Bányamunkás, 1989 (76. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! JÓ SZERENCSÉT! A BÁNYAIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK KÖZPONTI LAPJA 76. ÉVFOLYAM • 1989. JANUÁR • 4 FORINT • Országos szakszervezeti tanácskozás Több ezer szavazati küldött — közöttük 29 bányász — részvételével 1988. december 2—3—4-én volt az országos szakszervezetitanácskozás. A tanácskozás munkájában részt vett és az elnökségben foglalt helyet Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára és Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke. A tanácskozás küldötteit és meghívottait Kovács László, a SZOT elnöke, a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének főtitkára köszöntötte. Mint hangsúlyozta, a megújulást hozó szakszervezeti vitára olyan időben került sor, amikor a gazdasági helyzet kedvezőtlenné vált, amikor a szakszervezeti mozgalomnak olyan jelenségekkel kellett és kell szembenéznie, mint az infláció gyorsulása, a munkanélküliség megjelenése, vagy a megélhetési gondok szaporodása ,az egyének és a családok körében. Hisszük, hogy egyetlen tisztességes szervezet, egyetlen tisztességes ember sem közömbös ma ezek iránt. Társadalmi méretű összefogáskell azért, hogy nehéz helyzetünkből kivezető utat találjunk, és azon készek és képesek legyünk elindulni. Tudjuk, hogy az első lépések kényszerítő nehézségekkel járnak. Az ország, a nemzet jövője érdekében azonban vállalnunk kell az átmeneti gondokat, feszültségeket. A szakszervezetek jobbító javaslatokkal, kezdeményezésekkel álltak elő. Melléállnak minden, stabilizációt szolgáló, ésszerű törekvésnek, szándéknak, jelentkezzen az a kormányzati munkában, a testvérszervezetek törekvéseiben, vagy az egyházaik tevékenységében. Legalapvetőbb dolgunkma az, hogy rendezzük sorainkat. Tisztázzuk és egyértelműen fogalmazzuk meg nézeteinket, törekvéseinket, a szakszervezeteknek egymáshoz és másokhoz való viszonyát Az ezt szolgáló folyamatoknak a mostani országos tanácskozás kiemelkedő pontja. A tanácskozás vitájához hozzászólt a bányászok részéről Orosz József, a BDSZ központi vezetőségének titkára, írásban adták be hozzászólásukat Karsai Sándor és Gyulai Sándor. Mindhárom hozzászólástteljes terjedelmébenközöljük a 3. oldalon. Ülésezett az elnökség és a központi vezetőség Több kétkedés, kevesebb bizakodás. Ezekkel a fogalmakkal jellemezhetjük a decemberitestületi ülések vitáit. Sajnos a borúlátás általánosabb volt, annak ellenére, hogy az előterjesztés alapján a szén- és kőolajtermelés a népgazdasági tervhez mérten az év végéig teljesül, illetve túlteljesül. Tájékoztatást kaptak a testületek az ipar 1988. évi teljesítéséről is. E szerint az ipar bruttó termelésének volumene várhatóan 0,6 százalékkal nő, s ez elmarad a tervezett 1,1 százalékos növekménytől, de ez a teljesítményjavulás eredménye. A tervet általában azok a vállalatok teljesítik túl, ahol magas a nem ruspeil viszonylati export. Az 1988. évi energiafelhasználás a tervezett keretek között várható. Ezt lehetővé teszi a kedvező időjárás, az ipari termelés növekedésének tervtől való elmaradása, a fajlagos energiafelhasználás javulása Stb. Az import energiahordozókról kedvező képet mutatott az előterjesztés, hiszen a rubel elszámolású kőolaj, illetve kőolaj-feldolgozású termékek behozatala a tervnek megfelelően alakul, míg a földgázbehozatal esetében a tervezettnél kedvezőbb konstrukcióban került realizálásra, miivel a dolláros behozatal helyett is rubel elszámolása került lekötésre. A brikett- és szénbehozatal meghaladja atervezettet, így a forrásoldal növekménye, valamint a számítottnál mérsékeltebb felhasználás az energiahordozó készletek növekedését eredményezi. A tervek szerint az 1989. évi belföldi energiafelhasználás 1340—1360 PJ, a villamosenergia-fogyasztás 41,6 TWih lesz. Ahhoz, hogy a hazai igényeket biztonságosan ki tudjuk elégíteni, az energetikai források kombinált jellegű fejlesztésére van szükség. A jövőben is kb. 50 százalékos hazai és import arány várható az energiahordozóknál. Mi várható a szénbányászattól 1989-ben? A két fő fogyasztó továbbra is megmarad: a lakosság és a villamosenergia-ipar. Czipper Gyula ipari miniszterhelyettes is hangsúlyozta, hogy a vállalatoknak ellátási kötelezettségük nincs, de nagy a felelősségük abban, hogy minél előbb közöljék, mire képesek. A VIII. tervidőszak végéig mélyművelésből kb. 13,5—15 Mt/év széntermeléssel, míg a mátraaljai lignitnél 9—11 Mt/év termelési volumennel számolnak. Továbbra is a Gagarin Hőerőmű felvevőképessége és a Tiszapalkonyai Hőerőmű lignitre való átállása szabja meg a lignittermelést. A miniszterhelyettes elmondta, hogy a TGB engedélyezte a Mátraaljai Szénbányáknak, hogy a 800millió tonna tartozását a jövő évre átvitheti, mivel rajta kívülálló okok miatt nem teljesítette a tervet. A szanált vállalatokról külön szólt Czipper Gyula. Tatabányai Bányákkal kapcsolatban úgy tájékoztatta a testületeket, hogy újabb felülvizsgálatot kellett végezni és ez alapján a szanálási megállapodást ki kell egészíteni. A vizsgálat sokirányú volt: hidrológiai, gazdaságossági, bányaművelési. A vízlimitet csökkenteni kellett 700m3/percről 160 m3 percre. A vállalat intézkedési tervében az emberek elhelyezése is szerepelni fog, hiszen mintegy 1800 fős létszámcsökkenés várható. Nógrádi Szénbányákról szólva elmondta, hogy a szanálás aláírása azt jelenti, hogy 1990-re a veszteséget fel kell számolni a vállalatinál. Szerencsére a termelési eredmény javult az utóbbi hónapokban. A Mecseki Szénbányák Vállalat 500 millió forint önköltségcsökkentést vállalt. A gondok azonban itt is megszaporodtak. A fogyasztói szerkezetben bekövetkezett ,kedvezőtlen változás programmódosításra készteti a vállalatot. A mecseki nehézségeket Jambricsek József hozzászólásával alátámasztotta. Beszámolt a legutóbbi pártértekezletről, mely kapcsán értékelték a jelenlegi helyzetet. Mintegy 80 ezer tonna lemaradásuk és 400 millió forinttartozásuk van. Ateljtesítmények alacsonyak, a létszám főleg a vájároknál csökken. Véleménye szerint a műszaki fejlesztés hozhatna eredményt, de ebben nincs előrehaladás. Szólt az intézkedések sorsáról, ígytöbb aknaüzem bezárásáról, az új feltáró akna munkálatainak meggyorsításáról és a központ átszervezéséről. Az előterjesztés rövidebben vázolta a többi szénbányavállalat helyzetét. A Borsodi, a Dorogi, Oroszlányi Szénbányáknál az 1988. évi eredmény „0” körüli, vagy minimális nyereséget mutat. Soós Gábor a Veszprémi Szénbányák nyereségét viszont nem tartja minimálisnak, mint ahogy az a leírtakban szerepelt, ezért ennek módosítását kérte. A testület elismerte, hogy a szénbányák közül a Veszprémi Szénbányák a legeredményesebb. A beruházásokról szólva megállapította a testület, hogy a gépi beruházásokmértéke nem kielégítő. Felül kell vizsgálni a higacttermelés fejlesztési programját is mind beruházási, mind fogyasztói oldalbról a már említett hőerőmű gondok miatt. Központi döntésűnagyberuházás a Mecseki Szénbányáknál folyik és ez a beruházás jelentősen késik. A többirányú probléma miatt a Mász-program teljes átdolgozása vált szükségessé. A szénhidrogén-bányászatban várható változások miatt a jövő évre tervezett kőolajtermelés 60 skidatommával, a földgáztermelés pedig 90 millió m3-rel kevesebb az 1988. évinél. Szénhidrogénkutatásra 5,3—5,6 milliárd forintot, feltárásra 4,3—4,6 milliárd forintot terveznek. A célcsoportos beruházás 7,6 milliárd forint lesz. Az Országos Érc- és Ásványbányák ez évi termelési értéktervét 94,96 százalékra teljesíti. A falje (Folytatás a 2. oldalon) Befejeződött a vizsgálat a lencsehegyi bányaszerencsétlenség ügyében Befejeződött a vizsgálat a Dorogi Szénbányák lencsehegyi bányaüzemében december 4-én történt súlyos tömegszerencsétlenséget okozó üzemzavar ügyében; az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség elmeikének jelentését a katasztrófa tárgyi és személyi okaira, a feltárt mulasztásokról a Minisztertanács 1988. december 30-án tudomásul vette. A vizsgálat során megállapították: a súlyos üzemzavar azért következett be, mert a bányában engedély nélküli és a biztonsági szabályok megsértésével robbantást hajtották végre. Ez szénporrobbanást idézett elő, aminek következtében nagy mennyiségű szén-monoxid fejlődött, amely a környező vágatokban továbbterjedt. A bányában a helyszínen levő felügyeleti személyi — főaknász, csapatvezető vájár, robbantásmester — tudtával és közreműködéséveltörtént a robbantás. A katasztrófát okozó személyek a szerencsétlenség következtében meghaltak, így ellenük büntető eljárás nem indul. Megállapították azt is, hogy a szabályok betartása esetén a szerencsétlenség elkerülhető lett volna. A vizsgálat során részletesen elemezték abányában használatos menekülőkészülékek alkalmasságát és műszaki állapotát is. A szénmonoxidszűrővel ellátott készülékek műszaki állapota megfelelő volt, a veszélyeztetettek döntő többsége éppen e készülékek segítségével menekült ki a bányából. A vizsgálat során több, a súlyos üzemzavarral összefüggésben álló szabálytalanságot és hiányosságot is feltártak. Emiatt az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség különböző vezető beosztású vállalati és üzemi szakemberek ellen szabálysértési eljárást indított. Az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség a hiányok megszüntetésére, a technológiai és munkafegyelem megszilárdítására, a felügyeleti tevékenység erősítésére, a művelési és robbantási technológia műszaki-biztonsági színvonalának növelésére intézkedést dolgozott ki. A vizsgálatot az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség elnökének vezetésével az Ipari Minisztérium, a Belügyminisztérium, a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete és a bányahatóságképviselőiből álló bizottság végezte el. A munkáiban szakértőként közreműködtek aehéziparii Műszaki Egyetem, aKözponti Bányászati Fejlesztési Intézet, a Mecseki Szénbányák Kutatási Központja és a Tatabányai Bányák Központi Bányamentő Állomás laboratóriumánakszakemberei. * * * A lencsehegyi bányaszerencsétlenségről szóló összeállításunk az 5. oldalon olvasható. Számvetést helyett Ezeréves nemzeti történelmünk krónikájának vaskos kötetét lapozva számtalan olyan évszámmal találkozunk, amely egy-egy mérföldkövet, fordulópontot jelentett népünk történetében. Sikerek és kudarcok, győzelmek és vereségek, dicső tettek és nemzeti tragédiák gyakran váltogatták egymást. Az elmúlt 1988-as év — úgy gondolom — egy újabb mérföldköve, új fejezete lesz ennek a krónikának. Ez az esztendő valamennyiünk számára sokáig emlékezetes marad, hiszen több változást,fordulatot hozott, mint a megelőző három évtized együttvéve. Ez évtől lettünk felnőtt, adófizető polgárok, megismerhettük az ÁFA „áldásos” hatását, megtanultunk bruttó és nettó lehetőségekben gondolkodni, megkaptuk a világútlevelet, amellyel mint egykor Hunyadi fekete serege Bécset ostromoljuk. Megszavaztuk a Bős—Nagymarosi Vízierőmű építését és leszavaztuk a gázpisztolyok viselését. Betéve tudjuk már a stabilizáció és kibontakozás, a megújulás és demokrácia, a pluralizmus és nyilvánosság valamennyi jelszavát. Sikeres győzelmeket arattunk a szöuli olimpián és szenvedtünk vereségeket a világpiaci versenyben. Negyven év után újra tudjuk, hogy a szocializmusban is piaci viszonyok érvényesülnek, itt is van érték és használati érték, van verseny és van profit, érvényesül a kereslet-kínálat könyörtelen törvénye, van szanálás és munkanélküliség és van sztrájk. Vannak sikeres vállalkozók, többszörös milliomosok és vannak, egyre többen, akiknek a mindennapos megélhetés is komoly gondot okoz. Úgy tűnik, sok mindent újra kell gondolnunk, át kell értékelnünk és sok mindent meg kell tanulnunk. Meg kell tanulnunk politizálni, a szavak és tettek harmonikus egységében alakuló tömegtámogatást, bizalmat szerezni. De meg kell tanulnunk veszíteni is, higgadtan és toleránsan elfogadni azt, hogy bizonyos kérdésekben lehetnek és lesznek eltérő vélemények, hogy nem mindenki ellenség, aki mást akar. A májusi pártkonferencia óta a magyar közélet, a politikai intézményrendszer olyan minőségi változásokra vett irányt, amelyre a legmerészebb reformerek sem gondoltak. A változás parancsoló követelményei a szakszervezeti mozgalmat sem hagyták, hagyhatták érintetlenül. A tettekben is megnyilvánuló megújulás — amelyre egyébként jelszavakban régen készültünk — most mégis sokakat váratlanul, felkészületlenül ért. Azokat, akik a demokráciától a szocializmust, a munkáshatalmat féltik, akik aggódnak a rendért, azért a rendért, amely évtizedeken keresztül a rendetlenség és felelőtlenség, a súlyos mulasztások lehetőségét biztosította. A magyar szakszervezetek országos konferenciáján jól érzékelhetően jelent meg ez a tetteket követelő megújulás. Ezt bátorította a főtitkári vitaindító és támasztották alá azok a hozzászólások, amelyek az útkeresés, a tagság által igényelt valódi érdekvédelem gondolatát feszegették. Egy ilyen fórumon részt venni igen nagy lehetőség. Még nagyobb lehetőség — és felelősség is egyben — felszólalni egy ilyen konferencián. Képviselni és tolmácsolni több tízezres tagság véleményét úgy, hogy az korrekt módon illeszkedjen abba a most formálódó szövetségi politikába, ami a közös érdek és az egymás iránti szolidaritás jegyében fogant. Az itt elhangzott bányász hozzászólás néhány megállapítása sem a jelenlevők, sem a képviselt bányászok körében nem aratott osztatlan sikert, enyhén szólva félreérthető volt. Ezért a további félreértések elkerülése végett volt kénytelen a szakszervezet elnöksége újólag is megerősíteni, hogy a bányászszakszervezet az egyetemes érdekképviselet keretében — mint eddig is tette — a jövőben is kötelességének érzi az értelmiség, elsősorban a műszaki értelmiség érdekvédelmét és érdekképviseletét és a szövetség keretében szolidáris a humán értelmiség jogos követeléseivel. Ami pedig a sportcsarnokban felvillant fejlámpa fényét illeti, bár szándékában vitathatatlanul a kijáratot kereste, sokakat helyenként mégis elvakított és bizonytalanná is tett. Az országos tanácskozás vasárnapi munkacsendjében robbanásként hatott a megrázó hír: a dorogi Lencsehegyen tragikus bányaszerencsétlenség történt. Azóta már tudjuk, tizenöt bányásztársunk vesztette életét. A sajtó tényszerűen közölte az eseményeket, nekik ez hír volt, némelyiküknek talán szenzáció? Nekünk tragédia! Számomra a körletvezető főaknász többet jelentett. Nekem ő Kreisz Jóska volt, az egykori kerekdombi juhász fia, akivel számos gyermekkori emlék fűzött össze. Mindig megrendítő, torokszorító a bányásztemetés. Az árvák zokogása, az özvegyek sírása, a kemény vonású, könnyes férfiarcok látványa sohasem engedi elfelejteni a történteket. Valamennyiünkben azóta is munkál a lelkiismeret, a nyugtát nem hagyó kérdés, miért kellett ennek így történnie, mi okozhatta ennyi ember értelmetlen halálát? A bányászszakszervezetnek, az általa képviselt tagságnak nincs és nem lehet alapvetőbb érdeke, mint a körülmények tisztázása, a mulasztások és felelősség tényszerű megállapítása, amelyek a legfőbb garanciái annak, hogy ilyen szomorú események ne fordulhassanak elő. Ezért is volt jelen a szakszervezet képviselője a mentés kezdetétől a szakértői bizottság zárójelentéséig abban a folyamatban, amelyben objektíven fel kell tárni, ki kell deríteni a lencsehegyi tragédia tényleges okait. A szakértői vizsgálat még le sem zárult, máris vannak, akik részrehajlásról, a tények meghamisításáról beszélnek, és a „közvélemény” nevében követelik a vizsgálat ismételt lefolytatását, ellenkező esetben a nyilvánosság leleplező erejével fenyegetőznek. Ki a valódi felelős? — teszik fel a kérdést, mintegy előrevetítve a tényeket meghamisító eredmény elkerülhetetlen veszélyét. Ők a kívülállók, az el nem kötelezettek, az igazság kizárólagos letéteményesei. A felelősségmegállapítás szakmai kérdéseiben — ellentétben a kételkedőkkel — nem kívánok és nem is feladatom állást foglalni. Én bízom a szakértők, a vizsgáló intézetek és hatóságok lelkiismeretében, objektivitásában. A felelősség emberi, morális vonatkozásait illetően azonban a szálak messzire vezetnek. Ki felel azért, hogy Magyarország az alkoholizmus, az öngyilkosság és a válások számát illetően az európai élmezőnyben foglal helyet, hogy rohamosan nő a korrupció, lazul a közbiztonság, növekszik a bűnözés? Hogy elkeserítő a társadalom közérzete, fokozódik a létbizonytalanság, a kiábrándult és csalódott emberek száma? Hogy sokáig szilárdnak vallott értékeink sorra elértéktelenednek, hogy a felelős emberi gondolkodást és cselekvést alapjaiban formáló közintézmények a nevelés, oktatás, művelődés objektumai — a talponmaradás mindennapos gondjával küszködnek? Ez már nem egy, vagy néhány ember, ez egy egész társadalom felelőssége, vagy felelőtlensége, beleértve magamat és azokat is, akik most lázasan kutatják a felelősöket. Az 1988-as esztendő legnagyobb eredményének mégis azt tartom, hogy nyíltan feltárta és felvállalta a felelősség nyomasztó terhét és megtette az első lépéseket a kibontakozás felé. Az út azonban hosszú és még sok megpróbáltatással jár, ezen kell valamennyiünknek végigmenni elkötelezetten, felelősséggel. BÓNIS JÁNOS