Az Ujság, 1913. március (11. évfolyam, 52-64. szám)

1913-03-01 / 52. szám

­­­ri' /' ' - v­­ám . :­ A Budapest^ 1913._____________________ XI. évfolyam. 53. szám.__________Szombat, márczius 1. Elházott­ árak­­ ^ ^ ROVÁS. A féren ez városi ellenzék győzelme sokat jelent. Körülbelül azt, hogy a polgárság csak­ugyan elvesztette bizalmát ahhoz a kormány­hoz, a­mely az adóügyben kegyetlenebb akart lenni, mint tudott. Végzetes hiba volt ez, most bizonyára maga a kormány is látja, de már késő. De egyben jelenti azt is, hogy a munkapárti többséget csak a pénz és hatalmi pozíc­ió hozta össze. Ha ez igaz lenne, akkor hogyan lenne lehetséges ekkora eltérés egy kerület szavazatainak számarányaiban ? Ta­nulság ebből, hogy pénz, presszió épp úgy dolgozhatik, mint ellenzéki terror, frázis, ha­zugság és demagógia , az igazi elhatározást mégis csak a tömeglélekben megfészkelődött meggyőződés szüli. Persze, ennyire végig az ellenzék nem gondolja győzedelmét, mert nem bolond olyat is gondolni, a­mi a gyűlölt má­siknak a javára is szólna. * Igazán kár minden kapac­itáló szóért. Akár Tisza István magyarázza nekik, akár a saját emberük, Sennyey Miklós, az ő el­határozásukon nem változtat semmit. Ők vá­lasztójogot akarnak, minél jobbat, de nem bolondok, hogy a másiknak a munkáját te­gyék jobbá. Most már igazán csak a hata­lomért hatalmi eszközökkel dolgoznak, s a vita éppen csak arra való, hogy ennek az alantas tülekedésnek fedezetül szolgáljon. Mit sem számít, mi igaz, csal, az, m­i kedvező nekik. Ilyen viszonyok mellett a józan ész és a tárgyilagos megfigyelés csak azt kívánhatja : ha már így van, pörögjön le minél gyorsabban az a harcznak nevezett box-párti, s akár­melyik félnek szakad is be az orra, legyen vége az egész komédiának. Teóriában gyönyörűen és igazságosnak hangzik a hatósági igazságtevés : a­ki sztráj­kolni akar, azt ebben nem akadályozza meg senki, de viszont a­ki dolgozni akar, azt a sztrájkólókkal szemben meg kell védelmezni. A gyakorlatban azonban senki sem tudhatja, hogy le akar dolgozni, mert ezeknek többsége a sztrájkolók táborába van besorozva, s a dolgozni akarót senki sem védelmezheti meg, mert nem védelem az, hogy a sztrájk tartama alatt a rendőrök megóvják a veréstől, mert igazán védelemre a sztrájk után szorul a sze­rencsétlen. Sztrájktörő! Szörnyűséges bélyeg ez, és a­kire rásütik, az el van veszve, mintha a Curia megerősítette volna halálos ítéletét. A lengyel asszony. írta Krúdy Gyula. A zenészek hirtelen elhallgattak, Ostfay felemelkedett a boroskupák mellől és kissé bizonytalan léptekkel indult a toronyszoba falába vágott, csúcsíves ajtóhoz. Egy-két pil­lanatig habozott, aztán megnyomta a czifra kilincset, a faragványos ajtót elszántan ki­tárta. Gyors pillantást vetett a torony szürke lépcsőire, a merészen kanyarodó lépcsőház üres volt és a fáklya tűzvörös fénynyel lobogott lenn a mélyben, a kanyarodónál. — Pedig itt voltál ! — kiáltott fel Ostfay. — Hová lettél ? A kürtös, egy hosszúbajuszú, kerekfejű, olaj­barna képű férfiú serényen bólintgatott. — Én is hallottam ! Ne jussak soha Kézs­­m­árkra, ha nem hallottam. — Hová lettél ? — ordított most teli tüdőből a megbámult falak közé Oszfay. A kezében meztelen kard volt, azt megsuhog­tatta a láthatatlan felé. A kiáltás tompa mormogással, mint va­lami kútba dobott kő, görgött lefelé a torony mélyébe. A tetőn valahol nyitva volt egy ablak, mert hirtelen heves szélroham csapott le a magasból, apró, hideg zúzmarával szórva tele Ostfay felhevült arczát. Ostfay összerázkódott. Most már a szelet is hallotta, a mely Kékvár tornya körül óriási madárszárnyként suhogott. A folyó felett — messze a mélyben — mintha régi hadi sípot fújt volna valaki, a távoli erdőkben vadul mozgolódnak helyükön a máskor álomba me­rült tölgyek és nagy fenyők. A torony cserép­­fedele körül a szél csak úgy zúgott, mint va­lami csodálatos éjszakai áradás. A havat fehér puskaporrá zúzta és behintette vele Kékvár sötét falait. Ostfay a meztelen kardot maga elé tartva, egy darabig még figyelő helyzetben maradt az ajtóküszöbön, aztán csendesen hátrálni kezdett. Az ajtót azonban nyitva hagyta. — Ma leszámolok vele! — mondta fe­­nyegetőleg törökös bajusza alatt. Szálas, ötven éves alakján a zöld bársony vadászruha meg­feszült és homlokába csapott, hosszú kurucz­­haja a verejtéktől nedves volt. Egy ritkaművű nürenbergi óra állott a kandalló felett, a­melyben már csak aluszéko­­nyan pislogtak az óriási hasábfák tüzei, mint lepihent vérebek a vadászat után. Az óra még csak most ütött éjfélt, holott a kékvári kísértet már előbb jelentkezett az ajtó előtt. A nagy diófaszekrényben elhelyezett órát Ostfay Jánosné hozta hozományba, a­ki a krakói polgármesternek volt a lánya. Sokáig az volt a hiedelem az óráról, hogy szekrényé­ben egy lengyel deákot tartanak bezárva, a­ki a különböző kerekeket és szerkezeteket igaz­gatja. Mások szerint a deák szabad akaratából szegeztette be magát az óra ládájába, hogy örökkön Litvánszky Katalin mellett marad­hasson, midőn az Ostfay Jánoshoz férjhez ment Magyarországra, Kék várra. Húsz esztendeje ennek. A lengyel asszony házasságának első évében igen titokzatos kö­rülmények között meghalt. A kékvári sírboltban üveg alatt meg­maradt épnek, gyönyörűnek az arcza, mintha aludt volna csendes nyoszolyában. A nagy óra tovább ketyegett s minden éjfélkor muzsikálni kezdett, a mikor a sirbolt­ból felkelt Ostfay Jánosné és bezárt ajtókon, kulcslyukakon, toronytetőkön át az órához szökött s elandalodva hallgatta az óra muzsi­káját. Ostfay uram azóta kétszer is megnősült, de egyszer sem boldog a házasságában. Az asszonyok hervadni kezdtek, a méla Kézsmárki Julianna, a­kinek olyan kék szeme volt, a­milyen kék kövek csak a hegyi patakok medré­ben találhatók, majd Helmeczváry Izabella, a pompás udvari dáma, a­kit a királynő válasz­tott Ostfay uramnak, büszke és ragyogó, mint egy arany páva, egymás után követték a len­gyel asszonyt a kékvári sírboltba, a­hol három­száz esztendeje békés, nyugodalmas hajlékot talált valamennyi Ostfay, csupán Katalin nem tudott megnyugodni. Az egykori várasszony kísérteties hite és a gyorsan meghaló feleségek furcsa hírbe ke­verték Kékvárt és büszke urát. Midőn negyed­­szerre a végtelen gazdagságú özvegy Traum­­holcznénak, a kassai arany- és vasbánya tu­lajdonosnőjének ajánlotta fel kezét az utolsó Ostfay, a kinek rokonsága a régi királyokkal kétségtelen, a német kereskedő özvegye taga­­dólag megrázta fürtös fejét : — Nem megyek meghalni Kékvárra. Előbb pusztítsa ki kegyelmed a kisértetet. Ostfay éktelen haragra lobbant. Várjon nem volt elegendő, hogy a polgármester lányát magához emelte egykoron, a krakói lapos­­fedelű házból Kékvár királyi vérből való asszonyai közé besorozta, még halála után sem nyughat tőle ? És az özvegy kereskedőné aranybányái tán egy méltatlan, közönséges férfi kezére jussanak, mert Traumholczné még fiatal, élni vágyó s bizonyosan férjhez megy, nyerses!. Idioszinkráziánk van e szó ellen. Mi­kor ezt a képviselőházi folyosón Lu­kács László szájából halljuk, mellette cseng a régi indián üvöltés, ama bizo­nyos szeptember 23-iki audienczia híre kapcsán, a­mikor Polonyi Géza elkiál­­totta magát: nyeregben vagyunk ! Sok magasztos hazugság nyomán tört ki ez a piszkos őszinteség. Magyar vezényszót követeltek s nyeregben akartak lenni. A miniszterelnök nem tehet erről a prec­edensről, mégis olyan furcsa, olyan bántó az a nagy diadalérzet, hogy erő­sebben ül a nyeregben, mint valaha. Hát ez a fődolog ? Most mindenféle egyebekről van szó, mely mellett a kor­mány szava mindig az volt, hogy nem c­éljuk a nyeregben maradás, hanem minden dologi tekintet megköveteli ma­radásukat. Maradni , ezt értjük. Örülen­ neki, ezt nem értjük. Pláne egyénileg mint személyi dolognak örülni neki, tel­jesen érthetetlen. Mi szeretnénk a kormány maradásá­ban személyes áldozatot látni, nem pedig személyes előnyt. Nem az ellenzék köve­telése alapján, hanem a helyzet szüksége szerint az obstrukc­ió letörése után nem­csak mi tartottuk a tökéletes kiegyenlí­­tődés és az elért előnyök biztosítása ér­dekében szükségesnek a kormány és a házelnökség lemondását, hanem maga a kormány és a házelnökség is. A különb­ség csak az volt, hogy ők még nem látták befejezettnek egész feladatukat, még el akarták rendezni a házszabályok és a választójog ügyét is. Talán igazuk van, talán nincs igazuk, de a kormány megmaradása szükségességének, hasznos­ságának téves fölfogása esetén is komoly kötelességérzet megnyilatkozása ez, in­kább önmegtagadás, mint ambrczió, in­kább a történelem kerekei alá kerülés, mint nyeregbe ülés. Ezt az impressziót kár lerontani, s az eredeti fölfogástól végleg eltérni saj­nálatos félreértése volna a kormány képes­ségének és rendeltetésének. Készséggel el­ismerj­ük: szemben a megindított hajszá­val, Lukács Lászlónak telj­es joga van azt mondani: én sem vagyok fából, ha ennyire besároznak, nem vagyok haj­landó sárosan és elkergetetten menni. Elismerjük, hogy a Désy-esetből kifolyó­lag joga van maradnia és nincs is semmi Lapunk mai száma 32 oldal.

Next