Petőfi Népe, 1972. március (27. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-31 / 77. szám
4. oldal Höte!el3i a pitéiés gyacorlatához A téli hónapok után ismét napirendre került a X. pártkongresszus határozataiban megjelölt elméleti tevékenység, nevezetesen a pártoktatás tapasztalatainak értékelése. Ennek jelentőségét ezúttal külön aláhúzzák MSZMP Központi Bizottazsága határozatának értelmében szervezett új pártoktatási formák. Ilyen többi között A pártiráyítás — pártélet kérdései című tanfolyam is, ahol az alapszervezetek belső életével összefüggő alapvető elvi, gyakorlati, s a működési mechanizmussal kapcsolatos kérdéseket tanulmányozták a hallgatók. A kecskeméti járásban 12 ilyen témakörű tanfolyamot szerveztek, több mint 250 részvevővel. E tanfolyamok propagandistái a napokban járási tanácskozáson vetették össze tapasztalataikat. Kiderült a felszólalásokból, hogy némely pártszervezetben eleinte idegenkedtek az új oktatási formától, s akadtak propagandisták is, akik kétségbe vonták a téma célszerűségét. A gyakorlat azonban rácáfolt erre. A tapasztalatok birtokában a pártvezetőségek és a propagandisták előtt mind világosabbá vált: nagyon is időszerű, fontos kérdésekről van szó, és ezt a tanfolyamok iránti mind nagyobb érdeklődés tanúsítja a legjobban. A hallgatók körében például alig fordul elő lemorzsolódás. A járási tanácskozáson elhangzott vélemények azt bizonyítják, hogy az egyes témák feldolgozása teljes összhangban van a X. kongresszus határozataival, s a helyi sajátos tevékenységgel. Nagy haszna a tanfolyamnak, hogy megismerteti a párttagsággal a pártirányítás, a pártélet problémáit és tennivalóit. Ennek fontosságát napjainkban — amikor a társadalom fejlődésével összhangban a pártélet is változásokon megy át, s a párt vezető szerepe mind hatékonyabbá válik — aligha felesleges hangsúlyozni. szükséges felkészíteni Ezért párttagságot az új vonások felismerésére, a pártirányítás helyes módszereire, a pártélet új gyakorlatának vitelére, tanfolyamok éppen az abban való eligazodást szolgálják, hogy a megváltozott viszonyok között miben kell többet tennie a párttagságnak, miszerint kell állást foglalnia a szocializmus építésének gyakorlati munkájában. Az előadások, azok vitája nagy érdeklődést váltott ki a hallgatókban, s a tananyag feldolgozása révén közelebb kerültek a pártélet helyes gyakorlatához. Ennek számos jele máris mérhető a pártmunkában. Az egyes témakörök, így például a párt vezető szerepe, a pártdemokrácia érvényesítése, a káder- és személyzeti munka, a jogok és kötelességek gyakorlásának lehetőségei stb. széles vitát váltottak ki. Többen rádöbbentek eközben, hogy alapszervezetükben nem az elhangzott elveknek megfelelő a pártmunka gyakorlata. Sokat vitatkoztak a taggyűlések szerén,jelentőségén, s nem utolsósorban azon, hogyan lehetne a párttaggyűléseket méginkább „alkotó műhelyekké” változtatni, számításba véve ehhez az év végi beszámoló taggyűlések jó tapasztalatait is. A rendelkezésre álló tananyag, az előadások, a kialakult egészséges vitaszellem, és a növekvő érdeklődés, mind amellett szól, hogy célszerű e tanfolyam szélesítése. Érdemes arra törekedni, hogy következő két-három évben — beosztásra és képzettségre való tekintet nélkül — a teljes párttagság vegyen ezen részt. Sőt, helyes lenne, ha a gazdasági, tömegszervezeti, tömegmozgalmi, állami és egyéb szervekben dolgozó pártonkívüli vezetők is részesei lennének e tanfolyamoknak. Hasznos javaslatként hangzott el a járási tanácskozáson például, hogy először összevontan, községenként a pártvezetőségi tagoknak, vezetőknek lenne érdemes ilyen tanfoB. Nagy László „vargabetűnek” nevezi az Élet és Irodalom múlt heti számában írott kritikájában Jancsó Miklós új alkotását, jelezvén, hogy ez a sajátos gondolatvilágé, eredeti művész „engedménye” a közérthetőségnek, terméketlen házasságnak bizonyult. Mások örömmel üdvözlik a Még kér a nép balladisztikus tömörségű képsorait és a filmet a rendező eddigi útkeresését követő letisztulásnak értelmezik. Megint mások — a rendező lelkes hívei — tévútról szólnak; egyszóval a Jancsó-filmeket követő viták és véleményösszecsapások ez alkalommal sem maradtak el a lapok, folyóiratok hasábjairól. Egy azonban bizonyos. Maga a film sokkal több és elődjeitől eltérő lehetőségeket kínál az ellenvéleményre — akár a mindenki számára érthető jelentések egyszerű nézői, akár „vájtfülű” szakértők és esztéták ülnek a mozi nézőterén. Az alkotás így a két „tábor” közös támadásai vonalába kerül. Mert a Még kér a nép megfogalmazásának nyelvezete, képi kifejezési eszközeinek tára nem változott a rendező előző filmjeihez képest — a szimbólikus, népmesei elemekkel való motívumgazdagítás ellenére sem. Az elvont és a valóságot csupán egyfajta történelmi általánosság ..színszűrőjén” keresztül fényképezett lanesni mű ez alkalommal is gazdag — és közvetett. A képkockák „diolyamokat szervezni. Elvégzése után ugyanis mint propagandisták hasznosíthatnák tapasztalataikat alapszervezetenként. Egy másik ilyen javaslat azt indítványozza, hogy a propagandista mellett, a reszortjuknak megfelelő témából a pártvezetőség tagjai is tartsanak előadást. A kecskeméti járásban több helyen máris alkalmazzák ezt a helyes gyakorlatot. Az eddigi tapasztalatok igazolják, hogy a szóban forgó tanfolyamok úgy eredményesek igazán, ha a pártvezetőség, az irányító pártszervek rendszeresen segítik munkájukat. Ezért helyes, ha a még hátra levő foglalkozásokat ellenőrzik, segítik, s az egész évi tapasztalatokat vezetőségi ülésen, párttaggyűlésen összegezik és hasznosítják az 1972/73. évi pártoktatás előkészítése során. Horváth Antal megyei vezető propagandista rekto, egysíkú történéséhez szokott nézők ezért ezúttal sem kerülnek közelebb a film megértéséhez. A rutinos nézőket pedig egyrészt az ismétlések — önmagát ezeddig nem igen másolta a rendező — másrészt a jelzések egymást inkább gyengítő, mintsem erősítő rendszere filozófiai, a mű általános eszmei súlyát csökkentik. Az 1890-es évek szocialista jellegű agrármozgalmairól forgatott film úgy tetszik, összegzése Jancsó eddigi útjának, több értelmű, kevéssé sikerült, kényszerű lezárása a művészpálya egy szakaszának. Érdekessége ily módon — és sajnos — elsősorban filmtörténeti, mert szinte megjeleníti alkotói módszerének, a világról való mondanivalójának tartalmi és formai, azaz művészi ellentmondásait. A hihetetlenül gazdag, színes képanyag, a vibráló idegességű kamera bonyolult mozgásai, a jelenetek kitűnően komponált belső feszültsége és nem utolsósorban a rendező briliáns technikai tudása tagadja a szöveg, a dinalógusok fakó egyszerűségét, már korábbról ismert dramaturgiai fordulatokat. A varázsa valahol elmarad. Szántó Kovács János „forradalmához” hasonlóan a film is a valóság és az emberi szándék ellentétes töltésű erőterei között bukik el s csupán kísérlet marad. Ezért várjuk érdeklődéssel, mi hoz a rendező ezt követő alkotása. Pavlovity Miklós : Még kér a nép Jelenet a filmből. 1072. március 31, péntek A szabadságról nevezték el... A pesti hídfőnél áll még a két vámház. Mindkettőn tábla, aranybetűs felirat. Az egyiken ez áll: „Ferenc József-híd. Épült az 1893. évi XIV. törvénycikk alapján az ország költségén, a közforgalomnak átadott Ő felsége, a király által, a magyar állam ezeréves fennállásának évében, 1896. évi október hó 4-én.” A másik vámházra ezt írták: „Szabadság-híd, német fasiszták és haza áruló magyar cinkosaik 1945. január 16-án robbantották fel ezt a hidat. Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter vezetése alatt a demokratikus Magyarország mérnökeinek és munkásainak teremtő ereje egy esztendei megfeszített munkával újjáépítette. A Magyar Köztársaság a szabadságról nevezte el a hidat és Tildy Zoltán köztársasági elnök 1946. augusztus 20-án adta át ismét a forgalomnak.” S ebből, nagyjából, minden ki is derül a híd történetéről, nagy napjairól. A múlt század utolsó éveiben, amikor már a két állandó Pest-Budai Duna-híd gyalogos- és teherforgalma is megnőtt, az 1885. évi XXI. törvénycikk elrendelte, hogy amint a hidak vámjövedelme meghaladja az évi 650 ezer forintot, a Lánc- és Margit-híd mellé egy, esetleg két új hidat kell építeni. Néhány év múlva megfelelő összeg állt a főváros rendelkezésére, s 1894-ben nemzetközi pályázatot írtak ki az Eskü téri — Erzsébet-híd — és a Fővám téri — Ferenc József-híd építésére. A pályanyertes Feketeházy János tervei alapján építették a Fővám téri hidat. Vonalában alakját utánozza, függőhíd s elismerten a világ egyik legszebb rácsos vasszerkezetű hídja. A karcsú, elegáns vetési híd szépségét a pillérek feletti vaskapuzatok adják. Az áttört oszlopok levegősek, könnyedek és mégis a híd e részének fontos erőtani szerepét hangsúlyozzák. Húszméteres szélességével már az első években is keskenynek bizonyult a híd, mert két villamosvágány is halad át a kocsitesten. A pálya alatt négy 65 centiméter átmérőjű vízvezetékcsövet, két kábelszekrényt és egy 30 centis gázvezetéket helyeztek el. A hídfők és a mederpillérek legnagyobb megterhelése 114 ezer mázsát nyomhat. A jobb part hídfő alapozásakor 40 fokos meleg víz tört fel. Építésekor a szenzáció erejével hatott: ez az első nagyobb folytvas szerkezetű hidunk. A híd szerkezetét a MÁV Gépgyár gyárottta és szerelte fel. A vasszerkezet súlya 4884 tonna, a felbillenést akadályozó ellensúlyoké pedig 1218 tonnányi. A hidat Ferenc József a millenniumi ünnepségek egyik eseményeként avatta fel. Állt a híd, szürke acéltestével átszelve a Dunát, összekötve meghosszabbítva városokat, utakat. 1945-ben, január 16-án, nem sokkal két óra után megremegett és aláhullott. A vízbe térdelt a híd. A szovjet csapatok 1945. februárjában kitoldták fával: öt uszályhajóra fahidat építettek, s ezt beillesztették a hiányzó középső rész pótlására. A „megfoltozott” hídon Pest- Buda népe is közlekedhetett, mindaddig amíg a megrongálódott budai rész el nem süllyedt. A főváros felszabadítása utáni első gondolat a két városrész közötti összeköttetés megteremtése volt. S mivel a Ferenc József-híd volt a legkevésbé megrongálódott fővárosi híd, erre esett a választás. A híd eredeti tervét megtalálták az egykori MÁV tervraktárban. De nem volt vas, se gyár, hogy a szerkezetet újraöntsék. A Közlekedésügyi Minisztérium hídosztálya bizottságokat hozott létre, az építési szerszámok és építőanyagok felkutatására. Biztosítaniuk kellett a munkások élelmezését, ruhával tüzelővel való ellátását az inflációs hónapokban. A roncskiemeléshez búvár- és tűzszerészcsapatokat képeztek ki, szereltek fel. A második világháborúban lerombolt budapesti hídjaink felépítéséhez a „békeévek” hídépítő tevékenysége mellett 311 év kellett volna. A Szabadságiadat 7 hónapi helyszíni munkával állították helyre. Az építés alkalmával 1895—96-ban naponta átlag 12 tonna vasszerkezetet szereltek fel a helyszínen, 1946-ban napi 22 tonnát! Megfeszített munkával, csodával határos akarattal építették, javították a hidat. Pótolták a felrobbantott 138 méteres középső vasszerkezetet, felemelték a kilenc méter mélyre beszakadt budai pillért, a megmaradt szerkezet sérült részeit javították. Dr. Széchy Károly, hídújjáépítés egyik vezető mérnöke írja emlékezéseiben, hogy a terv mindig az éppen rendelkezésre álló anyag szerint módosult, s olyan anyagból építették, amilyen éppen volt. A javításokat, hol fából tervezték, hol a Boráros téri, s a Margit-hídi roncsainak felhasználásával. De 1943. augusztus 20-án megnyílhatott a húd, átdöcöghetett az első toldott-foldott sárga villamos, hömpölygött az emberáradat. S a hidat szép szimbolizmussal a szabadságról nevezték el. K. M. üjai de’íHisieriicha] gazdagodott KlsksRfelsiyháza WrUsstipjteóye A honismereti mozgalom és helytörténeti kutatások iránt az utóbbi időben városunkban is fokozódott az érdeklődés. Az aktív kutatók mellett olyanok is akadnak, akik különböző, birtokukban levő helytörténeti értékű tárgyakat adnak át megőrzésre múzeumoknak, levéltáraknak. így cselekedett Boczonádi Szabó Imre, Budapesten élő leánya, özv. Halmágyi Józsefné is. Az értékes ajándékból — amelyekért ezúton is köszönetet mondunk — merism'vh'.fiúk a méhészet atttjroj'n'r, • a Méhésze t című lap alapítójának (melynek közel 30 évig szerkesztője is volt), Méhek élete című könyve írójának, Boczonádi Szabó Imrének életét, munkásságát. A kiskunfélegyházi születésű méhészreformátor eredetileg színművész, operaénekes, zeneszerző volt. Jogi tanulmányai közben — szülei a tudtán kívül — végezte el Nemzeti Színitanoda operai énekiskoláját és 1873-tól 1905-ig mint színész tevékenykedett. Szerepelt a kolozsvári, a budapesti Nemzeti Színházban és az Operaházban. Nyugdíjba vonulásától 1933-ban — 86 éves korában — bekövetkezett haláláig minden idejét a méhészetnek szentelte. Az időszak alatt vált neve fogalommá és ismertté — a magyar határokon túl is — a méhészet kedvelői, művelői körében. A Boczonádi-dokumentumokat a „Félegyháza Gyűjtemény”-ben helyezzük el. A jövőben ide gyűjtünk minden olyan könyvet, fényképet, filmet, kéziratot, kiadványt, újságcikket, stb. — ami Kiskuntéler",házával, vagy itt született kiemelkedő egyéniséggel kapcsolatos. Sajtos Géza