Petőfi Népe, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-15 / 293. szám

V­isszatekintés Összegyűjtött írások Nagy emberek, kiemelkedő tu­dósok, művészek megnyilvánulá­sai, sokszor mellékesnek tűnő mondatai is jellemző dokumentu­mok lehetnek. Mennyivel több és gazdagabb azonban, ha önmaguk­ban is lekerekített formájú meg­nyilatkozásaik sorát tekinthetjük át. Kirajzolódik a sokat látó és nagyot gondoló, s éppen ezért nagy felelősséggel nyilatkozó szellem gazdagsága, sokoldalúsága, ugyanakkor szinte rögeszmésen néhány alapgondolatot variáló koncentráltsága. Ez az egyik alapvető benyomása annak, aki kezébe veszi Kodály Zoltán írá­sainak Visszatekintés címen meg­jelent gyűjteményét. A leírtak jövőbe mutató, tervező és prog­ramot adó gazdagsága lenyűgözi és bámulatba ejti az olvasót. Az évtizedekkel ezelőtti cikkek, elő­adások több gondolata időszerű ma is, mert napjainkban is terv, lehetőség, elvégezendő feladat, amiről Kodály valamikor szólott. Sokszor és sokan megállapítot­ták, hogy Kodály Zoltán munkás­sága zeneközpontúsága ellenére, illetve azt kiegészítve, milyen sokoldalú és gazdag volt. A Vis­­­szatekintés két kötetében ennek volt jellemző a „csak rövidlátó részletmunkák” elvégzése. Már a témakörök szerint rendezett írá­sok fejezetcímei is nagy gazdag­ságról vallanak. A zenei tárgyú írások a népzenétől a magyar és egyetemes zenetörténeti kérdé­seken keresztül a Bartókról és saját műveiről szóló val­lomásokig­­ válogatják témá­jukat. Helyet kap ezek mellett a néprajz, az irodalom-, nyelv- és tudománytörténet jó néhány kérdése. S nem utolsósorban a zenei nevelés sokoldalúan kifej­tett problémái, feladatai. A mű­vészi zene közkinccsé tételének gondja, szükségességének felis­merése, az ezzel kapcsolatos teendők meghatározása az a ve­zérfonal, amely szinte minden írásban — néhány szigorúan szakmai jellegűt kivéve — meg­található. Mennyiségben és fon­tosságban minden csak ezután következik. Éppen ezért van a Bónis Ferenc zenetörténész szer­kesztői munkáját dicsérő gyűj­temény új megjelentetésének nagy jelentősége ma, a közmű­velődés kérdéseinek előtérbe ke­rülése idején. '• Mí - MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM• M­ŰVÉSZET Holnap lenne kilencven­­két esztendős a kecskemé­ti születésű Kodály Zol­tán. Az ünnepi megemlé­kezésekről már hírt ad­tunk olvasóinknak. A nagy zeneszerző és zenepedagó­gus szelleme előtt ezzel az összeállításunkkal tisztel­günk. számos szép és meggyőző bizo­nyítékát látjuk. Mintegy­­ gyakor­lati igazolását a gondolatnak, melyet egyik akadémiai elnöki beköszöntőjében így fogalmazott meg a mester: „A szakmájába zárkózó szaktudós rendesen a ma­ga területén is csak rövidlátó részletmunkára képes.” A most gyűjteményesen másod­szor közzétett írások tanúsága szerint reá semmiképpen nem ismert, de talán nem eléggé hangsúlyozott gondolata Kodály­nak az, amely általában a neve­lést állítja előtérbe, s a zenei nevelést is csak ennek a nagy, jö­vőt formáló feladatnak részeként — bár igen fontos, bizonyos szempontból leghatékonyabb ré­szeként — említi. Az előadások, érvelések hosszú sorát szentelte ennek. A másik mélységesen jellem­ző vonás Kodály gondolatainak a humanizmus és demokratiz­mus. Ez az eszmeiség sugárzik azokból az előadásokból is, ame­lyekben az európai zene nagy­­jaira emlékezik. Haydnról szólva a „nép fia” származást, valamint zenéjének társadalmi és zenei értelmű demokratizmusát eme­li ki. Az ő ürügyén szintén az ének-zenei iskolák mellett­ szól, mert ezek teszik lehetővé igazán, hogy közkinccsé váljon a leg­magasabb rendű művészet. Ezzel egy másik fontos alap­kérdését érintjük Kodály írásai­nak: a múlt és jelen, a múlt és jövő kérdését. Maga írja beve­zetőjében, hogy ez a Visszate­kintés egy hosszú életpálya iro­dalmi termését veszi szemügyre, de bevilágít az óhajtható, akar­ható, de talán egészen soha el nem érhetően szép jövőbe. Egyik kórusművében Kisfaludy Károl­­­lyal szólva, így fogalmazott: „A múlt csak példa legyen.” Igaz ugyan, hogy nemzeti múltunk nem csak követendő példákat tár elénk, hanem örökségül hagyott sok olyan dolgot, mely mai és majdani teendőinket növeli. Na­gyon gyakran felbukkanó gon­dolata Kodálynak — zenénkre és kultúránk egészére vonatkoztatva is — a keleti eredetű magyar hagyományok megőrzésének­­ és európaisággal való összeötvözésé­­nek kérdése. Magyarság a zené­­ben című tanulmányában írja: „ ... mindenfajta magyar művész csak úgy tud dolgozni, ha meg­­fogja az eljövendő magyar kultú­ra víziójának varázslata...” En­nek kialakításához azonban a nemzeti hagyományt őrző falu kultúráját kell felemelni és ös­­­szekapcsolni a városban — a sok „nemzetközi külsőség” között is felismerhetően — élő európai kultúrával. „Addig él a magyar, míg ezt meg tudja oldani.” (A népi kultúra kincseinek mai ál­talános terjedése, főként az if­júság bizonyos mozgalmaiban, talán ennek a szintézisnek egyik része.) Amikor a nemzeti kultúra leg­értékesebb részeinek, zenei szem­pontból a népzenének, általános­ságban pedig többek között az anyanyelvnek, különös fontossá­got tulajdonított Kodály a ne­velésben, távol maradt a „kicsi­nyes sovinizmus”-tól. Sőt igen fontosnak ítélte, hogy az ifjú­ság megismerkedjék más népek művészetével. Mindenkihez csak a maga nemzeti gyökerén felnőtt művészet szólhat itthon és kül­földön egyaránt. A művészetben és tudományban is megvan min­denkinek a feladata, azonban „a népek küldetése csak a béke mű­veiben jut maradandó kifejezés­re”. Kodály Zoltán — írásaiban megfogalmazott — eszméinek ez a futó áttekintése talán elegen­dő ahhoz, hogy bárki meggyőződ­jék róla: nem csak a zenei ne­velés, a zenetudomány szakem­bereinek kell ismernie ezeket a dokumentumokat, hanem igen sokat okulhatnak belőlük álta­lában a neveléssel, a pedagógiá­val foglalkozók, a közművelődés munkásai. A legszélesebb közön­ség minden korosztálya számára ad ihlető gondolatokat, követés­re méltó példákat. Ittzés Mihály Kodály Zoltán és Lutz Besch levélváltásai Szabolcsi Bencével beszélgettem néhány eszten­deje a Kodály-kutatás feladatairól. Hallott arról, hogy a Kecskeméti Városi Tanács megkezdte a Ta­nár úrral kapcsolatos személyes emlékek, doku­mentumok összegyűjtését, olvasta az Aranyho­mok antológiában, a 12 év előtti zenei napok során megjelentetett kiadványban publikált forrás­­értékű közleményeket. Kecskemét szép kötelessége — hangoztatta a világhírű zenetudós —, hogy szó­laltassa meg mindazokat, akik' kapcsolatban 'voltak a­ város nagy szülöttével.­Enn­ek a törekvésnek­ a jegyében közöl lapunk is időnként fontosnak ér­zett visszaemlékezéseket. Kodály Zoltán életművé­vel kapcsolatos, megörökítésre méltó adalékokat Megkértük Lutz Besch brémai zeneesztétát, hogy írja meg, mi­ként ismerkedett meg a Psalmus Hungaricus szerzőjével és hogyan alakult ki a magyarul „Utam a zenéhez” címmel kiadott könyv végleges szövege. Lutz Besch, most kivonatosan ismertetett le­velében elmondja, hogy 1964 áp­rilisában bízta meg őt a Brémai Rádió egy Kodály-portrétévéfilm elkészítésével. A Tanár úr hathatós részvé­telével sikerült a tervezett be­szélgetés témáját kibővíteni. „Egy erdélyi parasztasszonyt hívott, és az ifjú csellistával, Perényi Miklóssal beszélgetett az ő cselló­szonátájáról, és meghívott, hogy utazzam vele Kecskemétre, az ő iskolájába. Ott tevékenyen részt vett a tanításban, a gyer­mekekkel együtt ebédeltünk, jó munka volt. 1964. május 19-i le­velemben megköszöntem fárado­zását, és azt, hogy bepillanthat­tam a nép zenei életébe. Több levelet váltottunk. Má­jus 31-én hozzájárult az előké­szített kérdés-tervezethez, amely az októberi, Kodály budapesti lakásán készített hangfelvétel és a filmforgatókönyv alapja volt. A „kérdéskatalógus” a következő jeleneteket, fejezeteket tartalmaz­ta: A gyermek- és ifjúkor, tanul­mányok, magyar népzene, a ze­neszerző Kodály, Kodály és az ifjúság, életcélja. 1965. március 30-án postáztam a gépelt, lefordított, szerkesztett szöveget. 1965. április 20-án küldte el a javított példányt, az alábbi levél kíséretében: Kedves Besch Ür! ön megle­pődik, hogy ilyen sokat összefir­káltam. Azonban először: a be­szélgetés széles terjedelmm­e­­ és áradása nem jól mutat nyomta­tásban, a sok ismétlés is zavaró. Másodszor, néhány egyáltalán nem fontos dolgot is megemlítet­tem, amennyiben ez nincs össz­hangban az elképzelésekkel, vál­toztasson rajta tetszés szerint, hogy ne legyen benne semmi fö­lösleges. Magától értetődően szüntesse meg a nyelvi baklövé­seket. Amennyiben sikerül önnek végleges megfogalmazást készí­teni, kérek még egy másolatot, hogy ugyanazt a Szerzői Jogvé­dő Irodában láttamoztassam. Ez csak egy formaság, a nyomtatás, ha sürgős, megkezdhető, jóllehet, én nem ígérhetem, hogy még lews­«változásokat, nem­ kívánok* iMP«SíEretnSfSénMhet ® te&useloísi­­e incánniqaH .ynüm Június 10-én kelt leveléből né­hány sor: „Szeretnék néhány dol­got rövidebben és világosabban kifejezni,­az elmulasztottakat is­mételni. Szeretném felbátorítani további rövidítésre, néhány he­lyen unalmas a dolog...” A film és a könyv régen el­készült. A német tudós ma is nagy tisztelettel gondol Kodály Zoltánra, a közös munka élmé­nyeire így ír róla: „Mindegyik levelét, kiegészítését a feltétlen szerénység, az elvállalt ügy szol­gálata, humor és jóság, csak nagy embereknél tapasztalható eré­nyek jellemezték.” A magyar zenepedagógia iránt behatóan érdeklődő, népszerűsí­tésére vállalkozó Lutz Besch jö­vőre remélhetőleg újra ellátogat hozzánk. A tervek szerint ismét felvételeket készít a negyedszá­zados évfordulót ünneplő iskolá­ról. H. N. 9 A fenti archív fotónk Kecskeméten, Katona József szobrának felavatásakor készült, amikor megjelent Kodály Zoltán, s két oldalán Illyés Gyula és Tóth László. (Pásztor Zoltán felvétele) GÁL FARKAS A halál fehér lovasai KODÁLY ÉS KASSÁK EMLÉKÉRE Szellemük még átizzik tojáshéj-vékony koponyájukon, világít, mint villamos erőművek az éjszaka tengerén. De testük megtöretett, átcsapott felettük az idő zajtalan hullámverése, elmerültek a hatalmas öregek, a tegnap még élő szobrok, holdfény-homlokú mesterek. Beléptek a mindenség fekete száján a halál fehér lovasai, belezuhantak az időtlenség üregébe, elvitték őket tejút-sörényű paripák átzúgtak a csönd-bolyhos gyanakvó tereken s úgy ülnek most a halál fehér csödörének hírvirágokkal ékes nyergében, mint Tivadar, a festő, a gólyalábakon járó púpostevén. Ülünk a bánat katedrálisában, méltatlan utódok, kidagadt halánték-erekkel, rezgő inakkal, s a nyilalló fájdalomig összezárt fogakkal visszük az örökség mázsás gyöngyszemét, mint botladozó hangya az életszagú morzsát. Versekben, cikornyás szónoklatokban letegezzük őket, kikhez életükben dadogva szóltunk, a kalaplevéve lestük eligazító pillantásukat. Hányszor maradunk magunkra még, mint az éjszaka teliholdszemű félelmeivel a gyermek? Ülünk, aogyaszt,rmeghasadp­ rkupolástúi katedrálisában, körülöttünk felerősödnek a kánonok, az xortézós s van érctorkú kórusok, népdalok apró fugalmaiból korbácsos mharrá font harangzúgás. Előtipegnek inas favágók, mezítlábas csordaterelők, pacsirta lelkű nénikék, ölbeejtik fakéreg színű kezüket s fogatlan szájukból előbuggyan a lélek hegyipatakja, a dal, a kezdettől létező ének a tisztaság ikertestvére. Előbuggyan az öröm piros gyöngysora, a bánat fejbesújtott göndör bikái bódulnak utolsót s föltámadnak a szenvedés orkánjai. Zúg zúg az országos kórus, szárnyal a vox humana, leomlanak a katedrális bánat-kupolái s az illatos mezőket, virágban tajtékzó fákat, halszagú folyókat, az­­ esnebert elönti az ének. Gyárak, füstje, geometrikus formák közül sikoltozó vasak, jajgató kövek, izzadó gépsorok, külvárosi kocsmák, szegényszagú proletárnegyedek falai közül felemelkedik egy arc. Megszólal sziklakemény szavakkal és áradnak a sziszegő verssorok. Fröccsöt isznak az angyalok földjén az egynadrágosok s az igazság eljövendő világáról beszélnek. Barikádok emelkednek Európa városaiban, ott ül rajtuk Chagall, Picasso, Braque s a szakállas Henry Rousseau. Felemelkedik egy arc. Maga is mértani ábra, szavai élesebbek a kifent pengénél, olyan élesek, mint az elnyomottak igazsága. Beszél ez a totem­fej, aztán lehajtja égboltozatnyi homlokát fekete sörényű, napszemű kedvese hűvös combjaira és gondolkodik néhány évszázadig. Nem magáról, hiszen ő nincs. Ők nincsenek. Szellemük még átizzik tojáshéj vékonyságú koponyájukon, világít, mint villamos erőművek az éjszaka tengerén. De testük megtöretett s beléptek a mindenség fekete száján a halál fehér lova­sai, a holdfény-homlokú mesterek. Beszélgetés Kodály Zoltánnéval Ezzel a címmel a Forrás idei februári számában nyomtatásban is megjelent Szilágyi János interjúja, amely eredetileg a Petőfi Rádió műsorában hang­zott el. Az alábbiakban részleteket közlünk a beszélgetésből. — Házassága alatt •Ön számolt azzal, készült arra, egyáltalán foglalkoztatta az a várható hely­zet, hogy özvegy lesz? — Igyekeztem nem gondolni rá. Tulajdonképpen még a há­zasság előtt sem fogtam fel tel­jesen, hogy miféle feladatokkal jár majd, ha én Kodályné le­szek. Ezt vagy elhiszi nekem va­laki, vagy nem. Nekem az em­ber volt a fontos, ami körülöt­te volt, azt másodrendű dolog­nak tartottam. Hogy özvegy le­szek, arról inkább ő beszélt, én mindig elhessegettem ezt a kér­dést, mert az én feladatom nem az volt, hogy arra készüljek, mit csináljak, ha egyedül maradok. Az én dolgom az volt, hogy élet­ben tartsak egy embert. — S milyen ember volt a fér­je? Tudom, nagyon tisztelték őt. Sokak számára szinte egy ma­gas talapzaton álló szobor volt. — Én azt hiszem, ő csak azok­­ számára volt szobor, akik nem ismerték közelről. Akik közeleb­bi kapcsolatba kerültek vele, azok , rögtön meg kellett, hogy érezzék, fel kellett, hogy fogják, itt egy nagyon is emberien gon­dolkozó valakiről van szó, aki a szoborságnak minden gondolatá­tól vagy lehetőségétől irtózik. — És milyen baráti kapcsola­tai voltak a Tanár úrnak? Egyál­talán, könnyen a szívébe foga­dott valakit? — Én azt hiszem, hogy nála a barátságot a szó igaz jelentésé­ben kell érteni. Tehát nem olyas­féle kapcsolatra kell gondolni, hogy valakivel programokat be­szélt meg, hogy „No, mit csiná­lunk holnap?”, vagy „Felugrasz-e ma este?” stb. A barátság az ő életében sokkal mélyebb, egyben egy kicsit távolabbi dolog is le­hetett. Ezt nem nagyon tudom megállapítani, mert azok az em­berek, akik igazán barátjának nevezhetők, azok amikor én oda­kerültem, már nem éltek. Tanít­ványok vették körül, velük na­gyon jó kapcsolatban volt, de a részükről megnyilvánuló túlsá­gos tisztelettudás mindig elron­totta az igazi barátság létrejöt­tének lehetőségét, ő mindenki­nek Tanár úr volt. Majdnem mindenkinek. — S ön nem próbálta ezt a bizonyos feszültséget feloldani? — Ez nem volt feszültség, in­kább egy sajátos formája volt a társas érintkezésnek. Közben na­gyon meleg és nagyon emberi volt, de azt hiszem, lehetett ben­ne egy bizonyos zárkózottság. Talán helyesebb, ha úgy mon­dom: érzékenység volt benne, és bizonyára ez akadályozta meg azt, hogy úgy tárulkozzon ki az emberek előtt, mint ahogy ezt mások szokták. Ő a műveiben tárulkozik ki. Akinek erre van füle, az pontosan érzi, hogy­­ mi­lyen ember volt... — Mik a következő feladatai,, mit szeretne megvalósítani? Úgy tudom, hogy a Kodály-intézet Kecskeméten nemsokára mégis­csak létrejön, és ebben nagyon nagy szerepe van. — Igen. Ezen hat évig fára­doztam. És nagyon örülök, hogy megvalósul, tanárképző szere­pe lesz. Külföldieknek egy-két éves kurzusokat hirdetünk majd. Rejtett célom azért az, hogy a magyar tanárok is minél többen odakerülhessenek. Nekik külön­leges tanfolyamokat szeretnék rendezni. Olyat, ami egy kicsit ünnep is. Sok hangversennyel, sok mindennel, ami különben el nem érhető annak, aki egy vá­rosban él, és napról napra csak az óráira jár, este fáradt, és már kedve meg alkalma sincs egy ki­csit továbbmenni annál, ameddig eljutott. — Ebben az ügyben egyedül hadakozik, vagy támogatják? — Nem hadakozom egyedül, nem is kell hadakozni, mert Kecskemét városa, az egész me­gye, az egész minisztérium saját­jaként tekinti ezt az intéz­ményt ... • Fásfy Gusztáv: te memóriám Kodály Zoltán. TÁRNÁI LÁSZLÓ: Holdsarló villan Mi ez a halálon túli ének a csend hasadása Sokasodnak a temetetlen holtak behorpadt holdkráter sisakjuk alatt szemeik felrobbant üvegcsillagok árnyékuk lobog tám­a mély éjszakában Átsuhan rajtuk az idő mint hegyek sörényén a szél Milyen nyelvre tanítottál anyám adtál nevet a fénynek tűz-lobogásnak a gyertyaszemű ikonoknak utaimon a rozsdás nyárfák között böjti szelek zúgnak villám kaszál az égen látod anyám mindent kibeszélek Holdsarló villan torkarron hajnalban szivárvány-szij ostoroz

Next