Az ujság, 1913. december (11. évfolyam, 285-298. szám)
1913-12-02 / 285. szám
Budapest, 1913. Előfizetési árak: Egész évre......... 28 k. — 1. Félévre ............ 14 » — ‹ Negyedévre ..... 7 » — ‹ Egy hóra ......... 240 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. XI. évfolyam. 285. szám. ÚJSÁG old, deczember 2. SZERKESZTŐSÉG« Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon: József 13—35 KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon: József 16—26 és 13—36, Tmestelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: Skerlecz Iván báró királyi biztosból ma horvát bán lett. Megpecsételte ez egy Voltaképpen meg nem kötött egyezségnek, mert hiszen formális egyezséget Magyarország kormánya a horvát elégedetlenekkel nem köthet. E megegyezésnek ára van, melyet csak ellenszolgálat kikötése nélkül lehetett megadni, mert hiszen Magyarország nem állhat a doutres álláspontjára a horvát elégedetlenekkel. Csak elvárni, csak számítani lehet rá, hogy a torzsalkodásoknak vége, s Magyarország és Horvátország természetszerű érintkezése harmonikus lesz. Remélni és elvárni lehet, de illúzióink nem lehetnek. A nemzetiségi velleitásoknak nem az a természetük, hogy beérnék valamely elért sikerrel. Helyes és mindkét félnek hasznos, hogy a Tisza István rendezkedése nyugvópontot teremtett, talán néhány évre is kiható nyugalmas és normális állapothoz vezetett, de bizonyosak lehetünk benne, hogy a horvát aspirációk ugyanabból, amitől most lecsöndesedtek, újabb aspirácziókra, fokozottabb és talán lehetetlenebb követelésekre merítenek majd erőt. Üdvözölvén a horvát békét, balkezünkkel búcsút inthetünk a horvát háborúságnak , a viszontlátásra ! * Hát persze hogy Károlyi Mihály el van telve funncziabarátsággal, s hogy nemcsak a francziákat szereti, hanem a pénzüket is. De hiszen Tisza Istvántól éppen azért kapott ki, mert nyilatkozatából csak a francziák szeretete hangzik ki, nem pedig a saját magáé is. Annyira hangsúlyozza a francziabarátságot, hogy beválik magyar és osztrák utálatnak is. S erről van szó, nem pedig a franczia szimpátia megbélyegzéséről, mely szimpátiáktól minden magyar ember el van telve. Ezzel a szimpátiával azt mondjuk : kár, hogy a franczia közvélemény azt hiszi, hogy a pénzével ellene fegyverkezni akarunk. Ő pedig azt mondja : igaza vann a franczia közvéleménynek, ami az a pénzén ellene fegyverkezni akarunk. Hát ez a nagy különbség, és ez a joggal ostorozandó hiba, melyet elkövetett. Mert a franczia sok mindent tudhat felőlünk, amit nem kell Károlyitól hallania, de ha Károlyitól hallja, akkor ő nem újságol, hanem tanúskodik neki. Hogy az ilyen tanuzás mellett szükség volt, egy lehető leg illetékesebb ellentanuzásra, ezt Tisza István átérezte, a közvélemény pedig megértette.* Fedor ur kincsei. Irta Tímár Szaniszló. Csoportosulás, tömegtorlódás volt az utczán, amilyen mindennap fordul elő egy nagyvárosban. Fedor úr éppen arra ment, perczig megállt s tétovázott, hogy megkérdezze-e valakitől, mi az oka a csoportosulásnak. Látta, hogy a sokaság körülállt valakit, aki a kövezeten hevert, de magát az alakot nem látta. Sietve akart tovább menni, mert irtózott a vér látásától. S már meg is indult, amikor egy férfi megszólalt : — Botrányos dolog, hogy ily eszeveszetten száguldanak ezek az automobilok ! A gyalog járókat már igazán senki sem védi. — Tehát autóbaleset ?— gondolta Fedor úr és megint távozni akart a helyszínéről. Semmi kedve sem volt kedélyét még deprimáltabbá tenni, mint amilyen volt. Ébren töltötte az éjét a zöld asztal mellett. Minden pénzét szerencsésen el is vesztette, ami tudvalévően nem a legnyájasabb hangulatba ejti a játékost. Amikor a kaszinóból távozott, a kroupiétől tíz koronát kért kölcsön, s most gőzfürdőbe akart menni, hogy ott kipihenje az éj izgalmait. S most, íme, megállította a tömeg, amelyen nem is tudott átvergődni. E pillanatban érkezett meg a mentőkocsi, s a csoport utat nyitott a mentőorvosnak Most már Fedor úr meglátta a földön fekvő, sápadt arczu embert. — Egek, — gondolta Fedor úr rémülten — hiszen ez Cáspár ! Minden vére az arczába szökött . Szompil— Haut zu, Herr Doctor, ich parke . . . — Magyar képviselőnek igazán nem kötelessége, hogy a német klasszikusokat czitálni tudja, de nem is kötelessége, ha nem tud, hogy mégis czitáljon. Dehogy is hegyeznék ki az esetet, ha mihálunk esik meg. De hát Bécsben cselekedte meg Apponyi, ahol németül is tudnak, Goethét is ismerik. Ott, ha az ember czitál, korrektül kell czitálni, vagy sehogysem. Hát Merisztó Goethében azt mondja : Nur zugestossen, ich parre ! A rossz ezitátum fáj a fülnek, mely a jót ismeri, s nem is lehetetlen, hogy az ilyen lappáliat szimbolikusan fogják, föl. Igen, Mefisztó mondott valami ehhez hasonlót, igen, a magyar politikus hallott valamiilyesfélét. De hát ha minden egyéb mondása is csak valami ilyesféle, valami ehhez hasonló, féltudás, rossz memória, vagy önkéntes elcsavarintás. S istenicscse, igaza van az osztrák efajta impressziónak, mert Apponyi csakugyan világéletében mindig mondott valamit, ami nem volt hazugság, hanem valóság, melynek egy-két lábát, bordáját elcsavarta, lantás alatt megfeledkezett kártyaveszteségről, gőzfürdőről és mindarról, ami addig foglalkoztatta. Ő a mentőorvossal együtt a vérző alak fölé hajolt, aki csukott szemekkel, letargikusan hevert mozdulatlanul. — Ez az ember jóbarátaim egyike, — szólt az orvosnak — felajánlom, hogy szállítsák az én lakásomra, doktor úr. Az orvos nem válaszolt, hanem a sebesültet vizsgálta, s arra törekedett, hogy a vérzést elállítsa. Azután fejét csóválva megjegyezte : — Magánlakásra nem vitethetem. A sebesülés életveszélyes. Kórházba kell szállíttatnom. A vérzést elállította, s a mentőszolgák éppen föl akarták emelni a sebesültet, hogy a kocsira tegyék, amikor fölvetette a szemét a beteg, s megismerte a föléje hajoló Fedor urat. — Mi történik velem ? — kérdezte halkan. •— Kórházba visznek, szegény barátom. — Ne hagyj el, Fedor, kérlek. Ne hagyj magamra. — Elkísérhetem a barátomat a kórházba ? — fordult Fedor úr az orvoshoz. — Délután a rendes látogatási időben meglátogathatja, — felelt ez — de most sietni kell, nehogy későn legyen. A sebesült erdő pillantást vetett Fedor úrra. — Ha Istent ismersz, jöjj el hozzám, minél hamarabb — szólt elhaló hangon. — A sírban sem volna nyugtom, ha nem beszélhetnék veled halálom előtt. * Lapunk mai száma 48 oldal. A külpolitikai helyzet mérlege. Irta Zichy István gróf. A delegácziók lezajlanak, a népek fájdalmas érdeklődéssel lesik a szóáradatalkotta mérleget s gondterhesen megállapítják, hogy akár békések, akár háborúsak a jövő kilátásai, ez a jövőben sem fogja csökkenteni a rengeteg kiadást, a politikusok pedig bensejükben önmaguknak bevallják : ha még pár évig sikerül nekik a békét megőrizni, akkor már nem marad semmi egy jövendő háború költségeire. Ez a háború pedig készül; nemcsak a két érdekcsoport fegyverkezése bizonyítja ezt, mellette tanúskodik az a tény is, hogy úgy a hármas szövetség, mint a hármas-entente igyekezett guerilla-csapatokat magának lekötelezni, elsősorban a kis balkán népek között, utóbb nedűz a spanyol nép hozzá vonásával. Nehéz volna azt ma megállapítani, hogy az általános konflagráczió pillanatában miképp fognak a balkán államok a két ellentétes érdekcsoport között feloszlani. Szinte hisztérikus izgékonyság uralkodik ma odalenn a szokatlan hadidicsőség folytán, mely a többségnek osztályrésze lett. A hisztéria kifolyásai pedig kimérhetetlenek. Legfeljebb a ki nem egyenlíthető érdek- ésvallásellentétekre lehet számítani, melyek ma még minden nagy szláv szolidaritást háttérbe szorítanak. Későbbre persze valószínűleg a nemszláv elemek szolidaritása várható azon esetre, ha ezek Konstantinápoly sorsa felett megegyeznek s ilyen »egyezséget« Oroszország belső vagy külső okoknál Ez a jelenet Fedor úr egész gondolkozásának más irányt adott. Elment ugyan a gőzfürdőbe, de mindig Gáspárra gondolt, s nem tudta elképzelni, mi mondanivalója lehet barátjának, ami oly fontos, hogy még a sírban sem volna nyugodalma, ha nem közölhetné vele. Régi ismerősök voltak, de semmiféle közös etikuk nem volt. Az ismeretség a kártyaasztalnál kezdődött és ott szövődött tovább. Mindketten a kártya nyomorultjai voltak ; a zöld asztalon hagyták vagyonukat, lelki nyugalmukat, sőt exisztencziájukat is, s a nyomorultak fájdalmából sarjadzott ki egymással való érintkezésük is. Gyakran töltötték együtt az éjjeleket a kártyabarlangokban, hajszolva a szerencsét, mely suhanó árnyék gyanánt jelent meg előttük, s minél jobban kergették, annál kevésbé érte utol őket. Nem tudott hová lenni az izgalomtól, amikor a délutáni órákban útban volt a kórház felé, ahová barátját szállították. De végre is odaérkezett. Gáspár bekötözve feküdt az ágyban, s Fedor ur úgy képzelte, hogy a halál árnyékát látja rajta. A sebesült megrezzent, a mikor Fedor ur helyet foglalt az ágy előtt egy széken. — Hajolj fölém, kérlek, — szólt halkan — érzem, hogy nemsokára elköltözöm. Valamit mondanom kell. .. — Hallgatlak,, barátom. — Van-e valami, amit szentnek tartasz ? — Mentsen ég, hogy egy ember is legyen a világon, a ki semmit sem tart szentnek. — Esküdj arra, a mi legszentebb előtted, — esdekelt a beteg —" hogy nem árulsz el, ha