Volán, 1969 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1. szám

guk elé a célt, 1968-ban befejezik. A célt elérték, a munkában derekasan helytálltak, mind az építtető KPM Köz­úti Főosztályának, a KPM veszprémi és győri Közúti Igazgatóságának kollek­tívái, a tervező Út-Vasúttervező Vál­lalat kollektívája és az építő kollektí­vák, a zalaegerszegi és a győri Közúti Építő Vállalatok, az Aszfaltútépítő Vál­lalat és a felügyelő Közlekedési Építő Tröszt. Valamennyi alkotó kollektíva mun­káját elismeréssel értékeli a közvéle­mény, mert ismeri a 84. sz. főút jelen­tőségét. A Dunántúlt északnyugati, délkeleti irányban átszelő útvonal egyrészt biz­tosítja ennek a fontos országrésznek legjobb, korszerű összeköttetését, más­részt közvetlen kapcsolatot teremt ha­zánk egyik idegenforgalmi fókusza és a nyugat felől érkező tömegáramlás kö­zött. Az újságok már többszörösen hírül­adták, hogy a fővárosban a Fővárosi Taxi jól ismert kocsijai mellett más­fajta taxigépkocsik is állnak a közön­ség rendelkezésére. A másfajta nemcsak azért más, mert a színe fekete és a típusa Volga, ha­nem azért is, mert egyáltalán, maga a tény újszerű. Az új gazdaságirányí­tási rendszer első évében lassan hozzá­szoktunk ahhoz, hogy a vállalatok cse­lekvési körükön belül a nagyobb nye­reség eléréséért igyekeznek a közönség kedvében járni. A szolgáltatások köré­nek bővítése, újféle szolgáltatások, a közönség igényeinek­­ körültekintőbb számbavétele, általában a szolgálatké­szebb magatartás jelzi, hogy az új gaz­dasági mechanizmusban egészségesen változik a szemlélet. A közönség szolgálatára irányuló fo­kozódó figyelem terméke az is, hogy a MAVAUT (20. sz. AKÖV) a pályaud­varaira érkező utazóközönséget saját taxijaival várja. Néhány laptársunk azt hangsúlyozta, hogy „a Fővárosi Taxinak immár ver­senytársa akadt, úgy kell neki”. Sze­rény álláspontunk az, hogy kétszer ennyi taxigépkocsi is elkelne egy ek­kora világvárosban, mint Budapest. A Fővárosi Taxi Vállalat erőfeszítése mel­lett, mások, jelenleg a MÁVAUT hoz­zájárulása a közönségigények kielégí­téséhez, egyértelműen szerencsés vál­lalkozás. A Fővárosi Taxi Vállalatnak legalább annyival lesz könnyebb a dol­ga, amennyit a MÁVAUT saját pálya­udvaraira érkező közönségének ellátá­sával levesz a válláról. Ez nem kon­­kurrencia. Mindaddig nem az, ameddig a Fővárosi Taxi kapacitáshiány miatt kénytelen megbízásokat elutasítani. A közönségnek mindegy, hogy azok a taxigépkocsik, amelyek vannak, milyen íróasztalban, vagy melyik vállalatban végződnek. Az is mindegy a közönség­nek, hogy azok a taxigépkocsik, ame­lyek nincsenek, melyik vállalatnak a kapacitáshiánya. A közönség utazni akar. Gyorsan, ké­nyelmesen, tiszta kocsiban és az sem baj, ha a kocsi szép. Másodrangú kér­dés, hogy mindehhez ki segíti hozzá. — Tamás­Fotó: Laczkó Ildikó VESZEDELEM IS HÍD ALATT A Balatontól jöttünk hazafelé. Élveztük az utat, a remek autópályát, a lecsavart ablakon beáradó friss levegőt, a motor egyenletes duruzsolását, a rádió vidám zenéjét. Nincs veszélyt jelentő szénásszekér, nincs dülöngélő kerékpáros óvatlan gyalogos, nincs váratlan kereszteződés. Az út fölött az átkelők részére biztonságos, karcsú betonhidak ívei feszülnek. Amikor az egyik híd közelébe értünk, egyszerre csak gyereket pillantottam meg a magasban, áthajoltak a korláton, karjukat lóbálták. Egy pillanatra meg­dermedtem. Mi történne, ha most ledobnának valamit? Egy követ, egy fadara­bot, egy téglát , vagy akár csak egy kavicsot is, ami az esés iszonyú sebességé­vel a szélvédő üvegemet érné? Fékezzek? Intsek, hogy menjenek el onnan? Várjak, amíg elvonulnak? Mindez csak átvillant rajtam, már ott is voltunk a híd alatt A gyerekek vidáman integettek, én is kényszeredett mosollyal inte­gettem vissza nekik, de azért beletapostam a gázpedálba és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor Moszkvicsunk messze maga mögött hagyta a híd árnyé­kát is. Jóságos ég, mi van velem? Hosszak az idegeim? Rémeket látok? Mit kép­zelődöm fényes nappal, legszebb autóútunkon, épeszű, kulturált emberek vilá­gában? És néhány nap múlva döbbenten hallottam az országot állandóan járó gép­kocsivezető barátomtól, hogy ezeknél a hidaknál igenis megtörténik, úgyszól­ván napirenden van az, hogy gyerekek, de még felnőttek is köveket, mindenféle tárgyakat hajigálnak a mélybe, részeg duhajok sörösüvegekkel veszik célba az alattuk átrobogó autókat. Ez is sport lenne? Tréfa? Nem, ez már életveszélyes garázdálkodás! De mit lehetne tenni ellene? Mindenekelőtt: megtiltani a hidakon az ácsor­­gást. Ezek átkelő útnak épültek, nem kilátónak és nem szórakozóhelynek. De persze, ahol hiányzik a józan ész, ott a tiltó tábla sem segít. És nem lehet min­den hídhoz ellenőröket vagy rendőröket állítani, de még azok sem állapíthatják meg, hogy a felemelt két barátságos integetésre lendül, vagy követ rejteget? De lehet — véleményem szerint — sűrű, hajlított dróthálót emelni a korlátok elé. (Mellékesen még baleset ellen is védené a gyerekeket.) Vagy más megoldást is találhatnak az illetékesek. De valamit tenni kell. Ne várjuk meg a már jóvá­­teheteten, végzetes baleseteket! Nemes László

Next

/
Thumbnails
Contents