Élelmezési ipar, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
166 Kovács L. : A konzervipar nyersanyagellátása méheiket. Ennek az állapotnak a kiküszöbölésére kormányzatunk múlt évben igen határozott rendelkezéseket hozott, mellyel a szerződések teljesítését anyagi kártérítésen túl még egyéb megtorló intézkedésekkel is biztosítani akarja. Tehát a termelési és szállítási szerződések ma már feltétlenül biztosítják az ipar nyersanyag ellátásának mennyiségi igényeit és ezért most döntően a másik két követelmény biztosítása érdekében kell erőinket összpontosítani. Az ipar egyik legkomolyabb problémája a termelés, ütemezetlensége, ami elsősorban a nÿersanyag lökésszerű beérkezéséből származik. Kétségtelen az, hogy a mezőgazdaság, az időjárás szeszélyei miatt még közel sem tudja biztosítani az egyes termékeknek a beérés üteme szerinti leszedését, illetőleg beszállítását a gyárba. A mezőgazdasági munkák célszerű, tudatos beütemezésével azonban ezen a téren nagy lépéseket tehetünk előre. Már eddig is szép eredményt mutatott fel egyik-másik konzervgyárunk, amelyeknek sikerült az állami gazdaságokkal, termelőszövetkezeti csoportokkal, egyéni parasztokkal olyan szoros együttműködést kiépíteni, hogy a palántázás, illetőleg a vetés idejének csúsztatott megállapításával elnyújtották a termék beérésének idejét, tehát meghosszabbították a begyűjtés és a feldolgozás időtartamát. A borsóvetést például több lépcsőben teljesítették, miáltal várható, hogy a borsófeldolgozás idénye legalább 8—10 nappal meghosszabbodik. Persze, ez a munka még gondos szervezést, sok utánjárást igényel, s csak a konzervgyárak és a termelők közötti együttműködéssel, valamint kölcsönös bizalommal oldható meg. Ahol még ilyenfajta kezdeményezés nem történt, ott az érés és a begyűjtés idején az szükséges, hogy a csúcsidők lecsökkentése érdekében részben még nem tökéletesen beérett mennyiségek szedésének megkezdésével, részben egyes tételeknek a kívántnál hosszabb ideig való kinthagyásával operáljanak, mert az így jelentkező minőségi és mennyiségi veszteségek még mindig összehasonlíthatatlanul kisebbek, mintha semmivel nem törődve, a csúcsérés idején a gyárak feldolgozó kapacitásuk többszörsét veszik át és a termény a gyárak udvarán romlik meg. Az ilyen túlterheltségből származó veszteségek, rendkívül nagyok, miért is vezetőinknek már most, a szezon megindulásakor, meg kell tenniök a szükséges lépéseket, jóelőre meg kell kezdeni a felvilágosító munkát a termelők körében. Számolni kell azonban azzal, hogy ezen a téren ideális állapot soká fog bekövetkezni, ezért az iparnak fel kell készülnie arra, hogy feldolgozási kapacitását meghaladó mennyiségek beérésekor átmeneti tárolással, félkészáru gyártással, esetleg gyengébb készítmények gyártásával le tudja vezetni a fölös mennyiségeket. Ezen a téren döntő segítséget tud nyújtani a konzerviparnak a hűtő- és gyorsfagyasztóipar. A múlt évi kezdeményezés alapján, folyó évben már nagyobb mértékben igénybe fogjuk venni a hűtőházakat, mert bebizonyosodott, hogy a hűtve tárolt, vagy gyorsfagyasztott nyersanyagokból jó minőségű konzerveket tudtunk későbbi időpontban gyártani. Ezt indokolttá teszi az is, hogy ebben az időszakban a hűtőipar kapacitása nincs kimerítve, tehát a hűtőipar idényszerűségének csökkentésére is alkalmas ez az együttműködés. A harmadik és a legfontosabb követelmény a minőségi nyersanyagellátás. Dolgozó népünk életszínvonala, de a fennálló párt- és kormányhatározatok is, ma már annyira felfokozott minőségi követelményeket állítanak a konzervipar termékeivel szemben, aminek ha meg akar felelni, döntően meg kell változtatnia az üzemekbe beérkező nyersanyagok minőségét. Természetesen nem kisebb mértékben vonatkozik ez az exportcélokra gyártott áruk nyersanyagaira is. Alapvető akadály volt a minőségi nyersanyagellátás terén az a körülmény, hogy az ipar kis parcellákon termelt kevert fajtájú és erős fokú nyersanyagot kapott. Ez az akadály a mezőgazdaság szocialista átszervezése folytán mindjobban kiküszöbölődik, nyersanyag-biztosításunkban egyre nagyobb súllyal jelentkezik a szocialista szektor nagyüzemi termelése. Tehát ezzel a kérdéssel, mint egy automatikusan megoldódó problémával kell foglalkozni. Sokkal nagyobb munkát követel azonban a helyes fajtakiválasztás és a kiválasztott fajtának további termeléséhez szükséges minőségi vetőmagvak biztosításának kérdése. Az ipar tudományos intézete, a KOHIKI kutatói és az ipar gyakorlati szakemberei máris igen jelentős eredményeket értek el a helyes nyersanyagfajták kiválasztásában, de ezt a munkát még sokkal nagyobb mértékben fokozni kell. Meg kell azonban állapítani, hogy a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása csak igen kis mértékben valósult meg és ennek akadálya az, hogy a kiválasztott fajtákból nem sikerült megfelelő mennyiségű vetőmagot kapnia az iparnak. Most már több éven át kénytelen megalkudni az ipar konzerválásra kevésbbé alkalmas, sőt egyes esetekben alkalmatlan fajták termeltetésével, mert az illetékes földművelésügyi szervek nem fordítanak olyan súlyt a vetőmagvak biztosítására, mint azt a kérdés megkövetelné. Csak néhány példát említek még: a borsó, étkezési paprika, zöldbab vetőmag kérdését, amely közel sem elégítette ki az ipar minőségi igényeit, de talán legsúlyosabb a helyzet a paradicsomnál, ahol már a kecskeméti kísérleti telepen 2-3 éve befejezték a konzervgyártási szempontból kiválóan alkalmas fajták kitenyésztését, de a mag szaporítása oly kismértékű, hogy ennek gyakorlati jelentősége még ma sem jelentkezik. A vetőmagvak biztosításán túl szükséges lépés lenne, a konzervipar saját gazdaságain kívül, Élelmezési Ipar VII. évf. (1953), 5. sz.