Bányamunkás, 1997 (84. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

1997. JANUÁR A részvényünk csak a macera­jogra elég - Mit jelent a bányaüzemnek a priva­tizáció? - kérdezem Orosz Józsefet, a Mátrai Erőmű Rt. bükkábrányi bánya­üzemének szb-titkárát. - Mi elfogadjuk azt - mondja Orosz József hogy a magyar energiaipar megújulásához külföldi tőke kell. A be­ruházásokhoz, felújításokhoz nincs ele­gendő pénzünk, s elismerjük, hogy ha jelentős fejlesztéseket akarunk elérni, eh­hez elengedhetetlen a magánosítás. - Kik pályáztak eséllyel? - Először az AES konzorciumnak volt nagyobb sansza (amelyik a Tiszai Erőmű Rt-t is megvette! - a szerk.), aztán meg­élénkült a német érdeklődés. - A szakszervezetnek volt kialakult álláspontja a tekintetben, hogy kit látna szívesebben? - Mi úgy vélekedtünk, hogy az ame­rikaiak messze vannak, sokat nem tu­dunk róluk, így az érdekvédelemhez való hozzáállásukról sem. A németekkel más volt a helyzet, hiszen a magyar bányászat már régóta tartotta a kapcsolatot a német testvérszervezetekkel, s a német bá­nyászkultúra igen magas fokon állt min­dig. Még a technikánk is német gépekre, berendezésekre épült, igaz, hogy NDK-s­­ra, de az is német. Az RWE konzorcium, más energiaszolgáltatót is megvett, tehát ebben a térségben hosszú távon gondo­lkodnak, így a jövőt illetően itt nagyon nagy szerepük lesz. Mint áramszolgál­tató fel tudja mérni az igényeket, ezeket közvetíti az erőműbe, s ez pedig kihat a bánya termelésére.­­ Tájékozódtatok arról, hogy a német cégnek konkrétan milyen elképzelései vannak Bükkábránnyal kapcsolatban? - Megtörtént az egyeztetés, mi ma­gunk is megnézhettük Németországban azt az erőművet, amihez hasonlót épí­tenének itt is, mivel ígéretet tettek egy ezer megawattos erőmű megépítésére és hozzá terveztek egy nyolc-tízmillió ton­­na/éves szénbányát. Mindezt nem sokkal nagyobb létszámmal akarják csinálni a jelenleginél. A bányát ezerkétszáz fővel, az erőművet ötszáznyolcvan fővel kíván­ják működtetni. Ennek megfelelően kell felfejleszteni a gépparkot is. - ők mennyire ismerik a magyar vi­szonyokat? - Sokkal jobban, mint amennyire kel­lene. Tisztában vannak a törvényekkel, jogszabályokkal. Nagyon jól tudják pl., hogy a mi Munkatörvénykönyvünk, az átdolgozás után, pont azokat az apró kitételeket vesztette el, ami ma Magyar­­országon a munkavállaló törvényi vé­delmét biztosítja. Nincs bennük rossz szándék, hiszen ők betartanák mindazt amire őket törvény kötelezi, de ha nincs ilyen, akkor persze nem erőltetik.­­ A privatizáció egyik szomorú kí­sérőjelensége, amikor az új tulajdonos racionalizálja, karcsúsítja a meglévő lét­számot, s ez bizony elbocsátásokkal jár.­­ Akkor ebben is szerencsésebbek vagyunk másoknál, mivel az új tulaj­donos nálunk nem küldött el senkit. Igaz, hogy egyúttal felvételi tilalom is van. A Kollektív Szerződésben minden vív­mány megmaradt, de jól tudjuk, hogy minden KSZ megkötés előtt ez újabb harcot jelent a szakszervezet és a mun­káltató között. Egyébként mi is figye­lünk és begyűjtjük a konfrontációhoz szükséges eszközöket, módszereket, ér­veket. A németeket egy ponton lehet megfogni, ha az úriember mivoltjukra hivatkozunk. Ha azt mondjuk, hogy uraim, mi megállapodtunk, de az ener­giaárakat rendezzék a kormánnyal, az oda tartozik, s más kérdés a bér, amiben viszont velünk kell megállapodniuk, s ha egyszer megállapodtunk, akkor a tisz­tesség azt kívánja, hogy tartsuk is be a kölcsönös egyezséget.­­ Minden összehasonlítás sántít, de a Tiszai Erőmű Rt. amerikai tulajdonosa részvényeket juttatott a dolgozóknak, majd egy nemes gesztussal felajánlotta, hogy visszavásárolja attól, aki nem tart rá igényt. Tudomásom szerint itt, nálatok a visszavásárlás fel sem merült.­­ Rebesgették, hogy azért, mert azt szeretnék, ha lenne dolgozói tulajdon­­rész, de nem ez volt mögötte. Mi tárgyal­tunk az OTP-vel, kérve őket, hogy ad­janak kölcsönt a részvényvásárláshoz. Nagyon kedvező feltételek mellett 23 százalékra adtak 50 ezer forintot. Itt lehetett megkötni a szerződést. Nálunk hatszáztizenketten éltek a lehetőséggel. Rt. szinten azt hiszem, összesen ezer­­nyolcszázan. Az összes dolgozói rész­vény mindössze két százalékot jelent. Ha nem vásárol vissza a tulajdonos, csak fokozatosan, ez az arány csupán arra elég, hogy a macerajogunkat gyako­roljuk. - Macera­jog? Ez mit jelent? - Kérhetjük az állandó információt, a jegyzőkönyveket az ülésekről stb. Ezek nem nagy dolgok, de tudjuk ezáltal egy kicsit piszkálni őket, borsot tömi az or­ruk alá. Macerálhatjuk őket azért, hogy a vállalati felépítés legyen olyan itt is, mint az RWE-nél, ahol a humán vonal, egé­szen a szociális igazgatóig, a dolgozók által meghatározott, míg nálunk nem. Ott ötven százalék dolgozói szavazatnál már az az igazgató lesz megválasztva, ame­lyikre a munkavállalók szavaztak. Szó­val ezeknek a struktúráknak a kialakítá­sához elegendő a dolgozói részvény­arány adta lehetőség. H. I. BÁNYAMUNKÁS 3 Sikersztori-e a magánosítás? Az első privatizált szénbánya a Mátra­aljai Szénbányák volt. A magánosítás tapasztalatairól beszélgetek Kármán Csabával. - Az országban ma vita folyik arról, hogy az 1995. év vége 1996. év priva­tizációja sikersztori vagy sem? Erről neked mi a véleményed? - kérdezem Kármán Csabát. - Egy érdekképviseleti vezetőnek kár lenne belemenni egy ilyenfajta véle­ményalkotásba. - Miért? - Azért, mert ennek megítélése nem az érdekképviselet dolga. - Akkor ezzel ne is foglalkozzon a szakszervezet? - Pontosabban foglalkozzon, csak annyiban az érdekképviselet dolga, amennyiben az humánpolitikai gondokat és problémákat okoz vagy nem okoz. - Márpedig okoz. - A gondok okozása nem önmagából a privatizációból fakad. Ugyanis amikor privatizáltunk, ez a lépés nagyon sajátos piacgazdasági körülményekre való át­térés egyik technikai formája. - Akkor mi a gond? - Az, ami a piacgazdaságból fakad. Az, hogy vita van a tulajdonos, a me­nedzsment és a munkavállalók érdekkép­viseletei között, bizonyos témákban ez a piacgazdaság velejárója. Ezeket kell érdekegyeztetni. Ha szükséges, erőt mutatni. Nem hiszem, hogy egy priva­tizáció akkor jó, ha ilyen gondok nem lennének.­­ Az érdekegyeztetés és a szükséges erődemonstráció - akár a sztrájk - ez nem csak a piacgazdaság velejárója. Ez jelen van a mindenkori tulajdonnal - legyen az akár állami tulajdon - szem­beni szakszervezeti módszerekben.­­ Csak hát az állami tulajdon esetén az érdekképviselet tevékenysége is teljesen más volt. Akkor sokat beszéltünk a ket­tős funkcióról. Abban az időszakban az érdekérvényesítés eszközeiről nem is nagyon lehetett beszélni, nemhogy csi­nálni.­­ Térjünk vissza a privatizációhoz.­­ Én ma abból, hogy bizonyos ellent­mondások jelentkeznek, ahogy mondot­tam tulajdonos, menedzsment és munka­­vállalók között, ezt én nem a privatizáció sikerének vagy sikertelenségének tudom be, hanem annak, hogy ezek velejárói a piacgazdaságnak. Ezt helyileg is, közép­szinten is tudnunk kell kezelni, mert ha nem tudjuk, előállhat egy olyan helyzet, hogy valaki azt gondolja, hogy ez a pri­vatizáció problematikája. - Többször is említetted azt: tulajdo­nos, menedzsment, munkavállaló. A pri­vatizációban nem a tulajdonos és a munkavállaló áll egymással szemben. A menedzsment csak közvetít a tulajdonos és a munkavállaló között, mert ő a tulaj­donos képviselője. - Nem véletlenszerűen fogalmaztam, hanem tudatosan, hogy: tulajdonos, me­nedzsment és munkavállaló. Azért, mert a fejlett nyugati piacgazdaságban az elő­forduló érdekegyeztetési vitákban a menedzsment egyértelműen és egyön­tetűen állást foglalhat és dönthet. - Csak bizonyos dolgokban dönthet. - Egész bő lehetőségei vannak a me­nedzsmentnek abban, hogy hogyan is egyezhet meg az érdekképviseletekkel. Neki rendelkezésére áll az üzleti terv, ezen belül pedig szabadon egyezkedhet a munkavállalók érdekképviseleteivel. Nálunk ez egy kicsit másképpen van. Lehet, hogy a tulajdonos bizalmat­lansága fogalmazódik meg ebben a helyzetben a meglévő menedzsment felé, mert a tulajdonos egészen konkré­tan beleavatkozik az érdekképviseleti szituációkba. - Mondanál erre példát? - Egy vezérigazgatónak anyagi ügyek­ben - mint költségelem - sok-sok száz­milliót van joga aláírni. Ugyanakkor ér­dekes módon, hogyha ez a költségelem bérben fejeződik ki, vagy egyéb szociális juttatási formában, már 40 millióhoz is tulajdonosi jóváhagyás kell. Ez a jelen­ség eltér a nyugati piacgazdaságban tapasztaltaktól, de gondolom ez később nálunk is változni fog. Nekem szent meggyőződésem, hogy ebben a maga­tartásban az új tulajdonosok bizalmat­lansága fogalmazódik meg a menedzs­menttel szemben.­­ Ebben az esetben nemcsak a munka­­vállaló, hanem a menedzsment helyzete is bizonytalan. - Az új tulajdonos „kóstolgatja” a menedzsmentet. A bizalmat nem akarta tőle megvonni, de tanulmányozza, hogy hogyan képes az ő általa megfogalma­zottakat megvalósítani. - Ez az állapot viszont nem jó sem a menedzsmentnek, sem a munkavállaló­nak. - A mi szempontunkból - mint szak­­szervezet - azért nem jó, mert a mun­kavállalói érdekképviseletnek nemcsak a menedzsmenttel kell egyeztetnie, hanem óhatatlanul a tulajdonossal is. Ez egy kettős egyeztetés, ami jelen pillanatban nehezíti a dolgunkat.­­ Van olyan szakszervezeti vezető, aki - Népszabadság 1996. december 4. - a sajtóban azt nyilatkozta, hogy: ,Az ener­giaipari magánosítás nem sikersztori. ”­­ A privatizáció kérdését kár érdek­­képviseleteknek minősíteni, mert az ér­dekképviseleteknek megvannak a maguk dolgai. A cipész az pedig maradjon a kaptafánál. Az érdekképviseleteknek a munkahelyek megőrzése, a bérek nagy­ságrendje, a szociális biztonság kérdése a feladata, és erre kaptak a tagságtól fel­hatalmazást. Arra nincs felhatalmazás, hogy gazdaságpolitikai vagy politikai kérdésekben ítéletet és véleményt mond­janak, mert ennek a felelősségét sem viselik. Ugyanakkor egy ilyenfajta áldat­lan vita elmérgesítheti a helyzetet és pon­tosan azokat a tárgyalássorozatokat ne­hezíti meg, amit a bérek, a szociális biz­tonság és a munkahelyek megőrzése érdekében kell hogy kötelezettségsze­­rűen folytassunk. - Konkrétabban kifejtenéd ezt az állás­pontodat? - Ha azt kérdezed, hogy miért nem nevezek meg érdekképviseleteket, akik ezt a gyakorlatot folytatják? Ezt szán­dékosan nem akarom, mert minden érdekképviseletnek magának kell eldön­tenie azt, hogy ő mit csinál. Amit én el­mondtam, az nagyon gyakorlati dolog, mert arról van szó, hogy érdekképvise­letek érdekképviselettel foglalkozzanak és ne gazdaságpolitikával. Ne a privati­zációt bírálják és mindenért a privatizá­ciót tegyék felelőssé, mert nem az a felelős. Ha az érdekérvényesítés eszkö­zei nem jól dolgoznak, nem tudnak ér­vényt szerezni saját munkavállalóiknak, akkor saját magukban kell keresni a hibát és nem a privatizációban. - Ez a bányászszakszervezetre vonat­kozik? - Ez természetesen nem a BDSZ-re vonatkozik, hiszen ha a bányászszak­szervezetre vonatkozna, akkor mint a BDSZ tagja, teljes nyíltsággal bírálnám és nevezném meg, de ahhoz nincs jo­gom, hogy más érdekképviseleteket a Bányamunkáson keresztül bíráljak. Elvi álláspontomat ebben a kérdésben viszont elmondhatom.­­ Ha jól értem a gondolatmenetedet, akkor azzal, hogy egy szakszervezet magát a privatizációt teszi meg a bajok okozójának, ezzel az egész szakszer­vezeti mozgalomnak okoz kárt? - Alapvetően erről van szó. Ugyanis ha mással foglalkozunk és nem azzal, ami a fő feladatunk, akkor részben kevesebb idő marad a fő feladatra, más­részt a tárgyalópartnernél elmérgesíti a viszonyt. Ügyeket rendezni pedig csak beszéd közben lehet. Ahol nem beszél­nek egymással, ott az ügyeket nem lehet a tárgyalások mentén rendezni. Minden­képpen a munkavállalóknak és az érdek­­képviseletnek kára az, ha nem azzal foglalkozunk, amivel kell. - A saját véleményedet szeretném tud­ni a privatizációról. - Mondhatok róla személy szerinti vé­leményt. Én alapvetően nem látok gondot ebben a privatizációs megoldásban. Előre tudtuk, hogy ezt fogja hozni. Habár okoz­nak bizonyos érdekegyeztetési problé­mákat. Ezek viszont nem a privatizáció­ból fakadnak. Egyszerűen azért van így, mert a szerződéseinket bizonyos vonat­kozásban rutintalanul kötöttük meg. - Az érthetőség kedvéért erre is mon­danál konkrét példát? - A múlt évben leültünk tárgyalni­­ a villamos és a bányászszakszervezet - a privatizációs miniszterrel, a privatizáció humánpolitikai kérdéseinek az egyez­tetéséről. Nem követeltük a Suchman úrtól, hogy mutassa meg a kormányzati megbízatását, hogy rendelkezik-e a kor­mány felhatalmazásával. Most derült ki, hogy mi nem a kormánnyal tárgyaltunk, hanem csak Suchman úrral. Miniszterek pedig jönnek és mennek. A tárgyalásaink alapján a privatizációs bevétel 5 száza­lékát fordították volna humánpolitikai célokra. Most futunk az 5 százalék után. Visszahalljuk azokat a véleményeket, hogy miért mondjuk mi, hogy a kormán­nyal állapodtunk meg, amikor mi csak Suchman úrral állapodtunk meg. Nem volt arra döntés, hogy Suchman úr a kor­mány nevében tárgyalt velünk. Egy év távlatában ez a kérdés már így merült fel. Egy rutinos tárgyalófélnek, nekünk is tudni kellett volna azt, hogy a kormány­nyal tárgyalni csak úgy lehet, ha az adott személy a kormány meghatalmazásával bír. Nem járható út az, ha csak a másikra mutogatunk, magunkban is meg kell ta­lálni a hibát, mert ezek hibák voltak. Most futunk az öt százalék után, amit el­nyelt a költségvetés.­­ Mennyi forintot jelentett volna ez az öt százalék? - Kilencmilliárdot, amiből jelentősen meg lehetett volna oldani a foglalkozás­­politikai gondokat. - Schalkhammer Antal, a BDSZ elnö­ke mondta, hogy ezt a privatizációt nem a szakszervezet akarta és döntötte el, hanem a magyar parlament... - Erről beszéltem idáig, hogy aki egy gazdaságpolitikai intézkedésbe beleszól, az vállalja annak a konzekvenciáit is. A kormány döntött arról, hogy így kell pri­vatizálni, akkor a kormány vállalja a pri­vatizáció konzekvenciáit. Mi van akkor, ha kiderül, hogy ez a privatizáció tényleg jó és a szakszervezet meg végig ellene van. Akkor felvállaljuk annak az ódiu­mát, hogy végig rossz lóra tettünk. Az a véleményem, hogy ez maradjon a kor­mány felelőssége. Ha rosszul döntött, majd felel érte, ha jól, akkor pedig viseli a siker következményét, de egy érdek­­képviseletnek nem a joga, kötelessége vagy felelőssége az, hogy ezek a kér­dések hogyan történnek. - De mint állampolgárnak lehet véle­ményem? - Mint állampolgárnak személy sze­rint nekem is megvan a véleményem, hogy az állami vagyonnak ez a kezelése jó-e vagy helyes-e, de mint érdekkép­viseleti szerv vezetőjének, nincs jogom 8 ezer szakszervezeti tag nevében véle­ményt alkotni. Az elmúlt egy évben - mióta nálunk megtörtént a privatizáció - nem találkoztam olyan munkavállalóval, aki nekem azt mondta volna, hogy a mostani gondok a privatizáció követ­kezménye. Azt kérdezik tőlem: lesz-e tisztességes bér, munkahely, szociális biztonság. Ezeket a kérdéseket viszont négy évvel ezelőtt is feltették, amikor még szó sem volt privatizációról. Ma a munkavállalót nem a privatizáció belső tartalma, annak minősítése és bírálata érdekli. Mint állampolgár egy sör mel­lett mondja, hogy nagy kár az állami tulajdont így elherdálni, de ezt nem konkrétan a villamosenergiaipar priva­tizációjára és nem konkrétan a Mátrai Erőmű privatizációjára mondja, hanem csak úgy, hogy általánosságban mond véleményt. - Amikor a dolgozók azt kérdezik tőled, hogy lesz-e tisztességes bér, mun­kahely és szociális biztonság, arra te mit válaszolsz? - Alapvetően mind a három megvan a Mátrai Erőműhöz tartozó bányákban. Az más kérdés, hogy az érdekegyeztetés folyamán milyen küszködéssel tudtuk elérni azt, hogy van biztos munkahely. Van a magyar viszonyok között elfogad­ható bér. Nagy baj, hogy ez csak ennyi, de azért küszködünk, hogy több legyen. Alapvetően szociális biztonság is van. Innentől kezdve a csata azért folyik, hogy legyen több. Ladányi

Next