Az Út, 1951. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1951-01-06 / 1. szám

2 K­ét nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok moso­lyogni; ha ilyenkor írok, ne vegyé­tek kezetekbe dolgaimat — ha nem szeretitek a keserűt. Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Émn magam is megyek a családommal együtt — de „valakit“ itt kell hagynom. A má­sik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé. Egy fa az erdőből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én laká­somra is, de már nem­ talál ott „va­lakit“. Valaki a neve. Nem szabad máskép kimondani. A kis testvérkéi is így szólnak, hva emlegetik, ha ki­­vetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mel­lénykéről, vagy egy kis kalapács. „Melyikeké ez, gyerekek?“ Félve mondják, halkan mondják: „Azé a valakié volt.“ Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a száraz szemem. Egyetlen egy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva:­ „Já­noska“. Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig odaadta a macskának. Most én reg­gelizek abból a csészéből. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha kér­dezgetné: »Hol az én kis gazdám? « Még az a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám­ fölemeli, más oldalra fordítja, de az én bánatom, az meg nem fordulhat. Menekszem az emlékektől s rajként lódulnak elém. Futok tőlük és hívo­gatom őket magamhoz. Ott állnak íróasztalomon az ő ked­­venc állatjai, amikkel utoljára játszott, nem szabad elmozdítani. A ló a nye­reggel, aranysárga sörényével, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csen­gelyűvel a nyakán. Mereven, csönde­sen néznek rám, amikor írok s egy­szer csak valamelyik sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csengetyű: Kling-klangl Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk? Hol a mi kis gazdánk, aki megha­jolt, aki megd­elelt, pici kezeivel, aki simogatott, ki a zöld pokrócra le­gelni lerakott. Mit kérditek, hol van? Hiszen elüt legelni valót hagyott nektek. Azt a szé­les rétet, ahol az én jó kedvem virág­zott... Hiszen utoljára is rátok gon­dolt. Haldokló hangjával kenneleket szólított: lovacskám! báránykám! Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pe­dig váltig mondogatták: „Húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen“. Mennyi leleményesség, mennyi fur­­fang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legke­­vésbbé, ígértem neki képeskönyvet. Hasz­nált is egy napra, míg a könyvet át­lapozta, másnap már nem evett. Hoz­tam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett. Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szöszke fejecskéjét: — Nem eszem, nem eszem. — Igazi lovat veszek esztendőre. — Nem eszem húst még sem. — Sarkantyút veretek kicsi csiz­máidra. — Jaj nem eszem­ én húst! Egyszer aztán ölembe ültettem Já­noskát és elkezdtem neki okosan meg­magyarázni a dolgot. — Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te búst nem eszel. Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból. — Mert mikor te húsz esztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe. — Ahol a király lakik? — Ahol a király lakik, szivecském, éppen őhozzája. 1í — Mama is velünk jön? — Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával. Mosolygó képe komoly lett. Magas, sima homlokára kiült egy öreges ránc s a szivecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is. — Igaz lesz az, apa? — Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország —­ téged pedig becsuknak egy börtönbe. Szeme megvillant, s hogy megvi­gasztaljon, puha kezeivel megsino­­gatta arcomat. — Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb. — De nekem nem úgy látszik — mondom szemrehányón — mert a király fia minden nap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorí­­tod a szívemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak. Jánoska meg volt győzve. — Nekem két font húst süssenek! selypítő parancsolón. S attól a naptól kezdve rendes hús­evő lett s ha tán ingadozott bennne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál: — János, János, megvernek Bécs­ijén, majd meglátod! Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélni esténként. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivivott országot a testvérei közt. Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak. Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle a­z embereket (kivéve a házmes­tert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának. Egyszer azután meghalotta, elárul­ták kinn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt. Szegény kis cselédkém, egészen be- reszomorodott. •— Hát most már én kivel verek­szel­? Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett vereked­nie. A diftéritiuz. A halál legretteme­­tesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik , győzte volna le a difleritiszt. Óh milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szivem leírni. Mikor haldo­kolva odahíll a kis ágyacskájához és azt súgta fülembe: — Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Laci­nak, se Albertnek, mert azok össze­törnek. Még egyszer látni akarta. Az anyja odavitte ágyába a lovacs­kát, a báránykát és a nyálat. Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja. Azután még egyszer odaintett - nagy titokzatosan egy fényes kraj­­cárkát nyomott a markomba (az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.) — Nekem adod, Jánoskám? — Az állatok kosztjára — felelte elhaló hangon. * Itt van a szobában újra a kará­csonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyer­tyákat,— tudnak-e még ragyogni, vi­lágítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden koszt Miden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termeltek a diófák még diókat az idén is? Nem, nem. Lökjétek félre ez össze­vásárolt új holmit. Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga söré­nyűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolom abból a kis rézkrajcárból. Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szivettépa hangját: Kling, Klang! Kling, Klangt Hol a mi kis gazdánk? A ló, a bárányka és a nyúl — Mikszáth Kálmán elbeszélése — m A római katolikus egyház egyik ve­zető­je, Beres­ztóczy Miklós esztergomi kanonok emelkedik szó­ az ipt-1050. DEC. 31—1951. JAN. 6. képek a Kongresszusui Hangok és CD December 20-án, a Magyar-Szov­jet Társaság országos kongresszusán a Parlament üléstermében és a fo­lyosókon már kora reggel kezdődött a sürgés-forgás. Egymásután jöttek a kongresszusi küldöttek: díszruhába öltözött bányászok; kitüntetett él­­munkások; mezőkövesdi nők népvi­seletben; országos hírű mintagazdák és mezőgazdaságunk más kiválósá­gai; néphadseregünk honvédei és tisztjei. Azután: Kossuth-díjas tudó­sok, művészek és írók. Dolgozó né­pünk színe-java. Az ötéves terv hősei közt ott vannak az egyházak képvise­lői is. A református egyház részéről: Stereczky Albert, Péter János, Finta István és Fekete Sándor.­ ­­ ett-ott csoportok alakulnak. A kül­döttek, akik közül így sokan talán most látják életükben először a Par­lamentet,­­ körülvesznek egy-egy sztahanovistát, tudóst, vagy írót. Kö­rülveszik azokat, akiket már újságok­ból, vagy filmhíradókból ismertek, hogy most végre kezet szorítsanak velük. A kongresszus vendégeit lép­­ten-nyomon derűs, testvéri ölelés fo­gadja. Elsősorban a szovjet delegá­ciót. Vezetőjük,­­Leontyeva, ez a bátorarcú, jóságos tekintetű asszony, ő a kongresszus legszeretettebb tagja. Őfelé és delegátus társai felé száll mindaz a ragaszkodás, amit nagy ha­zájuk, a Szovjetunió és a szovjet nép iránt érez minden hazaszerető ma­gyar ember. Különös szeretet övezi a hős koreai nép küldöttét, az ifjú vietnami küldöttet és a többi vendé­get. Az igazi, mély hazaszeretet ki­­zárólag a szabadságszerető népek testvéri összefogásában virágzik ki teljes erejében és színpompájában. Ennek a testvéri összefogásnak leg­első és leghatározottabb bajnoka a Szovjetunió. Ezért lett a Magyar- Szovjet Társaság kongresszusa a ma­gyar dolgozó nép számára ünneppé, a nemzet kongresszusává, a béke és szabadság demonstrációjává. E Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter beszél: — A mi hazaszere­tetünk, felszabadult országunk, sza­bad, független hazánk szeretde soha többé el nem választható a Szovjet­unió hős fiainak hazánk földjén emelkedő sírjaitól, attól, hogy hazánk­ szabadságát és függetlenségét a nagy Szovjetuniónak köszönhetjük. A mi hazaszeretetünk egy a Szovjetunió szeretetével. Ezért tölti el minden ha­záját szerető magyar szívét határta­lan szeretet a nagy Szovjetunió iránt, az építő munka nagy alkotásaival és a béke megvédésében élenjáró nagy szovjet nép iránt és a béketábor zászlóvivője, a nagy Sztálin iránt. Sem felekezeti, sem pártkülönbség meg nem oszthatja népünket ebben az érzésben. A Magyar-Szovjet Társaság felada­tait így ismerteti Erdei Ferenc: — A Magyar-Szovjet Társaság népünknek az a szervezete, amely kiterjeszkedve népünknek minden rétegére, magá­ban foglalva a nők és az ifjúság egyre szélesedő tömegeit, ápolja, szolgálja, elősegíti nagy nemzeti ügy­ünket, a szovjet-magyar barátságot, hogy ez­zel gazdagítsa népünk életét, segítse országunk virágzó fejlődését a Szov­jetunió példája nyomain­n, követve a nagy Szovjetunió vezetését, fokozza erőinket a béke megvédésének front­ján, a béketábor sokszázmilliós sere­gében, s Dévai József népművelési miniszter, a kormány és a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezető­sége nevében üdvözli a küldötteket. A többi között ezeket mondja: —Ott, nyugaton, az imperialisták zokon ve­szik dolgozó népünk mélységes ra­gaszkodását és szerenmét a Szovjet­unió iránt. Sajnos, nem segíthetünk rajtuk! Felszabadítani a Szovjetunió szabadított fel minket, nem pedig az imperialisták. Gazdasági és i politikai segítséget a Szovjetunió nyújtott ne­künk, nem ők­ az imperialisták. Szo­cializmust építeni a Szovjetuniótól tanulunk, mert az imperialistáknak erre vonatkozó tapasztalatai nem igen vannak. Kulturális ösztönzést, elmé­leti példamutatást a Szovjetuniótól kapunk, mert az imperialisták kultér­­iájától, tudományaitól a dolgozó nép szabad emberi életének felépítésére példát és ösztönzést nem kaphatunk. — A Szovjetuniótól rengeteget ta­nultunk, tanulunk és még többet fo­gunk tanulni — mondja beszéde to­­vábbi részében Révai József, majd így folytatja: — De nem utolsó sor­ban hazaszeretetet tanultunk és fogunk tanulni tőle. Igen, a magyar haza sze­­retetét, szovjet emberektől. Nem mintha mi, magyarok, nem tudnánk mi a hazaszeretet. Hiszen van nekünk Hunyadink, Zrínyink, Rákóczink, Kossut­hunk, Petőfink, van Rózsa Fe­­rencünk és Schönherz Zoltánunk. De a szovjet emberektől is kell és fo­gunk hazaszeretetet tanulni. Tanuljuk meg a Szovjetuniótól, hogy a békét szeretni és védeni egyben azt jelenti, hogy önfeláldozóan és fegyelmezetten dolgozunk a hazáért. Tanuljuk meg, hogy a békét együtt kell szeretni és védeni a szabadsággal. Tanuljuk meg azt, hogy hazánkat, függetlenségün­ket, ha kell, életünkkel és vérünkkel is meg kell védelmeznünk. lásra. Visszatekint a varsói Békevi­­lágkongresszusra: — Mellettünk áll az amerikai küldöttség — mondja. — Négerek, félvérek,, fehérek — újság­írók, ügyvédek. Hogy csillogott a szemük, hogy pattantak fel, hogy ki­állották ujjongó örömmel: „peace, peace“ — „béke, béke.­“ Meglepőd­tem. Ez Amerika hangja? Igen ez Amerika népének szava. Mert aztán megszólalt a hivatalos Amerika, Truman politikusának hangja , amikor Mr. Rogge állt a szónoki emelvényre és saját honfitársai leg­élénkebb tiltakozása, de az egész kon­gresszus megdöbbenése közben is ki­jelentené, hogy ezt a békét, a mi bé­kénket, ezt a demokráciát, a mi de­mokráciánkat­­ nem kívánja. Neki Tito Jugoszláviája a példaképe. Be­szédében bent csörgött a vérdíj, a dollár gurulása, a gőg, a szenvedés iránti közömbösség, a néptől való un­dor és minden eszmeivel szemben való legridegebb elzárkózás. Ez csak egy istent ismer: az arany hatalmát. — Itt találkoztam én, a pap, a lé­lektelen emberrel, az imperialistával, Truman képviselőjével, aki békéről beszél, de háborút hirdet minden szava, gondolata: az önzés, az em­bertelenség pusztító, emberfaló há­borúját. ■— A lidércnyomás azonban nem tartott sokáig. Új hang szólalt meg a szónoki emelvényen. Szerény, de határozott, halk, de biztos hangsú­lyú: Hja Erenburg beszélt. Először megragadott stílusának szépsége­s előadásának közvetlen, szívreható módja. Aztán mindjobban elragadott mondanivalója. — Erenburg beszélt? Nem. A szov­jet nép, Sztálin népe szólalt meg benne, hiszen ezt mondta Fagyejev és Sosztakovics; ezt mosolyogta „Ber­lin eksté“-nek Aljosája, Ivanov, aki szintén küldött­ társunk volt. — Itt találkoztam t n. a pap, az emberies érzésekkel teli szovjet em­berrel, a szocializmus, Sztálin képvi­selőjével, a béke hírnökével, aki nemcsak beszél a békéről, de ezt hir­deti minden mozdulata, gondolata: az emberiességet éltető, embert ne­velő, boldog békét. S itt nem lehet különbséget tenni, mert itt nincs kü­lönbség, a szovjet nép és Sztálin kép­viselőjének hangja, felfogása, elvei, magatartása között. De nem lehet különbséget tenni ebben a szovjet nép és a világ valamennyi békesze­rető népe felfogása között, még ak­kor sem, ám Erenburggal együtt val­lom, hogy világnézetünkben távol ál­lunk egymástól. Hitemből egy jószól sem­­engedve tudtam tapsolni a var­sói 120 békebeszéd minden szónoká­nak, mert úgy érzem, hogy nem volt érzéki csalódás, amikor a számtalan nyelven, a kilenc nyelven közvetítő fejhallgatót feltéve, egy tizediken" Bethlehem szaván" érleltem a szovjet, kínai, hindu, lengyel és valamennyi szónok által képviselt valamennyi nép erős akaratát, vágyát, vagy imádsá­gát: békesség e földön az emberek­nek/ . A kongresszus három megható je­lenete. Csak három a sok közül. Az első. Kürtjei után, dobpergés, közepette, úttörő-küldöttség vonul a terembe. Az úttörők nevében egy :1z-tizenkét éves leányka üdvözli a kongresszusi. Hangja érces, bátor és öntudatot sugárzó. Beszéde végezté­vel, amelyet a kongresszus tapsvihar­ral fogadott, virágcsokrot nyújt át Leontyeva asszonynak. A szovjet asz­­szony mosolyogva öleli magához kis honfitársunkat. A második. Éppen az olasz kül­dőit adja át az Olasz-Szovjet Társa­ság köszöntését. Alighogy befejezi a beszédet, az egyik páholyban, min­ten bejelentés és felkérés nélkül, szí­vük őszinte érzésére hallgatva, feláll két mezőkövesdi parasztasszon­ Semmi elfogódottság sincs a hang­jukban. Egyszerre mondják el a ma­gyar anyák ígéretét. Sztálin hetven­egyedik születésnapján:­­ „Mi, m­a­­gyar anyák, ezen a napon is ígérjük, hogy Sztálin vezetésével harcolunk a békéért“. Szűnni nem akaró lelkes éljenzéssel csatlakozott a kongresszus ehhez a „soronkívüli“ felszólaláshoz. A harmadik. Az elnök a kongresz­­­szus vitáját lezárja. Az egyik egri pa­­rasztasszony-küldött középre pattan. Szót kér. Gyönyörűség volt nézni szép népviseletét. Hát még hallani a hang­ját! Nem volt szüksége hangosbeszé­­lőre. Átjárta lelkes szava a hatalmas termet. Elmondta, hogy a kongresz­­szus megnyitó díszülésén, az Opera­házban, milyen nagy öröm érte. A szünetben szemtől-szembe láthatta a magyar nép vezetőjét, Rákosi Má­tyást. Az egri parasztasszony, aki azelőtt be sem tehette volna a lábát az Operaházba, a Parlamentbe még annyira sem — hitet tett arról, hogy „az urak által buta parasztnak neve­zett emberből öntudatos, hazáját, népét szerető ember lett“. Rövid, lel­kéből lelkedzett felszólalása után test­véri csókkal ért véget a kongresszus. Rákosi Mátyás felesége megcsókolta az egri küldöttet, névszerint Koncz Mihálynét. —te Melyfzent a­z Hátt­iér-katszodácium A Református Konvent Sajtó­­osztályának legújabb kiadvá­nya, az 1951. évre szóló Kál­­vin-kal­endárium megjelent. Akik megrendelték, újév előtt megkapják. További rendelé­­seket nem fogad el a kiadó­­hivatal. Óesztendei imádság Dicsér Téged lelkem, hogy még ezzel az esztendővel is megtoltottad többi esztendeimet, múlandó életemet meghosszabbítottad és ennek min­den napján irgalnscisságodat irántam megmutattad. Áldott légy, hogy ez esztendőben is a te életadó beszédedet énnekem prédikáltattad, szent sakra­­mentom­idat kiszolgáltattad, eklésiád­­ban megtartottál, édesdeden intettél és hívogattál, szent tiszteletedre és id­­vességem munkálására időt és alkal­­matosságotkat engedtél. Áldott légy, hogy testemnek is adtál állapotomhoz '­lő eledelt és öltözetet, hivatásomnak követésére megkívánható erőt és­­Készséget, munkáimban áldást és ’Kimenetelt. * Megalázván magamat az én bűnös voltomban a földnek poráig tec­etted, a Jézus nevében kegyelmet kérek te­­tőled. Bocsáss meg nékem, irgalmas nagy u­r Isten, a te szent Fiadnak érettem való haláláért és elégtételéért; és am­iéppen elmúlt ez az esztendő, s elmúlt ennek minden napja, órája és szempillantása, úgy múljanak el az én bűneim is, amelyek azokban esteik, az én egész életemnek minden bűnévél együtt, mintha sohasem let­tek volna. Töröld el, őh nagy irgal­­masságú Isten, minden álnokságimat és az én bűneimről ne emlékezzél meg soha örökké. Fogadd el az-ikért a Jézus Krisztus elégtételét és könyö­rülj énrajtam. Azután indíts, segíts és ad­j kegyel­met, hogy az én életemnek hátralévő t­evés napjait jobban és kegyesebben öl­hessem el, mint az eddig­ valókat. Kérlek, óh, kegyelmes Isten, hogy ennek az új esztendőnek kezde­tével kezdj el engem is újra meg­áldani lelkemben és testemben, éle­temben, javaimban és hozzámtarto­­zóimban. Mindenek felett pedig a te újjászü­ló és megengesztelő kegyel­mednek adásával és nevetésével mu­tasd meg énhozzám a te irgamassá­­godnak gazdagságát. Vésd be mélyeb­ben a te félelmedet az éli szivembe. Szerezz én benn­em nagyobb buzgósá­­got és szorgalmatosságot a te tiszte­letedben és minden keresztyéni tisz- teimben, nagyobb utálatot és gyűlö­letet a bűn ellen, nagyobb kívánságot és igyekezetét az én életemnek a te paracsolatid szerint való rendelésére. Eképpen az eszten­dőnek megújulásá­val lírítsd meg énrajtam a te telki ajárdé­idat is, hogy ebben az esz­tendőben az én életem szentebb, tisz­tább, mértékleteseid­ és ted­etted ked­vesebb lehessen. (Keresztyén tanítások 1785.) ADJA AZ ISTEN ADY ENDRE Adja meg az Isten, Mit adni nem szokott, Száz bús vasárnap helyett Sok víg hétköznapot, Adja meg az Isten. Adja meg az Isten Sírásaink végét. Lelkünknek teljességés, S vágyott békességét, Adja meg az Isten. Adja meg az Isten, Bár furcsa a világ, Ne játsszak élő, gyilkos, Cudar komédiát, Adja meg az Isten. Adja meg az Isten, Mit adni nem szokott Száz bús vasárnap helyett Sok víg hétköznapot. Adja meg az Isten, Használt terápiát és evangéliumi könyveket bármely nyelven megvételre keresek. Aján­latokat kér: Ungár Aladár evangéliumi könyvkereskedése, Budapest, VII., Ilázsfa­ u. 51. Tel: 223—146. (Új cím, új telefonszám.) Szro­rt m­ű­t­ö­m­ő Makán János BUDAPEST, THÖKÖLY ÚT 59/a. Telefon: 497 487. Legtökéletesebb műtömés, kiégett, mélyrágott szöveten és ruhákon. Vidékre postán utánvét

Next