Volán, 1969 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
guk elé a célt, 1968-ban befejezik. A célt elérték, a munkában derekasan helytálltak, mind az építtető KPM Közúti Főosztályának, a KPM veszprémi és győri Közúti Igazgatóságának kollektívái, a tervező Út-Vasúttervező Vállalat kollektívája és az építő kollektívák, a zalaegerszegi és a győri Közúti Építő Vállalatok, az Aszfaltútépítő Vállalat és a felügyelő Közlekedési Építő Tröszt. Valamennyi alkotó kollektíva munkáját elismeréssel értékeli a közvélemény, mert ismeri a 84. sz. főút jelentőségét. A Dunántúlt északnyugati, délkeleti irányban átszelő útvonal egyrészt biztosítja ennek a fontos országrésznek legjobb, korszerű összeköttetését, másrészt közvetlen kapcsolatot teremt hazánk egyik idegenforgalmi fókusza és a nyugat felől érkező tömegáramlás között. Az újságok már többszörösen hírüladták, hogy a fővárosban a Fővárosi Taxi jól ismert kocsijai mellett másfajta taxigépkocsik is állnak a közönség rendelkezésére. A másfajta nemcsak azért más, mert a színe fekete és a típusa Volga, hanem azért is, mert egyáltalán, maga a tény újszerű. Az új gazdaságirányítási rendszer első évében lassan hozzászoktunk ahhoz, hogy a vállalatok cselekvési körükön belül a nagyobb nyereség eléréséért igyekeznek a közönség kedvében járni. A szolgáltatások körének bővítése, újféle szolgáltatások, a közönség igényeinek körültekintőbb számbavétele, általában a szolgálatkészebb magatartás jelzi, hogy az új gazdasági mechanizmusban egészségesen változik a szemlélet. A közönség szolgálatára irányuló fokozódó figyelem terméke az is, hogy a MAVAUT (20. sz. AKÖV) a pályaudvaraira érkező utazóközönséget saját taxijaival várja. Néhány laptársunk azt hangsúlyozta, hogy „a Fővárosi Taxinak immár versenytársa akadt, úgy kell neki”. Szerény álláspontunk az, hogy kétszer ennyi taxigépkocsi is elkelne egy ekkora világvárosban, mint Budapest. A Fővárosi Taxi Vállalat erőfeszítése mellett, mások, jelenleg a MÁVAUT hozzájárulása a közönségigények kielégítéséhez, egyértelműen szerencsés vállalkozás. A Fővárosi Taxi Vállalatnak legalább annyival lesz könnyebb a dolga, amennyit a MÁVAUT saját pályaudvaraira érkező közönségének ellátásával levesz a válláról. Ez nem konkurrencia. Mindaddig nem az, ameddig a Fővárosi Taxi kapacitáshiány miatt kénytelen megbízásokat elutasítani. A közönségnek mindegy, hogy azok a taxigépkocsik, amelyek vannak, milyen íróasztalban, vagy melyik vállalatban végződnek. Az is mindegy a közönségnek, hogy azok a taxigépkocsik, amelyek nincsenek, melyik vállalatnak a kapacitáshiánya. A közönség utazni akar. Gyorsan, kényelmesen, tiszta kocsiban és az sem baj, ha a kocsi szép. Másodrangú kérdés, hogy mindehhez ki segíti hozzá. — TamásFotó: Laczkó Ildikó VESZEDELEM IS HÍD ALATT A Balatontól jöttünk hazafelé. Élveztük az utat, a remek autópályát, a lecsavart ablakon beáradó friss levegőt, a motor egyenletes duruzsolását, a rádió vidám zenéjét. Nincs veszélyt jelentő szénásszekér, nincs dülöngélő kerékpáros óvatlan gyalogos, nincs váratlan kereszteződés. Az út fölött az átkelők részére biztonságos, karcsú betonhidak ívei feszülnek. Amikor az egyik híd közelébe értünk, egyszerre csak gyereket pillantottam meg a magasban, áthajoltak a korláton, karjukat lóbálták. Egy pillanatra megdermedtem. Mi történne, ha most ledobnának valamit? Egy követ, egy fadarabot, egy téglát , vagy akár csak egy kavicsot is, ami az esés iszonyú sebességével a szélvédő üvegemet érné? Fékezzek? Intsek, hogy menjenek el onnan? Várjak, amíg elvonulnak? Mindez csak átvillant rajtam, már ott is voltunk a híd alatt A gyerekek vidáman integettek, én is kényszeredett mosollyal integettem vissza nekik, de azért beletapostam a gázpedálba és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor Moszkvicsunk messze maga mögött hagyta a híd árnyékát is. Jóságos ég, mi van velem? Hosszak az idegeim? Rémeket látok? Mit képzelődöm fényes nappal, legszebb autóútunkon, épeszű, kulturált emberek világában? És néhány nap múlva döbbenten hallottam az országot állandóan járó gépkocsivezető barátomtól, hogy ezeknél a hidaknál igenis megtörténik, úgyszólván napirenden van az, hogy gyerekek, de még felnőttek is köveket, mindenféle tárgyakat hajigálnak a mélybe, részeg duhajok sörösüvegekkel veszik célba az alattuk átrobogó autókat. Ez is sport lenne? Tréfa? Nem, ez már életveszélyes garázdálkodás! De mit lehetne tenni ellene? Mindenekelőtt: megtiltani a hidakon az ácsorgást. Ezek átkelő útnak épültek, nem kilátónak és nem szórakozóhelynek. De persze, ahol hiányzik a józan ész, ott a tiltó tábla sem segít. És nem lehet minden hídhoz ellenőröket vagy rendőröket állítani, de még azok sem állapíthatják meg, hogy a felemelt két barátságos integetésre lendül, vagy követ rejteget? De lehet — véleményem szerint — sűrű, hajlított dróthálót emelni a korlátok elé. (Mellékesen még baleset ellen is védené a gyerekeket.) Vagy más megoldást is találhatnak az illetékesek. De valamit tenni kell. Ne várjuk meg a már jóváteheteten, végzetes baleseteket! Nemes László