Az Ujság, 1913. március (11. évfolyam, 52-64. szám)
1913-03-01 / 52. szám
ri' /' ' - vám . : A Budapest^ 1913._____________________ XI. évfolyam. 53. szám.__________Szombat, márczius 1. Elházott árak ^ ^ ROVÁS. A féren ez városi ellenzék győzelme sokat jelent. Körülbelül azt, hogy a polgárság csakugyan elvesztette bizalmát ahhoz a kormányhoz, amely az adóügyben kegyetlenebb akart lenni, mint tudott. Végzetes hiba volt ez, most bizonyára maga a kormány is látja, de már késő. De egyben jelenti azt is, hogy a munkapárti többséget csak a pénz és hatalmi pozíció hozta össze. Ha ez igaz lenne, akkor hogyan lenne lehetséges ekkora eltérés egy kerület szavazatainak számarányaiban ? Tanulság ebből, hogy pénz, presszió épp úgy dolgozhatik, mint ellenzéki terror, frázis, hazugság és demagógia , az igazi elhatározást mégis csak a tömeglélekben megfészkelődött meggyőződés szüli. Persze, ennyire végig az ellenzék nem gondolja győzedelmét, mert nem bolond olyat is gondolni, ami a gyűlölt másiknak a javára is szólna. * Igazán kár minden kapacitáló szóért. Akár Tisza István magyarázza nekik, akár a saját emberük, Sennyey Miklós, az ő elhatározásukon nem változtat semmit. Ők választójogot akarnak, minél jobbat, de nem bolondok, hogy a másiknak a munkáját tegyék jobbá. Most már igazán csak a hatalomért hatalmi eszközökkel dolgoznak, s a vita éppen csak arra való, hogy ennek az alantas tülekedésnek fedezetül szolgáljon. Mit sem számít, mi igaz, csal, az, mi kedvező nekik. Ilyen viszonyok mellett a józan ész és a tárgyilagos megfigyelés csak azt kívánhatja : ha már így van, pörögjön le minél gyorsabban az a harcznak nevezett box-párti, s akármelyik félnek szakad is be az orra, legyen vége az egész komédiának. Teóriában gyönyörűen és igazságosnak hangzik a hatósági igazságtevés : aki sztrájkolni akar, azt ebben nem akadályozza meg senki, de viszont aki dolgozni akar, azt a sztrájkólókkal szemben meg kell védelmezni. A gyakorlatban azonban senki sem tudhatja, hogy le akar dolgozni, mert ezeknek többsége a sztrájkolók táborába van besorozva, s a dolgozni akarót senki sem védelmezheti meg, mert nem védelem az, hogy a sztrájk tartama alatt a rendőrök megóvják a veréstől, mert igazán védelemre a sztrájk után szorul a szerencsétlen. Sztrájktörő! Szörnyűséges bélyeg ez, és akire rásütik, az el van veszve, mintha a Curia megerősítette volna halálos ítéletét. A lengyel asszony. írta Krúdy Gyula. A zenészek hirtelen elhallgattak, Ostfay felemelkedett a boroskupák mellől és kissé bizonytalan léptekkel indult a toronyszoba falába vágott, csúcsíves ajtóhoz. Egy-két pillanatig habozott, aztán megnyomta a czifra kilincset, a faragványos ajtót elszántan kitárta. Gyors pillantást vetett a torony szürke lépcsőire, a merészen kanyarodó lépcsőház üres volt és a fáklya tűzvörös fénynyel lobogott lenn a mélyben, a kanyarodónál. — Pedig itt voltál ! — kiáltott fel Ostfay. — Hová lettél ? A kürtös, egy hosszúbajuszú, kerekfejű, olajbarna képű férfiú serényen bólintgatott. — Én is hallottam ! Ne jussak soha Kézsmárkra, ha nem hallottam. — Hová lettél ? — ordított most teli tüdőből a megbámult falak közé Oszfay. A kezében meztelen kard volt, azt megsuhogtatta a láthatatlan felé. A kiáltás tompa mormogással, mint valami kútba dobott kő, görgött lefelé a torony mélyébe. A tetőn valahol nyitva volt egy ablak, mert hirtelen heves szélroham csapott le a magasból, apró, hideg zúzmarával szórva tele Ostfay felhevült arczát. Ostfay összerázkódott. Most már a szelet is hallotta, a mely Kékvár tornya körül óriási madárszárnyként suhogott. A folyó felett — messze a mélyben — mintha régi hadi sípot fújt volna valaki, a távoli erdőkben vadul mozgolódnak helyükön a máskor álomba merült tölgyek és nagy fenyők. A torony cserépfedele körül a szél csak úgy zúgott, mint valami csodálatos éjszakai áradás. A havat fehér puskaporrá zúzta és behintette vele Kékvár sötét falait. Ostfay a meztelen kardot maga elé tartva, egy darabig még figyelő helyzetben maradt az ajtóküszöbön, aztán csendesen hátrálni kezdett. Az ajtót azonban nyitva hagyta. — Ma leszámolok vele! — mondta fenyegetőleg törökös bajusza alatt. Szálas, ötven éves alakján a zöld bársony vadászruha megfeszült és homlokába csapott, hosszú kuruczhaja a verejtéktől nedves volt. Egy ritkaművű nürenbergi óra állott a kandalló felett, amelyben már csak aluszékonyan pislogtak az óriási hasábfák tüzei, mint lepihent vérebek a vadászat után. Az óra még csak most ütött éjfélt, holott a kékvári kísértet már előbb jelentkezett az ajtó előtt. A nagy diófaszekrényben elhelyezett órát Ostfay Jánosné hozta hozományba, aki a krakói polgármesternek volt a lánya. Sokáig az volt a hiedelem az óráról, hogy szekrényében egy lengyel deákot tartanak bezárva, aki a különböző kerekeket és szerkezeteket igazgatja. Mások szerint a deák szabad akaratából szegeztette be magát az óra ládájába, hogy örökkön Litvánszky Katalin mellett maradhasson, midőn az Ostfay Jánoshoz férjhez ment Magyarországra, Kék várra. Húsz esztendeje ennek. A lengyel asszony házasságának első évében igen titokzatos körülmények között meghalt. A kékvári sírboltban üveg alatt megmaradt épnek, gyönyörűnek az arcza, mintha aludt volna csendes nyoszolyában. A nagy óra tovább ketyegett s minden éjfélkor muzsikálni kezdett, a mikor a sirboltból felkelt Ostfay Jánosné és bezárt ajtókon, kulcslyukakon, toronytetőkön át az órához szökött s elandalodva hallgatta az óra muzsikáját. Ostfay uram azóta kétszer is megnősült, de egyszer sem boldog a házasságában. Az asszonyok hervadni kezdtek, a méla Kézsmárki Julianna, akinek olyan kék szeme volt, amilyen kék kövek csak a hegyi patakok medrében találhatók, majd Helmeczváry Izabella, a pompás udvari dáma, akit a királynő választott Ostfay uramnak, büszke és ragyogó, mint egy arany páva, egymás után követték a lengyel asszonyt a kékvári sírboltba, ahol háromszáz esztendeje békés, nyugodalmas hajlékot talált valamennyi Ostfay, csupán Katalin nem tudott megnyugodni. Az egykori várasszony kísérteties hite és a gyorsan meghaló feleségek furcsa hírbe keverték Kékvárt és büszke urát. Midőn negyedszerre a végtelen gazdagságú özvegy Traumholcznénak, a kassai arany- és vasbánya tulajdonosnőjének ajánlotta fel kezét az utolsó Ostfay, a kinek rokonsága a régi királyokkal kétségtelen, a német kereskedő özvegye tagadólag megrázta fürtös fejét : — Nem megyek meghalni Kékvárra. Előbb pusztítsa ki kegyelmed a kisértetet. Ostfay éktelen haragra lobbant. Várjon nem volt elegendő, hogy a polgármester lányát magához emelte egykoron, a krakói laposfedelű házból Kékvár királyi vérből való asszonyai közé besorozta, még halála után sem nyughat tőle ? És az özvegy kereskedőné aranybányái tán egy méltatlan, közönséges férfi kezére jussanak, mert Traumholczné még fiatal, élni vágyó s bizonyosan férjhez megy, nyerses!. Idioszinkráziánk van e szó ellen. Mikor ezt a képviselőházi folyosón Lukács László szájából halljuk, mellette cseng a régi indián üvöltés, ama bizonyos szeptember 23-iki audienczia híre kapcsán, amikor Polonyi Géza elkiáltotta magát: nyeregben vagyunk ! Sok magasztos hazugság nyomán tört ki ez a piszkos őszinteség. Magyar vezényszót követeltek s nyeregben akartak lenni. A miniszterelnök nem tehet erről a precedensről, mégis olyan furcsa, olyan bántó az a nagy diadalérzet, hogy erősebben ül a nyeregben, mint valaha. Hát ez a fődolog ? Most mindenféle egyebekről van szó, mely mellett a kormány szava mindig az volt, hogy nem céljuk a nyeregben maradás, hanem minden dologi tekintet megköveteli maradásukat. Maradni , ezt értjük. Örülen neki, ezt nem értjük. Pláne egyénileg mint személyi dolognak örülni neki, teljesen érthetetlen. Mi szeretnénk a kormány maradásában személyes áldozatot látni, nem pedig személyes előnyt. Nem az ellenzék követelése alapján, hanem a helyzet szüksége szerint az obstrukció letörése után nemcsak mi tartottuk a tökéletes kiegyenlítődés és az elért előnyök biztosítása érdekében szükségesnek a kormány és a házelnökség lemondását, hanem maga a kormány és a házelnökség is. A különbség csak az volt, hogy ők még nem látták befejezettnek egész feladatukat, még el akarták rendezni a házszabályok és a választójog ügyét is. Talán igazuk van, talán nincs igazuk, de a kormány megmaradása szükségességének, hasznosságának téves fölfogása esetén is komoly kötelességérzet megnyilatkozása ez, inkább önmegtagadás, mint ambrczió, inkább a történelem kerekei alá kerülés, mint nyeregbe ülés. Ezt az impressziót kár lerontani, s az eredeti fölfogástól végleg eltérni sajnálatos félreértése volna a kormány képességének és rendeltetésének. Készséggel elismerjük: szemben a megindított hajszával, Lukács Lászlónak teljes joga van azt mondani: én sem vagyok fából, ha ennyire besároznak, nem vagyok hajlandó sárosan és elkergetetten menni. Elismerjük, hogy a Désy-esetből kifolyólag joga van maradnia és nincs is semmi Lapunk mai száma 32 oldal.