Mezőgazdák, 1942 (49. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-15 / 1. szám

1942. január 15. »MEZŐGAZDÁK« viszonyok között legjobban bevált takarmánynövények termesztésével érdemes foglalkozni. A szálas takarmány­növényeknél is rá kell térni az ú. n. tájtermesztésre, vagyis minden vidék részére ki kell választani a neki leginkább megfelelő növényeket. Azonban a nagyobb tájegységeken belül is alakulnak ki különböző kisebb vidékek, ahol a helyi talaj-, éghajlati és egyéb viszonyok következtében egyik vagy másik takarmánynövény termesztése nagyobb eredménnyel jár. Itt sem szabad soha szem elől téveszteni azt az általános alapelvet, hogy minden egyes vidéken csak annak a növénynek termesztésével szabad foglalkozni, amely a vidék és a­ gazdaság viszonyainak megfelel és amelynek termesztése kielégítő eredménnyel is jár. Viszont ezeknek a terményeknek a termesztését minden lehető módon előbbre kell vinni. Rámutatunk most arra, hogy a mai Magyarország egyes tájrészein milyen szálastakarmánynövények termesztését lehet leginkább ajánlani a gazdaközönségnek. Gyakorlati szempontból nagy általánosságban három főcsoportra oszthatjuk a szálastakarmánynövényeket. Az első csoportban az ősszel vethető növényeket említjük. Közismert, hogy az országnak számos részén a tavaszi és a nyári csapadékviszonyok egyenetlen megoszlása követ­keztében a tavaszi vetésű takarmányok gyakran nem hoznak kielégítő termést. Ilyen helyeken az őszi takarmá­nyok termesztése sokkal biztosabb, mint a tavasziaké. Ennek ellenére sajnálattal kell megállapítani, hogy főleg a kisebb gazdasági üzemek jelentékeny része egyáltalában nem, vagy csak kis mértékben foglalkozik az őszi takarmá­nyok termesztésével. Pedig ilyen viszonyok között a kora­tavaszi zöldtakarmányozásnál pótolhatatlan jelentőségük van az őszi takarmányoknak, amelyek közül a legtöbbet őszi rozs- vagy búzakeverékkel együtt szokás termeszteni. Egyedül a bíborhere az, amelyet többnyire tisztán termesz­tenek és csak ritkábban keverékben. A bíborhere az ország nyugati vármegyéiben , Sopron, Győrtől Baranyáig jelenté­keny területen közismert. Bővebb csapadékkal rendelkező területeken, könnyebb szerkezetű talajokon sikerrel ter­meszthető. Az őszi kalászosokkal keverékben termeszthető a különböző pillangósok közül a szöszösbükköny, a pannon­bükköny, a simabükköny, kisebb mértékben az őszi borsó. Ezeknek termesztése sok­al kisebb mértékben folyik, mint az kívánatos volna. Nyomatékosan felhívjuk a gazdák figyelmét a bíbor­here, a szöszösbükköny, a pannonbükköny termesztésének jelentőségére. Ha minden gazda állatállományának meg­felelően már az ősz folyamán is gondoskodik takarmány­vetésről, akkor a tavaszi, a nyári kedvezőtlen időjárás esetén sem marad takarmány nélkül. Az őszi takarmánynövények termesztésének további előnye, hogy korán lekerülnek, s utánuk korai érésű kuko­ricát, vagy más rövid tenyészidejű növényt lehet még vetni, s ezáltal — megfelelő trágyázást feltételezve — kettős­termesztést lehet folytatni. A szálastakarmánynövények második csoportjába a gyűjtőnévvel pillangósoknak nevezett takarmánynövényeket sorozzuk. Félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy a bíborhere és az őszi keverékben említett bükkönyfélék is pillangósok. Ezek közül elsősorban kell megemlékeznünk a lucernáról és a lóheréről, amelyek részben terméshozamuk nagysága, részben pedig kiváló minőségük következtében a sikeres takarmánytermesztés legbiztosabb alapját teszik. Termesztésüket tekintve aránylag szűkebb területre szorítkoznak a baltacím, a fehér somkóró, a homoki borsó. Sokkal általánosabb elterjedésnek örvend az egész ország­ban a tavaszi, közismertebb nevén a zabosbükköny. A pillangósok mindannyian megegyeznek abban, hogy kitűnő minőségű takarmányt adnak, amellett nitrogén­­gyűjtők és ezáltal kitűnő előveteményt nyújtanak. Talaj- és éghajlati igényeik azonban nagymértékben különböznek, s így minden gazdának módja nyílik arra, hogy a legkülön­bözőbb viszonyok között is foglalkozhassék valamelyikkel. A legnagyobb és a legáltalánosabb fontosságú ezek közül a lucerna. Azonban aránylag magas a talajigénye és emiatt az ország számos területén nem termeszthető teljes sikerrel. A lucerna mélyrétegű, jó erőben lévő, nem túl­kötött és mészben sem szegény talajt­ szerez. Nagyon fontos, hogy a talajvíz legalább 1-5—2 m mélyen legyen, mert a lucerna gyökerei a talajvizet egyáltalában nem viselik el. Ezzel szemben jól tűri a szárazságot. Ahol a lucerna jól megy, ott azt semmiféle más takarmány­­növény meg sem közelítheti. Hazánkban a fő termőterülete a Tiszántúlon, a Maros vonaltól északra a Hajdúságig, keleten pedig Komádi—Debercen vonaláig terjed. Kisebb­­nagyobb területeken azonban a — szélsőséges talajoktól eltekintve — az egész országban termesztik is. Már jóval kisebb igényt támaszt a talaj iránt a lóhere, amely kevesebb meszet tartalmazó, kevésbbé jó talajokon is sikerrel termeszthető. Ezzel szemben viszont több csa­padékot kíván. Termelési területe az ország csapadék­­dúsabb vidékeire esik, s így elsősorban Erdély, Bihar, Szatmár vármegyék, Kárpátalja és a Felvidék, valamint a Dunántúl nyugati része a legfontosabb termőterületei. Előbbieknél sokkal igénytelenebb a baltacím, amely a soványabb, nagyobb mésztartalmú, száraz talajokon is megterem. Tulajdonképpen csak ott van jelentősége, ahol a lucerna kevésbbé kielégítő terméseket ad. Kiegészítésképpen, vagy az ország olyan terület­részein, ahol a lucerna, a lóhere, vagy a baltacím sem ad megfelelő terméseket, mészben nem szegény,­­ sovány, könnyebb homok- és a kevésbbé szikes talajokon is jó ered­ményeket lehet elérni a fehér somkóróval. Azonban ennél a kaszálására kell vigyázni, nem szabad hagyni elöregedni, mert akkor az állatok nem szívesen eszik. Azonkívül nem szabad egész rövid tarlót hagyni, minthogy a növény ter­mészeténél fogva a szár aljából sarjadzik. Különösen szükségesnek tartjuk itt megemlékezni a magyar gazdaközönség által kissé túlértékelt tavaszi bük­­köny, közismert nevén a zabosbükköny termesztéséről is. A magyar gazdák főképpen azért tartják jónak a zabos­bükkönyt, mert kiváló búzaelővetemény. Ez igaz, azonban ha figyelembe vesszük, hogy friss istállótrágyát kíván, s hogy terméshozama különösen száraz viszonyok között nemcsak alacsony,­­ sokszor egyenesen kockázatos, akkor termesztése drága. Ott, ahol a zabosbükköny jól megterem, az ilyen, táplálóanyag gazdag talajban sokkal megfelelőbb, ha a gazdák a lucerna vagy­ a lóhere termesztésével foglal­­koznak. Abban az esetben pedig, ha egyik sem termeszt­­hető, még mindig gazdaságosabb, hogyha a gazdák az őszi keverékeket termesztik. Ezeknek termése biztosabb és olcsóbb.. A szálastakarmánynövények harmadik csoportjában egy, sok helyen még ilyen formában talán nem is ismert, takar­mánynövényről kívánunk megemlékezni, amelytől a jövő­ben nagy szerepet várunk, mert alkalmasnak tartjuk arra, hogy még az alföldi száraz viszonyok között is nagy r _ p p % A A V oly helyen, ahol elektromosáram ^ M l/l 1 lI Ijr ink I |­I áll rendelkezésre, a legjobban 1 1 al/X a\a\v/ bevált egyetemes daráló. IS/B- „Toborozzunk új tagokat szövetkezetünknek!“ ‘"WH­ S. oldd

Next