Az Út, 1954. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1954-01-03 / 1. szám

IBI Január 3—9.3 kedves Márta as-sszony, hogy nem hiába hangzott a karácsonyi prédiukció. Jól megértette, hogy Krisztus Urunk azért jött e világba, hogy Istennek dicsőséget szerezzen, az embereknek pedig békességet ajándékozzon. El is határozta, hogy őszintén meg fog békélni a szomszédaszszonnyal. Tudom jól, hogy soha sem volt nyílt ellenségeskedés, vagy gyűlölet maguk közt, ée nem volt igaz barátság vagy becsületes nyíltság sem. Udvarias mosolygások mögött feszült az ellentét, az indulat, a harag mindkettőjük részéről. De a karácsonyi evangélium világosságánál Márta asszony most megítélte önmagát és elhatározta, hogy új fejezetet nyit az életében. Mondotta is az ünnepnapon összejött rokonságnak: tudjátok, rájöttem arra, hogy kár annyit izgatnom magamat ebben a dologban, őrajta nem lehet segíteni, reménytelenül beképzelt és önző, engem mindig csak kihasznál, de hát a békesség kedvéért áldozni kell, azért én többé nem leszek dühös rá, nyugodtan engedem magamat kihasználni, így legalább bizonyosan békesség lesz közöttünk. LÁTTAM Szívemből örülök annak, hogy máris gyümölcsözik a karácsonyi templomozás, de még jobban örülnék annak, ha a gyümölcs nem lenne férges. Ez a mostani termés ugyanis még férges. Az ige nemcsak »békességről« beszélt, hanem »jó akaratról« is. Az igehirdető szépen fejtegette azt, hogy Isten mindig jót akar nekünk és ez arra kötelez minket, hogy mi is legyünk jóakaratúak egymás iránt. Úgy látszik, elkerülte a figyelmét az, amikor a lelkipásztor arról beszélt, hogy a »jó akarat«-nak megfelelő görög szó (eudokia) teljes jelentése ez: jót gondol felőle, jót szán, jót akar neki. Ebből az következik, hogy csak az tud jót »akarni« a másiknak, aki képes arra, hogy előbb jót »gondoljon« felőle. Látja, maga békességre törekszik a szomszédasszonnyal jóakarat nélkül, vagy jobbik esetben jóakaratra törekszik anélkül, hogy tudna valami jót gondolni a másik felől, így nem megy a dolog. Azért, ha komoly a döntése kettőjük igaz megbékélésére nézve, akkor azt tanácsolom, hogy ne gondolja azt az asszonyt javíthatatlannak. Gondolja inkább azt mert ez az igazság! — hogy még soha senki sem volt türelmes hozzá, senkitől sem kapott képmutatás nélküli szeretetet — magától sem! — igazán nem csoda, ha így elvadult. De ő is ember és bizonyos vagyok benne, hogy a türelmes szeretet őt is emberséges emberré tudja tenni. Tanuljon meg azért először »jót gondolni” felőle, akkor könnyű lesz »jó akarattal« közeledni feléje és akkor végre igazi békességben fognak élni egymással. Higgye el, könynyebb dolog engedni azt, hogy kihasználjanak engem — és közben tetszelegni abban, hogy milyen »áldozat« vagyok — mint hűséges, felelős szeretettel foglalkozni valakivel addig, míg ő is emberségre jut. Ez utóbbi úton könnyen kiderülhet az, hogy tulajdonképpen nincs is bennem szeretet, én is olyan önző vagyok, mint a másik. De mégis azt mondom: ha ezen a fáradságosabbik úton jár és eredményt ér el, az lesz a karácsonyi templomozás féreg nélküli jó gyümölcse. Szíves szeretettel köszönti: PÁSZTOR BÁTYJA Tanulj meg engedelmeskedni! A Biblia iratait minden más ke■rAresztyén írástól megkülönbözteti ez, hogy a Biblia az Istennel való élet közvetlen írássá tétele, míg minden más keresztyén írás másodlagos, azaz gondolatokat, reflexiókat (visszhangokat, válaszokat) tartalmaz az Istennel való életről. A Bibliában Isten beszél, a keresztyén irodalom Istenről beszél. Az Isten beszélése ige — akár mint leírt, akár mint hirdetett, akár mint közvetlenül hallott ige; az Istenről szóló írás lehet emlékezés, bizonyságtétel, vagy — a legtöbbet mondó kifejezéssel élve — teológia. Ez a megállapítás érvényes a Biblia egészére, de bizonyos árnyalatokat lehet e tekintetben találni a Biblia írásai között is. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy a Biblia minden írása közül leginkább teológia, azaz leginkább az Isten kijelentéséről beszélő gondolatrendszer a Zsidókhoz írt levél. Ez a levél nemcsak irodalmilag is magasigényű eredeti görög nyelvezetéről, hanem öntudatos teológizálásáról is ismeretes. Próbáljuk ezt a megfigyelésünket a Zsidókhoz írt levél 5. fejezetének megvizsgálásával igazolná A fejezet mindjárt az elején az‘A ótestamentumi főpapi tiszthez fűz teológiai reflexiókat. Kiindul az ótestamentumi főpapi tisztség elméletéből és ennek eredményeit alkalmazza Jézus Krisztusra. Majdnem úgy fest a dolog, mintha a szerző azért ismerné fel Jézus Krisztusban a lelki Izrael főpapját, mert a főpapság teológiailag megállapított kellékeinek jelenlétét az ő személyében megállapíthatónak találja. Persze ebben a gondolatmenetben benne rejlik egy nagy félreértés veszedelme is. Jézus főpapsága ugyanis nem annyira és nem azért érvényes, mert megfelel az ótestamentumi főpapra nézve megállapított követelményeknek. Az eset éppen fordítva áll: az ótestamentumi főpapság anynyira és azért érvényes, mert előképe annak a szolgálatnak, amelyet a Főpap, Jézus Krisztus végzett. Aki felületesen olvassa a Zsidókhoz írt levelet, e ponton összetévesztheti az ok és okozat kapcsolatát, elvétheti a kisebb és nagyobb arányát, illetve viszonyát, az ótestamentumi főpapság és a Jézus Krisztus főpapsága tekintetében. A levél szerzője is érzi ennek a " veszedelemnek kísértését. Éppen azért, miután szemügyre vette az ótestamentumi főpap és a Jézus Krisztus viszonyát (1—5. v.), valami újat és meglepőt mond. Tudja, hogy az a megállapítás, amely szerint Jézus Krisztus megfelel az ótestamentumi főpapság követelményeinek, Jézus Krisztust csak kisebbé teheti. Azért a rejtelmes, titokzatos főpapra, lelkisédekre irányítja a gondolatot. Pedig ezzel bizonyos értelemben a gondolatmenetet ki is téríti útjából. Kiindulása (1—5. v.) ez: Jézus valódi főpap, mert magában hordozza mindazokat a követelményeket, amelyeket az ótestamentum a főpapra nézve felállít. Viszont a gondolatmenet folytatását (6., 10. v., majd a 7—9. fej.) így is megszövegezhetnénk: Jézus azért igazi főpap, mert nem azoknak a kívánalmaknak felel meg, amelyek az Ótestamentum szerint a főpapra érvényesek, h hanem azért igazi főpap ő, mivel a »Melkisédek rendjéből« való. Melkisédek Sálem rejtélyes királya, aki Ábrahámot megáldotta, akinek Ábrahám papi tizedet fizetett, aki az Ótestamentum főpapjai között a Főpap. Íme a gondolatmenet ahhoz az igazsághoz vezet el bennünket, hogy nem Jézus Krisztus főpapsága van benne az ótestamentumi főpapi tisztségben, mint előképben, hanem fordítva: az ótestamentum főpapja van benn a Jézus Krisztusban. Csodálatos távlatot nyit meg ez a gondolat a hívő szeme előtt. Ha ezt jól megértjük, az egész ótestamentumi ceremoniális törvény más fény világosságába kerül. Ti/minden vallás minden ceremóniája IVJ- tulajdonképpen varázslás, mely Istent akarja befolyásolni. Az Ótestamentum ceremóniája nem ez. Az Ótestamentumi istentisztelet jelentése az a rámutatás, bizonyságtétel, mely benne a Jézus Krisztusra utal. A főpapok a Főpapra tanítanak, így az ótestamentumi istentisztelet ceremóniája is prófécia. Prófécia a nagy Főpapról, a nagy Áldozatról. Gyökere nem annak az emberi erőfeszítésnek a talajába nyúlik, amelyről kiindulva az ember vallásos cselekményekkel akarja befolyásolni az Istent. Itt az Istennek önmagáról adott kijelentése az alap. A Melkisédek rendje szerint való főpapság értelme röviden ez: Krisztus főpapsága közvetlenül Istentől ered. Jézus Krisztus Melkisédek rendje szerint is, azaz Isten akarata szerinti főpap. E ponton láttatja meg a Zsidókhoz írt levél szerzője a gondolat teljes mélységét. Jézus Krisztus főpapságát Isten akarata határozza meg. Ennek a főpapságnak legmagasabb minősítője az Isten akaratának való engedelmesség (8. v.). s ezen a ponton végleg eldől a harc a vallás papi és prófétai megértése között. A papi módra megértett vallás mindig azt keresi, hogy miként lehet hatással az ember az Istenre, mikép befolyásolhatja az ember az Istent. A prófétai vallás viszont mindig azt kérdi, hogy mikép hallhatja az ember Isten akaratának kijelentését és mikép engedelmeskedhet annak. Az engedelmességről szóló tanítás persze mindig »kemény eledel« (12 —14. v.). A Zsidókhoz írt levél olvasóit is, de minden kor igehallgatóit kísérti az a hajlandóság, hogy ne az engedelmesség útján járjanak, hanem a »maguk választotta istentiszteletben« (Kol. 2:23.). Az emberi természet a »vallás« és a »hit« közül mindig a »vallást« választja, és a »kegyeskedés« és »engedelmeskedés« közül mindig a kegyeskedéshez érzi magát közelebb. A XVIII. és XIX. század egész egyháztörténetét össze lehet sűríteni ebben: Mikép lehetne olyan keresztyén vallást kialakítani, amely feleslegessé teszi a hitbeni engedelmességet? Hogyan lehetne olyan erkölcsiséget formálni, amelyben az ember a saját magában rejlő úgynevezett erkölcsi törvényt követné és nem az Isten akaratát A reformációnak és az utolsó nemzedék vallási és teológiai ébredésének éppen ez a fő teológiai mondanivalója: Isten hitet kíván és engedelmességet. Ez ma is kemény eledel. Pedig ettől a vélekedéstől mi sincs távolabb, mint az igaz vallás és igaz erkölcs hitelének rongálása, vagy éppen kétségessé tétele. Mindössze arról van szó, hogy vallásunkra és erkölcsi magatartásunkra nézve újra és újra fel kell tennünk azt az alapvető kérdést, hogy hitünk és engedelmességünk mennyiben keresztyén. Keresztyénnek viszont csak az minősül, ami Krisztussal összekapcsol. Krisztusnak pedig egyetlen mondanivalója volt: Engedelmeskedj Istennek! A keresztyén hit és a keresztyén erkölcs is igazában nem más, mint ez az engedelmeskedés az önmagát kijelenítő Istennel szemben. Czeglédy István Újesztendei Könyörgés Megtartó, reánk szunnyadás nélkül vigyázó, minket fogyatkozás nélkül tartó és tápláló Istenünk és mi Atyánk a Jézus Krisztusban! -í te irgalmasságid minden reggel megújulnak a tiéiden. Megújítod édes atyai irgalmadat énrajtam is egész életemben minden reggel, e reggel is, midőn vélem, életemnek eltöltött esztendei után még egy új esztendőt kezdettél el — Igaz vagy Uram te, azért igazán engemet is megítélhettél volna, ha igazságodat irgalmaddal meg nem előzted volna. Utánam békességes tűréssel várakoztál. Megtérésem előtt az élők közül ki nem vágtál, napjaimhoz több napokat, esztendeimhez esztendőket számláltál; íme most is jóvoltodból ez új esztendőnek kezdetére felvirrasztottál, amelyért az én lelkemtől, testemtől mind örökké áldassál és felmagasztaltassál Elkezdem ez esztendőt a te nevedben: kezdd el kérlek te is velem, tegyed boldoggá kezdetét, jó szerencséssé folyását és idvességessé kimentét és végét. Minthogy pedig nem használ nékem életemnek többről több esztendőkre terjedése, ha csak bűneimnek is nem lesz bennem megszűnése, szívemnek hozzád megtérése és a szent életben növekedése: téríts meg azért Uram engem és megtérek. Oldd meg bennem az óembert, elevenítsd meg az új embert, hogy megújíttatván az én elmémnek lelke szerint, mértékletesen, igazán és szentül éljek. Áldd meg Uram mindeneknek előtte és felette a te anyaszentegyházadat, öltöztesd fel a pásztorokat abban mennyei erővel, ajándékozd meg bölcs nyelvvel, hoszú legeltethessék az Istennek seregét, mely az ő gondviselések alatt vagyon, tudománnyal és értelemmel. Adj új szívet a hallgatóknak is, szent igédhez való engedelmességre, hogy lakozzék nagy bőséggel mindenütt a Krisztusnak beszéde és az egész föld teljes legyen az Urnák tudományával. Nézzenek a te szent szebeid a mi földünkre mindenkor, ez esztendőnek kezdetétől fogva mind a végéig. Ne hozz reánk éhséget, sem drágaságot, vagyságot. Mindentudó Isten! Az ember napjainak és hónapjainak száma csak te nálad vannak tudva: te tudod egyedül azt is, nem ez esztendő lesz életünknek utolsó esztendeje: azért, kiket ez esztendőnek folyásában közülünk elszótotz, bocsásd el üdvességes készülettel, és számlálj véghetetlen esztendőket az ő esztendeikhez. Ámen. (Arany csésze, 1758.) A FALU NÉPE örömmel és megelégedéssel fogadta az állami begyűjtés többéves rendszeréről szóló törvényerejű rendeletet, valamint a mezőgazdasági termelés fejlesztése ügyében kiadott kormányhatározatot. Mindkét intézkedést az jellemzi, hogy egybehangolja az ország közérdekeit, a mezőgazdaság fejlesztésének mindnyájunkat érintő programmját a dolgozó parasztság egyéni létérdekeivel. A kettős cél: az ország gazdagodása és a dolgozó parasztság boldogulása azért hangolható egybe, mert hazánk felszabadulása óta egyik a másikból önként következik. Az állami begyűjtés többéves rendszeréről szóló törvényerejű rendelet a beadás mennyiségének számottevő csökkentésével lényegesen javít a parasztság helyzetén. Januártól az egyénileg gazdálkodók terménybeadási kötelezettségét 10—15, sertés- és marhabeadását 25—30, tojás- és baromfibeadását 40, tejbeadását 15—20, a bérbeadást pedig 25 százalékkal csökkenti. A termelőszövetkezetek beadási kötelezettségei még ennél is jelentősebben csökkennek. Különösen előnyt jelent, hogy míg a múltban a beadási kötelezettség mértékét évről évre állapították meg, most a beadás mértéke három évig változatlan marad, azt emelni nem lehet, a termelőket tehát nem érheti semmiféle meglepetés. Világítsuk meg két példával: hogyan szolgálja a közérdeket és az egyéni érdeket az új begyűjtési rendszer? Az egyik példa: mindenki tudja, hogy hazánk földje szőlő- és gyümölcstermelésre általában kiválóan alkalmas. Ennek ellenére az utóbbi időben sem fejlődött gyümölcstermelésünk, sőt szőlőterületeink még csökkentek is. Ezen úgy akar változtatni a rendelet, hogy a szőlőterületek ötszörös, a gyümölcsösök négyszeres területtel történő számításbavételét megszünteti; a szőlőterület után a borbeadási kötelezettségen kívül más beadási kötelezettség nincs; az új szőlőterületeknél pedig négy évig bort nem kell beadni. Látjuk tehát, hogy kisebbedik a teher, ez növeli a termelési kedvet, ennek pedig mind az ország, mind a termelő hasznát látja. A másik példa: állattenyésztésünk nagy hiányossága, hogy aránylag kevés a tehén és a tejhozam is alacsony. Az új rendelet szerint a tejbeadást nem a tehenek száma, hanem a földterület nagysága szerint állapítják meg és a mértékét is lényegesen csökkentik. Ez az intézkedés kifizetődővé teszi a te-* hénnevelést, mert a feles tejter- méket mindenki szabadon értéke-* sítheti. Rá kell mutatni arra, hogy a rendelet a családvédelmet is szolgálja. Minden termelőnek, akiknek öt holdnál kevesebb szántó« és rét területe van, az általa eltartott harmadik és minden további tizennégy éven aluli gyermeke után egy-egy fél katasztrális holdra eső terménybeadási kötelezettségét elengedik ezután. A mezőgazdasági termelés fejlesztése ügyében kiadott kormányhatározat intézkedései az ország egész lakosságát érintik, a város és a falu bőséges élelmiszerellátását biztosítják, ugyanakkor a mezőgazdaság nagyobb hozamával együtt a dolgozó parasztok boldogabb jövőjét munkálják. A falu népével együtt örömmel és megelégedéssel olvashattuk mindanynyian a kormányprogramm megvalósulásának újabb határkövét jelentő határozatot. Mindnyájunk érdeke a többtermelés, a fejlettebb állattenyésztés, a fokozott talajvédelem és a mezőgazdaság erőteljes gépesítése. Éppen ezért falusi gyülekezeteinknek, a gyülekezetek földműveléssel foglalkozó tagjainak segíteniök kell a hatóságokat abban, hogy a kormányhatározat rendelkezései életté váljanak, hogy mindenki érdekeltnek tartsa magát a mezőgazdaság fejlesztésében, mindenki szívügyének tekintse a kormányhatározat végrehajtását. A falu felvirágzásáról, az egész ország jólétéről, a dolgozó parasztok felemelkedéséről van szó. Az ember és az emberi munka iránti szeretetünk, a kenyér iránti felelősségünk és szántó-vető népünkkel való együttérzésünk arra köteleznek, hogy hálaadással fogadjuk azt, amit ez a kormányhatározat ad és örömmel vállaljuk mindazt, amit mindnyájunktól igényel. Karcagiak a bécsi kancellárián A két karcagi magyar kábultan lépkedett ki a »Fölséges Kancellária« kapuja alól. Elsőnek Varró István uram, a nótárius jutott szóhoz: — Ezek aztán értik a mesterségüket! Hogy kegyelmed ráígérte a két ökröt is, hát még csak annyit sem mondanak, hogy köszönöm. Sütő András, a főbiró, igen keserves kedvében volt. Alig hallotta a másik szavát, ahogy maga elé mondogatta: — Szívtelenek, embertelenek... ötszáz arany, ötszáz arany büntetésképpen! Dehát mit vétkeztünk? Vétek az, hogy népünk a maga pénzén, maga emberségéből elkezdte építeni a templomát? A nótárius válaszolt volna éppen, de hangosan csattant eléjük egy kemény szó: — Halt! A katona kezében fegyver villant és szúrós szemmel, nekik érthetetlen szavak kíséretében tessékelte őket át, a járda másik felébe. A bécsieknek nem volt újság a látvány, alig néhány bámészkodó tekintgetett be a kordon mögé. Egy perc alatt már át is gördült a hintó. A nyitott kocsiban, királyi díszben a császárné ült. Varró odasúgtta Sütőnek: — Mária Terézia! Sütő András magasra húzta szemöldökét és bólogatott, mint mikoron az ember rájön, hogy valami nagyon egyszerű dolgot értett meg. Mondta is: — Ide kell hát a mi szegény népünk ötszáz aranya... Varró István oldalba bökte amúgy igazán és súgva mondta: — Ha kigyelmed templomépítési engedélyt akar hazavinni Kardszagra, befelé fojtsa ám a szót, mert láthatta az imént odabent, hogy itt nem igen szeretik a szókimondó embereket! Akaratlanul is visszafordultak a kancellária felé. Fenn az ablakban, sok zöld növény között egy kis majmocska játszadozott. Jó is volt, hogy visszanéztek, mert egyszer csak felderült az arcuk. — Nicsak — kiált fel búvalbélelt Sütő András —, ahol jön Becze Mihály uram Filepszállásáról! Az ismerős már ott is volt. Nagy öröm magyar embernek Bécsben a másik magyar ember. Kivált, ha egy dologban kopik a lábuk. Volt hát parolázás, igazi: — Nécsak! Esztendeje találkozunk itt éppen! S hogyan, miként van dolguk? — Széna-e, vagy szalma? Becze Mihály aztán elmondta, hogy az ő fejszéjük is beszorult a fába. Meghalt a kancellár és sokáig nem találták kérvényüket, utóbb csak meglett s most minden úgy fest, hogy Fülöpszálláson nemsokára folyhatok a templomépítés. — Hát kigyelmeteknél miként áll az instancia? Hogyis csak? Hiszen együtt kezdtük mink ezt, ugye? Most Varró uramból buggyant ki a panasz: — Együtt ám, csakhogy a hiba nálunk ottan vagyon, hogy három esztendővel ezelőtt, az 1743. esztendő nyarán elkezdünk építkezni. Együtt volt az eklézsia pénze. Csináljuk hát Isten nevében — mondjuk. — Tavasszal aztán ... már hogy 1744 tavaszán ... tovább folyt a munka, mígcsak — Isten csapására — véletlenül arra nem hajt hintáján a Jászság s mindkét Kunság Adminisztrátora, Pozsonyi István. Azon melegiben betiltá az építkezést s mi immáron két esztendeje Bécset járjuk..., engedelemért. A magyarok egy percre hallgattak. Sütő vette át a szót: — No igen. Ki gondolta volna? A régi templom már repedezett s igen féltünk tőle, hogy egyszer számos népünkre omol. Lebontánk és elkezdettük építeni. Most aztán csupán büntetésül 500 aranyakat fizethetünk. De ez még semmi! Elhozünk magunkkal 112 tekenős békát — ennek itt nagy foga van — meg számtalan debreceni óriás mézeskalácsokat, hogy már, mint vásárosok, olybá nézettünk. Rá az imént még két ökröt kellett ajánlanunk. Most osztán délebéd után tudjuk meg, engednek-e valamit az ötszázból... Hosszú nagy idő volt Varró Istvánnak és Sütő Andrásnak az a két óra. De csak eljött ama boldogító hírrel, hogy az ötszáz aranyakat felséges császár asszony háromszázra mérsékelő. őexcellenciájának fia azonban, aki atyja mellett titkárkodott, odasúgta óvatosan a távozók fülébe: — Az ökröket Török Szent Miklósra hajtsák, ha ottan elmúlik majd a vész! Varró István uram mindezt megírá utóbb naplójában, mintegy húsz ív papiroson. Kegyelettel hajtogatom össze ezt a naplót, hogy visszaküldjem a karcagi eklézsia levéltárába, ahol múltunk féltett történelmi kincseként őrzik.