Bányamunkás, 1989 (76. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! JÓ SZERENCSÉT! A BÁNYAIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK KÖZPONTI LAPJA 76. ÉVFOLYAM • 1989. JANUÁR • 4 FORINT • Országos szakszervezeti tanácskozás Több ezer szavazati küldött — kö­zöttük 29 bányász — részvételével 1988. december 2—3—4-én volt az országos szakszervezeti­­tanácsko­zás. A tanácskozás munkájában részt vett és az elnökségben fog­lalt helyet Grósz Károly, a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt főtit­kára és Németh Miklós, a Minisz­tertanács elnöke. A tanácskozás küldötteit és meg­hívottait Kovács László, a SZOT elnöke, a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének főtitkára kö­szöntötte. Mint hangsúlyozta, a megújulást hozó szakszervezeti vi­tára olyan időben került sor, ami­kor a gazdasági helyzet kedvezőt­lenné vált, amikor a szakszerve­zeti mozgalomnak olyan jelensé­gekkel kellett és kell szembenéz­nie, mint az infláció gyorsulása, a munkanélküliség megjelenése, vagy a megélhetési gondok szaporodása ,az egyének és a családok körében. Hisszük, hogy egyetlen tisztességes szervezet, egyetlen tisztességes em­ber sem közömbös ma ezek iránt. Társadalmi méretű összefogás­­kell azért, hogy nehéz helyzetünkből kivezető utat találjunk, és azon készek és képesek legyünk elin­dulni. Tudjuk, hogy az első lépé­sek kényszerítő nehézségekkel jár­nak. Az ország, a nemzet jövője érdekében azonban vállalnunk kell az átmeneti gondokat, feszült­ségeket. A szakszervezetek jobbító javas­latokkal, kezdeményezésekkel áll­tak elő. Melléállnak minden, sta­bilizációt szolgáló, ésszerű törek­vésnek, szándéknak, jelentkezzen az a kormányzati munkában, a testvérszervezetek törekvéseiben, vagy az egyházaik tevékenységé­ben. Legalapvetőbb dolgunk­­ma az, hogy rendezzük sorainkat. Tisz­tázzuk és egyértelműen fogalmaz­zuk meg nézeteinket, törekvésein­ket, a szakszervezeteknek egymás­hoz és másokhoz való viszonyát Az ezt szolgáló folyamatoknak a mostani országos tanácskozás ki­emelkedő pontja. A tanácskozás vitájához hozzá­szólt a bányászok részéről Orosz József, a BDSZ központi vezetősé­gének titkára, írásban adták be hozzászólásukat Karsai Sándor és Gyulai Sándor. Mindhárom hozzá­szólást­­teljes terjedelmében­­közöl­jük a 3. oldalon. Ülésezett az elnökség és a központi vezetőség Több kétkedés, kevesebb bizako­dás. Ezekkel a fogalmakkal jelle­mezhetjük a d­ecember­i­­testületi ülések vitáit. Sajnos a borúlátás általánosabb volt, annak ellenére, hogy az előterjesztés alapján a szén- és kőolajtermelés a népgaz­dasági tervhez mérten az év vé­géig teljesül, illetve túlteljesül. Tájékoztatást kaptak a testüle­tek az ipar 1988. évi teljesítéséről is. E szerint az ipar bruttó termel­­ésének volumene várhatóan 0,6 százalékkal nő, s ez elmarad a ter­vezett 1,1 százalékos növekmény­től, de ez a teljesítményjavulás eredménye. A tervet általában azok a vállalatok teljesítik túl, ahol magas a nem ruspeil viszony­lati export. Az 1988. évi energia­felhasználás a tervezett keretek között várható. Ezt lehetővé teszi a kedvező időjárás, az ipari ter­melés növekedésének tervtől való elmaradása, a fajlagos energiafel­használás javulása St­b. Az import energiahordozókról kedvező képet mutatott az előterjesztés, hiszen a rubel elszámolású kőolaj, illetve kőolaj-feldolgozású termékek beho­zatala a tervnek megfelelően ala­kul, míg a földgázbehozatal eseté­ben a tervezettnél kedvezőbb konstrukcióban kerül­t realizálásra, miivel a dolláros behozatal helyett is rubel elszámolása került lekö­tésre. A brikett- és szénbehozata­l meg­haladja a­­tervezettet, így a forrás­oldal növekménye, valamint a szá­mítottnál mérsékeltebb felhaszná­lás az energiahordozó készletek növekedését eredményezi. A tervek szerint az 1989. évi belföldi ener­giafelhasználás 1340—1360 PJ, a villamos­energia-fogy­aszt­ás 41,6 TWih lesz. Ahhoz, hogy a hazai igényeket biztonságosan ki tudjuk elégíteni, az energetikai források kombinált jellegű fejlesztésére van szükség. A jövőben is kb. 50 százalékos hazai és import arány várható az en­ergiah­ord­ozók­nál. Mi várható a szénbányászattól 1989-ben? A két fő fogyasztó továbbra is megmarad: a lakosság és a villa­­mosenergia-ipar. Czipper Gyula ipari miniszter­helyette­s is hangsú­lyozta, hogy a vállalatoknak ellá­tási kötelezettségük nincs, de nagy a felelősségük abban, hogy minél előbb közöljék, mire képesek. A VIII. tervidőszak végéig mélymű­velésből kb. 13,5—15 M­t/év szén­­termeléssel, míg a mátraaljai lig­nitnél 9—11 Mt/év termelési volu­mennel számolnak. Továbbra is a Gagarin Hőerőmű felvevőképessé­ge és­ a Tiszapalkonyai Hőerőmű lignitre való átállása szabja meg a lignittermelést. A miniszterhelyettes elmondta, hogy a TGB engedélyezte a Mát­raaljai Szénbányáknak, hogy a 800­­millió tonna tartozását a jövő év­re átvitheti, mivel raj­ta kívülálló okok miatt nem teljesítette a ter­vet. A szanált vállalatokról külön szólt Czipper Gyula. Tatabányai Bányákkal kapcso­latban úgy tájékoztatta a testüle­teket, hogy újabb felülvizsgálatot kellett végezni és ez alapján a szanálási megállapodást ki kell egészíteni. A vizsgálat sokirányú volt: hidrológiai, gazdaságossági, bányaművelési. A vízlimitet csök­kenteni kellett 700­­m3/percről 160 m3 percre. A vállalat intézkedési tervében az emberek elhelyezése is szere­pelni fog, hiszen mintegy 1800 fős létszámcsökkenés várható. Nógrádi Szénbányákról szólva elmondta, hogy a szanálás aláírása azt jelenti, hogy 1990-re a veszte­séget fel kell számolni a vállalat­inál. Szerencsére a termelési ered­mény javult az utóbbi hónapok­ban. A Mecseki Szénbányák Vállalat 500 m­ill­ió forint önköltségcsök­kentést vállalt. A gondok azonban itt is megszaporodtak. A fogyasz­tói szerkezetben bekövetkezett ,ked­vezőtlen változás programmódosí­tásra készteti a vállalatot. A me­cseki nehézségeket Jambricsek Jó­zsef hozzászólásával alátámasztot­ta. Beszámolt a legutóbbi pártér­tekezletről, mely kapcsán értékel­ték a jelenlegi helyzetet. Mintegy 80 ezer tonna lemaradásuk és 400 millió forint­­tartozásuk van. A­­teljtesítmények alacsonyak, a lét­szám főleg a vájároknál csökken. Véleménye szerint a műszaki fej­lesztés hozhatna eredményt, de eb­ben nincs előrehaladás. Szólt az intézkedések sorsáról, így­­több ak­naüzem bezárásáról, az új feltáró akna munkálatainak meggyorsítá­sáról és a központ átszervezéséről. Az előterjesztés rövidebben vá­zolta a többi szénbányavállalat helyzetét. A Borsodi, a Dorogi, Oroszlányi Szénbányáknál az 1988. évi eredmény „0” körüli, vagy mi­nimális nyereséget mutat. Soós Gábor a Veszprémi Szén­bányák nyereségét viszont nem tartja mi­nimálisnak, mint ahogy az a leír­takban szerepelt, ezért ennek mó­dosítását kérte. A testület elismerte, hogy a szénbányák közül a Veszprémi Szénbányák a legeredményesebb. A beruházásokról szólva megál­lapította a testület, hogy a gépi beruházások­­mértéke nem kielé­gítő. Felül kell vizsgálni a h­igact­­termelés fejlesztési programját is mind beruházási, mind fogyasztói oldalbról a már említett hőerőmű gondok miatt. Központi döntésű­­nagyberuházás a Mecseki Szénbá­nyáknál folyik és ez a beruházás jelentősen késik. A többirányú probléma m­ia­tt a Mász-program teljes átdolgozása vált szükségessé. A szénhidrogén-bányászatban várható változások miatt a jövő évre tervezett kőolajtermelés 60 skidatomm­áva­l, a földgáztermelés pe­dig 90 millió m3-rel kevesebb az 1988. évinél. Szénhidrogénkutatás­­ra 5,3—5,6 milliárd forintot, feltá­rásra 4,3—4,6 milliárd forintot ter­veznek. A célcsoportos beruházás 7,6 milliárd forint lesz. Az Országos­ Érc- és Ásványbá­nyák ez évi termelési értéktervét 94,96 százalékra teljesíti. A falje­ (Folytatás a 2. oldalon) Befejeződött a vizsgálat a lencsehegyi bányaszerencsétlenség ügyében Befejeződött a vizsgálat a Dorogi Szén­bányák lencsehegyi bányaüze­mében december 4-én történt sú­lyos tömegszerencsétlenséget okozó üzemzavar ügyében; az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség elme­ikének jelentését a katasztrófa tár­gyi és személyi okaira­, a feltárt mulasztásokról a Minisztertanács 1988. december 30-án tudomásul vette. A vizsgálat során megállapítot­ták: a súlyos üzemzavar azért kö­vetkezett be, mert a bányában en­gedély nél­k­üli és a biztonsági sza­bályok megsértésével robbantás­t hajtották végre. Ez szénporrobba­nást idézett elő, aminek következ­tében nagy mennyiségű szén-­mo­­noxi­d fejlődött, amely a környező vágatokban továbbterjedt. A bányában a helyszínen levő felügyeleti személyi — főaknász, csapatvezető vájár, robbantásmes­­ter — tudtával és közreműködésé­vel­­történt a robbantás. A kataszt­rófát okozó személyek a szeren­csétlenség következtében meghal­tak, így ellenük büntető eljárás nem indul. Megállapították azt is, hogy a szabályok betartása esetén a szerencsétlenség elkerülhető lett volna. A vizsgálat során részletesen elemezték a­­bányában használatos menekülőkészülékek alkalmasságát és műszaki állapotát is. A szén­­monoxidszűrővel ellátott készülé­kek műszaki állapota megfelelő volt, a veszélyeztetettek döntő többsége éppen e készülékek segít­ségével menekült ki a bányából. A vizsgálat során több, a súlyos üzemzavarral összefüggésben álló szabálytalanságot és hiányosságot is feltártak. Emiatt az Országos Bányaműszak­i Főfelügyelőség kü­lönböző vezető beosztású vállalati és üzemi szakemberek ellen sza­bálysértési eljárást indított. Az Or­szágos Bányaműszaki Főfelügyelő­ség a hiányok megszüntetésére, a technológiai és munkafegyelem megszilárdítására, a felügyeleti te­vékenység erősítésére, a művelési és robbantási technológia műsza­ki-biztonsági színvonalának növe­lésére intézkedést dolgozott ki.­­ A vizsgálatot az Országos Bá­­­nyaműszaki Főfelügyelőség elnöké­nek vezetésével az Ipari Miniszté­rium, a Belügyminisztérium, a Bá­nyaipari Dolgozók Szakszervezete és a bányahatóság­­képviselőiből ál­ló bizottság végezte el. A munká­iban szakértőként közreműködtek a­­­ehézi­parii Műszaki Egyetem, a­­Központi Bányászati Fejlesztési Intézet, a Mecseki Szénbányák Kutatási Központja és a Tatabá­nyai Bányák Központi Bányamen­tő Állomás laboratóriumának­­szakemberei. * * * A lencsehegyi bányaszerencsétlen­ségről szóló összeállításunk az 5. oldalon olvasható. Számvetést helyett Ezeréves nemzeti történelmünk krónikájának vaskos kötetét lapozva számtalan olyan évszámmal találkozunk, amely egy-egy mérföldkövet, fordulópontot jelentett népünk történetében. Sikerek és kudarcok, győ­zelmek és­ vereségek, dicső tettek és nemzeti tragédiák gyakran válto­gatták egymást. Az elmúlt 1988-as év — úgy gondolom — egy újabb mérföldköve, új fejezete lesz ennek a krónikának. Ez az esztendő valamennyiünk számára sokáig emlékezetes marad, hi­szen több változást,­fordulatot hozott, mint a megelőző három évtized együttvéve. Ez évtől lettünk felnőtt, adófizető polgárok, megismerhettük az ÁFA „áldásos” hatását, megtanultunk bruttó és nettó lehetőségekben gondolkodni, megkaptuk a világútlevelet, amellyel mint egykor Hunyadi fekete serege Bécset ostromoljuk. Megszavaztuk a Bős—Nagymarosi Ví­zierőmű építését és leszavaztuk a gázpisztolyok viselését. Betéve tudjuk már a stabilizáció és kibontakozás, a megújulás és demokrácia, a plura­lizmus és nyilvánosság valamennyi jelszavát. Sikeres győzelmeket arattunk a szöuli olimpián és szenvedtünk vere­ségeket a világpiaci versenyben. Negyven év után újra tudjuk, hogy a szocializmusban is piaci viszonyok érvényesülnek, itt is van érték és használati érték, van verseny és van profit, érvényesül a kereslet-kíná­lat könyörtelen törvénye, van szanálás és munkanélküliség és van sztrájk. Vannak sikeres vállalkozók, többszörös milliomosok és vannak, egyre többen, akiknek a mindennapos megélhetés is komoly gondot okoz. Úgy tűnik, sok mindent újra kell gondolnunk, át kell értékelnünk és sok mindent meg kell tanulnunk. Meg kell tanulnunk politizálni, a sza­vak és tettek harmonikus egységében alakuló tömegtámogatást, bizalmat szerezni. De meg kell tanulnunk veszíteni is, higgadtan és toleránsan elfogadni azt, hogy bizonyos kérdésekben lehetnek és lesznek eltérő vé­lemények, hogy nem mindenki ellenség, aki mást akar. A májusi pártkonferencia óta a magyar közélet, a politikai intéz­ményrendszer olyan minőségi változásokra vett irányt, amelyre a leg­merészebb reformerek sem gondoltak. A változás parancsoló követelmé­nyei a szakszervezeti mozgalmat sem hagyták, hagyhatták érintetlenül. A tettekben is megnyilvánuló megújulás — amelyre egyébként jelsza­vakban régen készültünk — most mégis sokakat váratlanul, felkészület­lenül ért. Azokat, akik a demokráciától a szocializmust, a munkáshatalmat fél­tik, akik aggódnak a rendért, azért a rendért, amely évtizedeken keresz­tül a rendetlenség és felelőtlenség, a súlyos mulasztások lehetőségét biz­tosította. A magyar szakszervezetek országos konferenciáján jól érzékelhetően jelent meg ez a tetteket követelő megújulás. Ezt bátorította a főtitkári vitaindító és támasztották alá azok a hozzászólások, amelyek az útkere­sés, a tagság által igényelt valódi érdekvédelem gondolatát feszegették. Egy ilyen fórumon részt venni igen nagy lehetőség. Még nagyobb le­hetőség — és felelősség is egyben — felszólalni egy ilyen konferencián. Képviselni és tolmácsolni több tízezres tagság véleményét úgy, hogy az korrekt módon illeszkedjen abba a most formálódó szövetségi politikába, ami a közös érdek és az egymás iránti szolidaritás jegyében fogant. Az itt elhangzott bányász hozzászólás néhány megállapítása sem a je­lenlevők, sem a képviselt bányászok körében nem aratott osztatlan si­kert, enyhén szólva félreérthető volt. Ezért a további félreértések elke­rülése végett volt kénytelen a szakszervezet elnöksége újólag is megerő­síteni, hogy a bányászszakszervezet az egyetemes érdekképviselet kere­tében — mint eddig is tette — a jövőben is kötelességének érzi az ér­telmiség, elsősorban a műszaki értelmiség érdekvédelmét és érdekképvi­seletét és a szövetség keretében szolidáris a humán értelmiség jogos követeléseivel. Ami pedig a sportcsarnokban felvillant fejlámpa fényét illeti, bár szándékában vitathatatlanul a kijáratot kereste, sokakat helyenként mégis el­vakított és bizonytalanná is tett. Az országos tanácskozás vasárnapi munkacsendjében robbanásként ha­tott a megrázó hír: a dorogi Lencsehegyen tragikus bányaszerencsétlen­ség történt. Azóta már tudjuk, tizenöt bányásztársunk vesztette életét. A sajtó tényszerűen közölte az eseményeket, nekik ez hír volt, némelyi­küknek talán szenzáció? Nekünk tragédia! Számomra­ a körletvezető fő­aknász többet jelentett. Nekem ő Kreisz Jóska volt, az egykori kerek­dombi juhász fia, akivel számos gyermekkori emlék fűzött össze. Mindig megrendítő, torokszorító a bányásztemetés. Az árvák zokogása, az özvegyek sírása, a kemény vonású, könnyes férfiarcok látványa soha­sem engedi elfelejteni a történteket. Valamennyiünkben azóta is mun­kál a lelkiismeret, a nyugtát nem hagyó kérdés, miért kellett ennek így történnie, mi okozhatta ennyi ember értelmetlen halálát? A bányászszakszervezetnek, az általa képviselt tagságnak nincs és nem lehet alapvetőbb érdeke, mint a körülmények tisztázása, a mulasztások és felelősség tényszerű megállapítása, amelyek a legfőbb garanciái an­nak, hogy ilyen szomorú események ne fordulhassanak elő. Ezért is volt jelen a szakszervezet képviselője a mentés kezdetétől a szakértői bizottság zárójelentéséig abban a folyamatban, amelyben objektíven fel kell tárni, ki kell deríteni a lencsehegyi tragédia tényleges okait. A szakértői vizsgálat még le sem zárult, máris vannak, akik részre­hajlásról, a tények meghamisításáról beszélnek, és a „közvélemény” ne­vében követelik a vizsgálat ismételt lefolytatását, ellenkező esetben a nyilvánosság leleplező erejével fenyegetőznek. Ki a valódi felelős? — teszik fel a kérdést, mintegy előrevetítve a té­nyeket meghamisító eredmény elkerülhetetlen veszélyét. Ők a kívülál­lók, az el nem kötelezettek, az igazság kizárólagos letéteményesei. A fe­lelősségmegállapítás szakmai kérdéseiben — ellentétben a kételkedőkkel — nem kívánok és nem is feladatom állást foglalni. Én bízom a szak­értők, a vizsgáló intézetek és hatóságok lelkiismeretében, objektivitásá­ban. A felelősség emberi, morális vonatkozásait illetően azonban a szálak messzire vezetnek. Ki felel azért, hogy Magyarország az alkoholizmus, az öngyilkosság és a válások számát illetően az európai élmezőnyben foglal helyet, hogy rohamosan nő a korrupció, lazul a közbiztonság, nö­vekszik a bűnözés? Hogy elkeserítő a társadalom közérzete, fokozódik a létbizonytalanság, a kiábrándult és csalódott emberek száma? Hogy so­káig szilárdnak vallott értékeink sorra elértéktelenednek, hogy a felelős emberi gondolkodást és cselekvést alapjaiban formáló közintézmények a nevelés, oktatás, művelődés objektumai — a talponmaradás min­dennapos gondjával küszködnek? Ez már nem egy, vagy néhány ember, ez egy egész társadalom fele­lőssége, vagy felelőtlensége, beleértve magamat és azokat is, akik most lázasan kutatják a felelősöket. Az 1988-as esztendő legnagyobb eredményének mégis azt tartom, hogy nyíltan feltárta és felvállalta a felelősség nyomasztó terhét és megtette az első lépéseket a kibontakozás felé. Az út azonban hosszú és még sok megpróbáltatással jár, ezen kell valamennyiünknek végigmenni elköte­lezetten, felelősséggel. BÓNIS JÁNOS

Next