Az Ujság, 1914. február (12. évfolyam, 41-51. szám)
1914-02-17 / 41. szám
Budapest, 1914. XII. évfolyam. 41. szám. _________ Kedd, február 17. Előfizetési irak. AA KP SZERKESZ^SÉG: Egy^húra10 ” ^ * 40 * 111 BH ||i EMlJlPjf frf ^jli Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Egyes szám ára helyben |$$Lmagát--'' '»WÉÉr Jlf fia Megjelen hétfő kiv£tol«vel ^és^vidaken mm ml lML _______ ROVÁS. Lesz holnap nemulass ! A hazát meg kell védelmezni a rossz beosztástól, tehát elő az első számú okoskodással: az ellenzék mindig megjelenik, ha a nemzet veszélyeztetett érdekeit kell megvédelmezni. Természetesen egyidejűleg sutba kerül a második számú okoskodás, hogy kár ezzel a többséggel szóbaállani, hiszen úgy sem változtathatnak a dolgokon. — Hogy mi igazgatja a két okoskodást ? Tisztára tárgyi okok. Az ujonczemelés olyan tárgy, mely terhes a nemzetre, — ezen úgy sem segíthetnek. A kerületi beosztás olyan téma, mely terhes reájok. Itt tehát talpra kell állani, s a nemzet veszélyeztetett érdekeiért síkra szállani. Ilyenkor a sikertelenség nem riasztja őket, ilyenkor minden eszközhöz nyúlnak, minden kitartásra képesek. S ilyenkor tudnak még okos politikusok is lenni. Mert hát mit riszkíroznak ? A végtelenségig obstruálni, hála Istennek, már nem lehet. Kellemetlenkedni a kormánynak, hála Istennek, még mindig lehet. Tehát kellemetlenkednek addig, míg jól esik nekik, s ha kifáradtak, egy jól irányzott durvasággal ráparancsolnak az elnökre, hogy vezettese ki őket, s akkor ime , az erőszak útját állta az ő fáradhatatlan önfeláldozásuknak. * A román komité holnap összeül, s a nemzet szupremácziáját féltő hazafiak máris megágyazták a nemzet szupremácziája számára a kudarczot. Kezdetben az árulás az volt, hogy külpolitikai czéloknak bécsi parancsra literálja Tisza a hazát. Ez a föltevés magában megdől, mihelyt kitűnik, hogy Tisza nem akczeptál minden föltételt, sőt nem is literálja a külpolitikának a reá parancsolt paktumot. Így állván az ügy, most már Tisza engedne, de a románok nem engedik engedni. Aztán a románok engednék, de a korona nem engedi. Végül természetesen Tisza most becsapja a románokat, hogy ismét szert tegyen a nemzeti hős nimbuszára. Ha mindenre képesnek tartanák is Tiszát, ezt az utóbbit már nem hiszszük el felőle. Hogy ő pályázna arra a nimbuszra, melylyel ezek az urak körüllengetik magukat ? * Ha csakugyan az igazság érdekelné az urakat, azt mondanák : ugyan hagyják már abba a sok panamakeresést. Hiszen amin fölháborodtak, arról úgyis tudják már, hogy nem igaz, ami pedig meg háborítja őket, arról úgyis most már a bíróság fog ítéletet mondani, a bíróság, mely a Désy-per óta szeriátok még független és megbízható. De hiábavaló lenne minden józan kérlelés. Nekik kell minden adat, melyet ordítva lehet a világba hazudni, s azután, ha már muszáj, suttogva rektifikálni. A bírósághoz való utalás csak addig megoldás, amíg azt hiszik, nem kerül reá a sor. Ha már oda jut, akkor ki az ördög kiváncsi azokra a szegény ördögökre, akiknek baksis jutott, s kinek mi köze hozzá, hogy a szigeti urak jól gazdálkodtak-e a részvényesek pénzével ? Mégis : jó volna, ha abbahagynák már a hecczet. Mert minél tovább folytatják, annál érthetőbbé válik, hogy az érdekeltek és a hecczeltek nem reagálnak reá. Ceyloni levél. Irta Szüllő Géza. Colombo, január 22. Amit becsukott szemmel először lát maga előtt az ember, az tette reá a legnagyobb benyomást. Egész Ceylonban a százezernyi pálma, a szabadon növő ananász, az elefánt, a műemlékek s mindenek között a legjobban impressziónál a Buddha jogának tiszteletére tartott egyházi szertartás. Folyton ezt látom a szemem előtt. Véletlenül kerültem éppen aznap Kandybe, amikor egy év óta először mutatta meg a papság a kormányzó engedélyével a Dalaba Maligala legnagyobb kincsét. A tó partján épült ezer éves falak fölött fehérült a Buddha vallás egyik legtiszteltebb temploma, a Vihara. A templom körül van kerítve kisebb pagodákkal, bonczok klastromával, a teknősbékák tiszteletére épített fürdővel, a régi singhaléz királyok faoszlopokon nyugvó palotájával, folyosók futnak jobbra-balra, s ezt az egész épülettömböt hívják Dalaba Maligawának. Ezernyi ezer zarándok volt együtt. Fekete arczú singhalézek, akiknek úgy ragyogott a haja, mint a fekete holló, sárgaszínü szegletes arcza birmaiak, mongol gömbölyű fejükkel, mandulavágású volt a szemük; fehér ruhában, burnusban, vérvörös turbánnal bókoltak a malájiak, olyan szépek voltak közöttük, mint a feketebronz egyiptomi szobrok, tamilok és japánok — azok is jöttek — és hoztak virágot, mézet, gyertyát és pénzt, pénzt a nagy Buddha tiszteletére, aki Ceylonban szállott fel az égbe, hogy mutattassa istenségét, aki hirdette, hogy a legnagyobb boldogság a semmi vágy, a semmi érzés, a semmi boldogság, a semmi fájdalom, a semmi, a semmi, a nirvána. Egy öreg singhaléz vezető biztosított, hogy bevisz az ezernyi ember daczára is, és meglátom a szentséget, a melyért annyi köny, annyi vér folyt, s a melynek látása üdvösséget ad. Egy boncz paphoz vezetett. A filozóf nyugalmával intett a magasrangú pap, bi bőrszínű arany hollandus főkötőhöz hasonló föveg volt a fején, csípőjétől lefelé fehér takaró fedte be a lábait, a mellé szabadon volt, fekete volt, ragyogott a napsugár tüzétől. Kezébe tettem az obulust, és azon a lépcsőn vitt fel, ahol a híveket leeresztik. Ambra, myrrha, szandálfa olaja és ezer keleti illat szárnyalt a meleg levegőben , arany kerítéssel elválasztott helyen állottak a papok a szentség körül, fehér és sárga selyemtakarókba burkoltan, gyémántok, rubinok, smaragdok és álomba ringató holdkövek ragyogtak köntösükről a legszebbre, a legnagyobbra. Arany asztalon, amely olyan, mint a lótuszvirág, emelkedik fel egy masszív aranyból kivert kehely, száz levele van, a levelek gyöngyökkel beszegvék és a közepén ott ragyog, ott van az, a mihez hozzáemelni a szemet boldogság, a mi szent, a mi nagy , Buddhának a foga. Amikor a portugálok elfoglalták Indiát 1560-ban, kirabolták a Dalaba Maligawát, a fogat magukkal birczolták. A ceyloni király húsz milliót ígért érette váltságul. Wikrama Bábu volt ez a király. A portugálok nem adták, mert a goai érsek elrendelte az istenkáromlást terjesztő relikvia elégetését. A nép harczolt, vérzett, vissza akarta hódítani a fogat , nem használt pénz, vér, könyörgés, a katolikus portugál király és a prímás az elégetést rendelték el, és ekkor a singhalézek a legegyszerűbb eszközhöz folyamodtak, ellopták a portugáloktól a kincset. Hamis utánzatot égetett el azután a portugál hatalom. Az angol engedi a kultuszt , a fog is megvan, az angol is megvan, hol van most a portugál ? Csodálatos nép ez az angol. Minden fajnak meghagyja a maga eredetiségét és mindenre reá nyomja a maga bélyegét. Kolonizálni nem tud csak ő, és hiába dicsekszik mindig mindenben ízlés és tapintat nélkül a német, és hiába erőlködik az olasz, és szór száz milliókat a franczia, csak az angol nyugalom, erély,a czéltudatosság és a meg nem konfundált értelem tud eredményt elérni. Látni kell a ceyloni utakat, a rizsföldeket, azt a földmivelést, ami a lassan kiirtott dzsungel helyén támad, s akkor : le a kalappal. Ceylonban elpusztult száz és száz millió kárt okozva a kávé, ma tíz év óta kiheverték ezt, tea virágzik mindenütt, s ami elveszett a kávén, megtérült a teán, pedig a dolog és munka meg se látszik. Az angol tenniszezik, golfozik, lovagol, flirtöl, s azért mégis megy minden. A szuperioritás az, ha az ember tud jól dolgoztatni és maga nem dolgozik. Elnézem az öreg Liptont. Itt lakik velem a Galle Face-hotelben. Lipton’s thee az egész világon ismert, az öreg úr hetcvén három éves, Angliából minden második évben eljön ide, úgy fogadják, mint egy királyt. Reggel golfozik, délután tenniszezik, közben bridgezül, él. A felsőbb műveltség. Nagyon örülünk neki, hogy most megint lábraállott egy kitűnő vidéki város, Kassa, hogy egyetemet keressen magának, habár egyelőre csak fél egyetemet. Annak is nagyon örülünk, hogy a kormánynál szinte váratlan meleg fogadtatásra talált. Tisza miniszterelnök nagyon kiemelte a kassai deputáczió előtt, hogy a főiskolák felállításával őszében sincs megállani, sőt a debreczeni és pozsonyi egyetemek kreálása után újakat kell előkészíteni. Jankovich kultuszminiszter pedig azt válaszolta, hogy Kassa a kért jogegyetem helyett egész egyetemre is számíthat. A kassaiak jó reménynyel eltelve mentek haza. Reményük lehet rá, hogy gyönyörű városuk nemsokára eléri azt a magasabb kintárfokot, amelyre nemcsak állami segítséggel, hanem a maga emberségével is törekszik. Rendben is van, hogy a felső vidék magyar műveltségének első és hódító tűzhelyévé legyen, amint már el is kezdte. Iparkodása azonban nagyobb emócziókat is ébreszt, amelyek szinte az ország minden vidéki városához szólnak. Sőt egyáltalán a magyar vidéki élethez. Vágjuk ki egyszerűen, hogy a kultúrának Budapestre való centralizálása sok mindenben jobban is sikerült, mint kellett volna. Viszont a magyar vidéki városok, sőt egyáltalán a magyar vidéki élet súlyából az ország életében sokkal több veszett el, mint amennyinek szabad lett volna. Aránytalanságok állottak be a főváros és vidék szerepében, amelyek az egész magyar közélet egyensúlyát a vidék rovására megzavarták. Ezt pedig helyreállítani, a helyes arányokat a főváros és a vidék közt megkeresni nem partikuláris érdeke ennek vagy Lapunk mai száma 38 oldal.