Az Ujság, 1913. november/1 (11. évfolyam, 260-271. szám)

1913-11-01 / 260. szám

, most évtizedeken át az ellenzék­i hip­notizáló erők között a függetlenségi mo­tívumokat, az osztrákellenes iítuso­­kat pengette a legnagyobb hatással. A magunk nézete szerint a függetlenségi kortes mindig több sikerrel dolgozhatott, mint a hatvanhetes, s ha tetszik ezt úgy formulázni, hogy az ország többsége vele­jében függetlenségi, azt is elfogadjuk. Igen, de mi lett volna az országból, ha a függetlenségi többség csakugyan megalakul ? A hipnotikus tömegbefolyá­solás szabadon érvényesülvén olyan idő­ben, mikor az ország gyönge, Ausztria erős, a dinasztia bizalmatlan, már har­­mincz év előtt kormányra segíti a kor­mányképtelenséget ? Jaj lett volna ne­künk, ha a választások tiszták oly ér­telemben, hogy a népet belemámorítják egy határozatba, melyet foganatosítani nem lehet. A­kik a tegnapi sikerüktől részegen annyira nekimennek a pártkasszának, ezt épp oly jól tudják, mint mi. De ők nem mondják, mert nem­­ bolondok igazságokat mondani, a­mik nem hasz­nosak, a kormány pedig nem mondhatja, mert ezt a kérdést igazán csak meg­oldani lehet, de szóval megokolni s meg­védeni nem. Kellett a pártkassza mindig, hogy a nemzet lobbanékonysága ne áll­jon elő mint a nemzet akarata. Minél telibb szájjal vakíthatták meg ők a népet, annál ridegebb mérlegeléssel és az eszközöket csak alkalmasságuk szerint megválogatva, kellett ezt a pusztán in­dulatbeli népakaratot egy lehetséges, a politikai viszonyoknak megfelelő mester­séges népakarattá átgyúlni. Pénz kellett, olykor presszió kellett, hogy a dualiz­mus fenn legyen tartható, hogy a di­nasztiával békén lehessünk, hogy a füg­getlenségi párt úgy tehessen, mintha kormányra jutva, csakugyan perszonál­­uniót csinálna. Ezt persze a Házban nem mondja senki, mert hasznosabb, ha a többség mindig csak a maga tagjaiért, a kor­mány a hatalma kedvéért vesztegetett, nem pedig azért, mert arra az ország békessége és az alapok súlyos rázkódásá­nak elkerülése végett szükség volt. Szük­ség volt rá 1910-ben is, mert a koalíczió a maga megalkuvásaival még veszedel­mesebb volt, mint a függetlenségi doktrinérség, s a megsemmisült koalíczió helyébe, mely a dinasztiával nem tudott többé dolgozni, kellett egy erős több­séget tenni, akár szavaz rá az ország önmagától, akár nem. Ezt tudták min­dig, Andrássy Gyula ezzel a tudattal ült évtizedeken át a szabadelvű pártban , beszéltek is róla, de még respektálták a belső, az igazi, az expiáló momentu­mokat. Persze, a politikában lehetséges, hogy egy vezért gyilkossággal vádolja­nak, mivel csatát nyert úgy, hogy sok halottat és sebesültet terített szét a csatatéren. Hát ez a módja a megvádolásnak most lábra kapott, erőre is kapott. Ez nem tagadható. S nem tagadható többé, hogy a közjogi rázkódástól való aggo­dalom sem olyan beigazolt már, mint eddig, hiszen a függetlenségi párt adja olcsóbban is, ha hatalomra kerül, s maga gondoskodik róla, hogy választói ne vár­ják tőle programmja beváltását. Ezért már igazán nem közjogi életkérdés, mi­féle pártnak van többsége, s mivel mégis ez a motívum volt az erősebb, nem pedig a kormányelnökök hatalmi szomja, a választásokat nem kell és nem is lehet többé azzal a magasabbrendű erkölcsi megnyugvással az eddigi eszközökre bízni, mint eddig. A megreformált vá­lasztójog is a maga nagyobb tömegével bizonyos eltolást idéz elő a maszlagok iránt való fogékonyságokban, így tehát a hajlandóság mellett a szükségessége sem lesz meg annak, hogy kormányok mindenképpen és minden módon előre kiszabott választási eredményre törjenek. Ezt a hatást a tegnapi vita nem idézte elő, de az idők folyamatából ki­váltotta, még­pedig némileg idő előtt. A munkapárt talán még megtehette volna azt, hogy királyunk életében el­tüntet minden ürügyet, mely külpolitikai veszedelemre, stratégiai és közgazdasági szükségekre, belső kormányzati nehéz­ségekre hivatkozva, a c­entralisztikus gondolatnak támaszt adhatna. Némi tör­ténelmi előrelátást bele vinni a napi ha­talmi politikába jó, talán providencziális is lenne, s e mellett a nagy gondolat mellett igazán csak kicsi erkölcsszató­csok a tegnapi dörgő hősök, a maguk kérkedően kifordított üres választási zse­bükkel s teli kortesszájukkal, a maguk csupa honmentő tisztességükkel, mely­nek mindig első és utolsó gondolata a taktika, s egyetlen czéljuk: birtokba venni azt a bunkót, melynek dolgozását a mások kezében olyan nemzetrontónak deklarál­t­a házuk. AZ ÚJSÁG Szombat, 1913. november 1. BUDAPEST ^Vy\í^ BELFÖLD.­ ­ A horvátok. Zágrábból jelentik : Skerlecz Iván báró királyi biztos az éjjel Havlicsek dr. titkára kíséretében ideérkezett. * ÚJ osztálytanácsosok. A király — a­mint érte­sülünk — a belügyminisztériumban kinevezte Horváth Elek, Römer Róbert, Jek­él I Péter czímmel és jelleggel felruházott osztálytanácsosokat valóságos osztálytaná­csosokká.­ ­ Elsőben is ezzel a sántító distichonnal hí­vom vissza emlékezetembe akkori tanítóink neveit. A buzgó hazafias érzésű szerzetes atyák sorában nem egy váltotta ősi német, vagy szláv nevét magyarra. Ilyen Schröck Ferencz is, aki még a mi értünkre lett Somhegyi. Mind­nyájunk legkedvesebb embere, lendületes, ékes­szóló, csapongó, szabadelvű pap, aki egy évvel ezután a franczia forradalom történetét pél­­dázatosan kapcsolta bele a mi megvesztett szabadságharczunk történetébe. Előadás alatt sokunknak folyt a könyve. Tán magának a főtisztelendő professor urnak is. Amihez az­­idétt jókora bátorság volt szükséges, tekintve, hogy fülig voltunk benne Bachban-Thunban, ami egyben jelentette a reakcziót és kama­­rillát. Hát — hogy a nagykőrösi nebuló-szóval éljek — ilyen tanárok elejébe jártunk mi! De hiszen még innen vagyok ezen a kor­szakon. Egyelőre nézzek szét fiatalkori ru­­gaszkodásaink színterén. A mi osztályunk, az V. »rhetorika« volt abban a sarki teremben, mely a Kötő­­utczába torkollik. A két sarkát amolyan don­jon­­ná (erkélyes bástyatoronnyá) formálta ki a terjedelmes épület tervezője. A nyugatra nyiló torony ablakából néztünk alá, midőn hirtelen valami szokatlan éljen-riadalom zú­gott fel hozzánk. Kora tavasz ólmos felhője hintett le a sűrü népekre havas esőt. A hány­nak tellett közülök, ernyő alatt lelkesedtek. Egy ifjú ember, még jóformán tejfel­­szájú, piros arczán akkor ütközött ki az első pehely, a hozzá legközelebb guggoló néném­­asszorny gyümölcsös polczáról egy kanyargás­sal lesöpörte a gondosan kupaczba rakott piros almát s a tavalyról maradt, magához vénült ránczos körtét. És felugrott a stand­ra — jó magyarán igy nevezték akkoron a gyümölcsös sátrat — és szavalta nagyharsogva, karját fenyegetőzve bökdösvén Buda felé, hogy nem ér ez az éljenzés egy hajítófát se, hanem hajitó gerelyt kell szerezni, melléje puskát, kardot s levágni vele az osztrákot. A Disz-téri fegy­vertárban van »elég«! Nagy boldogság virult fel a mi tizennégy éves lelkeinkben. Ez ugyebár annak a bizo­nyos szabadságnak sokat emlegetett hajnala, melynek hírétől zsibongott már az egész vá­ros. Neki magasztosulva fegyvert akartunk ragadni, hogy Lederer báró császári katonai helytartó budavári gyűjteményéből hozzunk gerelyt, puskát s a szabadság teljes kivívásá­hoz alkalmatos egyéb fegyvereket. De csak­hamar haza kergettek, mert közibénk lépett Stepánek, a gimnáziumnak benlakója, jó to­­tocska fiú, aki ránk leste, nem hordjuk-i sita­­pálczikát, nem »szivolázunk-i« (még akkor ez volt a szokatlan szivarnak elnevezése) és, per amorem Dei, nem-i járjuk kávéházba, a minden mételyek poklába. Szívesen bizo­nyítom, hogy Stepánek, jó totocska fiú létére, csak kövesünket árulgatta be a főt. igazgató urnak (én ugyan mindig közöttük voltam) — de hát végre is : élni csak muszáj és Stepánek a szerzet konyhájából élt. Furcsa, hogy én éppen a bűntanyán mindig ott ragadtam a lépen és vesztegettem meg szemfüles árulón­kat egy szál szivolával. Az élelmes fiún bevált a főt­ atyák jö­vendölése. »Ez a chlapecz még házi úrrá küzdi fel magát.« Valamint hogy a főtiszt, atyák példájára Küzdi nevet is váltott s a Rotten­­biller-utczán mint háromemeletes házi ur fe­jezte be cserkészi napjait. Tanuló társaimból sok országos, de még világhírű jelesség is vált. Első helyen említek egy karcsú, neki­­férfiasodott ifjút, aki már a teljes szakál diszével is érezteté velünk fölényes voltát. Hogyne ? Mikor ő még olyasvalamivel dicse­kedhetett, amiben egyikünknek sem volt ré­szünk. Honvédviselt katona, szabadsághős volt. Alig tizenöt éves gyerekül, állt be katonának és Isaszeg alatt sebesült igeg, a dombon, ahol annyian hullottak el az osztrák puskák tüzében. Velünk hitvány aprókkal nem is törődött, pedig kicsiben múlt, hogy mink is fegyvert nem ragadtunk, ha a mi hűséges gondozónk, Stepánek, haza nem rugdal bennünket, tizenöt hónappal az osztrák és muszka ellen folytatott, vérbe fulasztott diadalmas csaták előtt. Lett pedig a mi harczkivívott, vitéz társunkból az a Kovács József, a kitűnő sebész-orvos, aki a már legendáriussá nőtt, még ma is ünneplés­sel emlegetett nagy Balassa Jánosnak lépett gazdag örökébe. A termetével is kimagasló, szinte kevély társunk, jóllehet vagy hetvenen voltunk, egyi­künkkel sem barátkozott — egyet kivéve. Hanem ez aztán legény is volt. Testre ala­csony, tagba szakadt, zömök, amolyan fekete gyerek. Csodás fényű bársony szemeivel meg­­bűvölt mindnyájunkat, mert válogatós hívé­től különbözve, velünk meleg pajtási viszonyt folytatott. Mindannyian ragyogásra hivatott fiúnak vallottuk. Pénteken állott, Horváth Cyrill igazgató osztálytanárnak ellenőrzésével, az »Irodalmi versengés«, midőn dolgozataink felolvasásra kerültek. Csoportokra oszolva az egymás alkotásait bíráltuk, ítéletünk nem volt az, amit a latin költő sine ira et studio kívánt meg tőlünk. Mit szépítsem a dolgot ? Bizony egyik-másik bírálatban több volt az ira, mint a stúdium. Az ifjú kebleket már idejekorán szállta meg az irigység s hiúság. De soha a »fekete gyereket«. Hevenyén kelt kritikáiból magasra csapott az eszményiség fehér lángja, a szeretet melege s olykor ki-kivillant elő­adásából a gúny falánkja. Improvizácziója úgy hatott, mint a jól betanult beszéd, a távo­labb állók meg sima felolvasást véltek hallani. Saját írásai pedig fölötte álltak a kritikának. A miénknek bizonyára. Magvas elme, nagy szív és »magasba vivő szenvedelem« idézte rá egy alkalommal Horváth Cyrill mindnyájunk tilalmas tapsai mellett, mert éljennek, taps-

Next