet venni, mert már késő, már elzárták. De viz mégis lett. És igy tovább . . . . ... »Hová tűnt a szivárvány az égről ?« A szalmaözvegy reggel felkel. Nem akar, de muszáj. Csengetnek. Fél ötkor! Hát egy­általán van félöt ? — Ki csenget ? — riad fel a szalma­özvegy Ollendorf nyelvtanának szavaival. A szövetkezeti tejes­ember csenget. Miért csen­get a nyájas tejes­ember ? A szövetkezeti tejes­ember a tejesüvegért csenget. A szövetkezeti ember azonban nem nyájas, hanem mérges, mert az üveg nem tiszta. Szóval a tejesüveg mosatlan. A szalmaözvegy a pirosló hajnal szokatlanságára és öngyakorlatlanságára hi­vatkozva, ingyen tejet kér. A tejes­ember sem­mire, sem hivatkozik, hanem másnap elmarad. A pék nem találja a tüll-zacskót. Távozik. A szalmaözvegy tüzes kénkövet, a pék gúnyos fitytyet hány, így lassanként minden rendbe jő. A szalma­özvegy a szokás rabjává lesz. Reggel fél ötkor felkel, szabályszerűen mindennap összeszólal­kozik és elvből sohasem reggelizik. Ez a rendszer néhány nap múltán csen­des és önző vallásos rajongáshoz vezet. A szalmaözvegy lefekvés előtt szépen letérdel s imára kulcsolja kezét : »A mi mindennapi ke­nyerünket add meg minekünk ma!« Mikor aztán az ebéd ideje elérkezik, a szalmaözvegyek kétféle kategóriáját emészti gond. A valóságos szalmák a vendéglői étlap útvesztőjében kalandoznak. A »kecsege nagy­ság szerint ? . ..« álképlettől kezdve, az »egy cső tengeri 20 f.«-ig mindent hatszor végig­olvasnak. Megállapodásra rendszerint nehezen jutnak. Sokat fizetnek és távozásukat leg­gyakrabban elégedetlen földfeletti mozgással kisérik. Mind e mellett a valóságos szalma­özvegy sorsából mégis bugyog némi áldás. Vendéglősök jobbléte, borravalók, közélelme­zési kihágások feljelentése stb. (Görög beat­­steek, szerb rostélyos.) A fél-szalmaözvegy sorsa azonban végzet. Post equitem sédét atra cura. Az otthon­hagyott szakácsné. A nyári »nagysága«. Reggel ki kell találni az ebédet. Első nap gyermekjáték, pedig a szakácsné már akkor sem segít, bárminő nyájas tekintet simogassa is végig. De a huszadik nap már öngyilkosság. Első nap könnyen siklik le a szalmaözvegy játszi ajkáról a menü : »Rántott leves, natúr­­szelet zöldbabbal, czukrászsü­temény stb.« A huszadik napon önmaga is megrémül, midőn féléjszakai tépelődés után végre életet adott* ennek a könnyű étrendnek : »Krumpli-leves. Rakott krumpli füstölt hússal. Krumpli-nudli. Kukoricza.« Még éjjel megrögziti egy papi­rosra, hogy el ne felejtse. Pedig az első napokban még közgazdasági tudással és árstatisztikával henczeg a sza­kácsné­ előtt.­­• Hát igen, Mari, két korona elég lesz. A Köztelekben olvasom, hogy a nagybani marhaárak csökkennek. A hízott sertés üzlet­­irányzata nyugodt. A felhajtás élénk és a for­galom könnyed. Rúgott borjúban nincs ke­reslet. A terméskilátások az utolsó jelentés szerint javultak. A kukoric­a tehát szintén olcsóbb lesz. Az egyesült­ osztrák c­ukorfino­­mítók bizottságának ügyvezetősége a c­ukor árát mérsékelte. A borárak is nyomottak. Ugy­e, érti ? Mari nyomott kedélylyel konstatálja, hogy nem érti. De miközben a két koronányi ala­mizsnát gúnyos mosolylyal elemeli, közben va­lamit dörmög a nyomtatókról, a rúgott borjak­ról s — egy sokatmondó pillantás mellett — az élő marhákról. Dörmögése a szalmaözvegy ajkán az ebéd kialakításában magasztosul jaj­­szóvá. Az ebéd kevés, a költségek elszámolá­sáról szóló czédura hiteltúllépést mutat. Szóval az elégedetlenség magva elvettetett. A szalmaözvegy érzi, hogy a nemzet­­gazdaság és a magánháztartás üzeme valahol ellentmond egymásnak. Az árak nyomottak, de zsebe és gyomra üres. Kutatja az okozati összefüggést. Részben megleli a konyhában, midőn egyszer véletlenül kapuzárás előtt tér haza és hús cseppet csorgat a vízvezetékből. Önkezűleg, mert Mari sehol. Ellenben a szép­­reményű Ficsur Mari kisasszonynak — hell­­benn@ czim alatt képeslevelezőlap hever a konyhaasztalon. Díszpéldány abból az emailt h­­­ozott sorozatból, melyen az aranycsillámmal meghintett gótikus írása hétfő—szombat sza­vak alatt a mindkét nembeli ifjúság egy-egy alakja látható. Hétfőn még csak kezet fognak, szombaton már ajkat csucsorítanak. A Mari levele már vasárnapi helyzetkép. Fek­etén pedig arról értesittetik, hogy »mifelőt Pilis­­csabára rukkanánk, még tiszszel tanákozha­­tunk, ha egy kis Pénczt is hozhatná csolkos forón szeretet bágyád infanteriszt Kovács Jó­­zsef. 4-ik század«. A szalmaözvegy földhöz vágja a nemzet­­gazdaságtant és elérkezik vallásos rajongása AZ ÚJSÁG Szombat, 1913. augusztus 16* ZELFÖLD.­ ­ Pallavicíni provokáltatta Tiszát. A somogyi vádaskodás körül támadt h­irlapi lármában Károlyi Imre gróf nevét is sűrűn hallani. Károlyi Imre gróf ma nyilatkozik : — Kijelentem — úgymond — hogy Tisza­ István sem levélben, sem élőszóval nem ipar­kodott engem arra rávenni, hogy a Désy— Lukács-perben a valósággal ellenkező vallomást tegyek. Pallavicini György őrgróf provokáltatta Tisza István grófot tegnap ,Az Újságában megjelent nyilatkozatáért. Pallavicini megbízottai Szemere Miklós és Esterházy Móricz gróf levélben kértek magyarázatot, vagy elégtételt Tisza István gróftól. Mára egyébként uj vádpontozatok készültek Tisza ellen. Ezeknek egyike az, hogy Tisza István gróf teljesen ismerte a tényállást és mégse tett ellenvetést Lukács Lászlónak a képviselőházban előterjesztett interpellácziós válaszára; a másik .

Next