A Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének Értesitője, 1906 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1906-02-01 / 1-2. szám
3 Ez allegóriák között barangol egy kedvetett, akaratjavesztett bus kurucz levente, Madarász Viktor, elveti palettáját és egykedvű érdeklődéssel vizsgálja rézbaltáján, hogy jó-e a réz. Nem illetlen tréfa ez, de kicsikart keserű nevetés, hogy miért akkor törik el az erős, mikor daczczal ádázul kéne megállnia, — ő, a nagy a nagyjaink közül, — hogy védje hitét, s ne engedje, hogy nemzetietlen kajdászok az ő eszméjét szennyes lehelletükkel elhomályosítják. — Madarász Viktor, a magyar Delaroch. Tanulni idegenbe ment, de magával vitte magyar lelkét, s kár, hogy akinek idegen tudás nem ingatta soha nemzeti érzését, művészi lelkesedését, itthon a haza földjén érte a nemzet közönyének idegennél is fagyosabb szele, hogy Madarász java erejében dermedten ejtette el ecsetét. Azokról beszéltem, akik bár külföldön tanultak, itthon vertek gyökeret, művészetük fáját nemzeti talajban ápolták. Zichy Mihály, Munkácsy Mihály idegenben maradtak, akik — mint ahogy mondani szoktuk kínunkban, — kimentek, hogy dicsőséget szerezzenek a magyar névnek — magyar érzések, elképzelési módjuk veszése árán. Székely Bertalan is kiment volt tanulni idegenbe, de lelkét nem koptatta idegen szemlélet, nem zavarta meg idegen virtuozitás. Nagy, tiszta tekintete azt beszélte: „Látom, mik vagytok, nekem mit értek; tudom, hogy sokat, de én lelkem szolgájává teszem a tudást, mit belőletek meritek. De úgy is tett. Minden, amit értékesnek látott, olvasott, vagy idegennel való baráti érintkezésből magának tanulságul levont (Makart, Lenbach), azt önmagához idomította, nem ragadt rá ismereteire, nem vesztette el részenkint önmagát, de minden szerzett tudása Székely Bertalanná vált. Csak épült, izmosodott attól, mi gyengéket elnyom : a mások tudásától. — Nagy művek látása az a fáklya, melyen önön lelkünk fáklyáját gyújtjuk meg, de lélek legyen az, mely nagy füzekben el nem ég! Ámde Székely Bertalan nem elégedett meg azzal, amit igy szerzett; ő ismereteit szerves összefüggésben akarta látni, összeforrasztván azzal, amire maga jött, és ez hasonlíthatatlanul több volt, mint amit másoktól tanult. (Reynolds és Lionardo iratai stb.) A mások tapasztalása csak külső lökés volt az elmélyedésre, hogy alászálljon az igazság tengerszemének mélységeire. Kutató Lionardot lélek ő, magával örökké elégedetlen, a tökélyre törekvő akarat türelmetlenségével. Nem elégedett meg egyes művészi kérdések feszegetésével, hanem a kérdések egész légióját abban az alá- és egymás fölé rendeltségben akarta szemlélni, mint amilyen szemlélet az épület egyes alkatrészeivel szemben, vagy állati, emberi szervezet összefüggése egyes orgánumaival, melyek egybetartozásukban azt élő egészszé teszik. Gondolatait feljegyezte, hogy növekedtek iratai alapvető en