Bécsi Napló, 1982 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1982-01-01 / 1. szám
1982 JANUÁR-FEBRUÁR III. ÉVFOLYAM 1. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 10, ÖSERSCHEINUNGSORT WIEN P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN BÉCSI NAPLÓ GÖMÖRI GYÖRGY MERRE TOVÁBB LENGYELORSZÁG? A „LENGYEL VÁLSÁG” akkor kezdődött, amikor 1980 augusztusában a gdanski hajógyár munkásainak a szövetségben számos más lengyel nagyüzem dolgozóival — sikerült kiharcolniuk a „Szolidaritás” nevű szabad szakszervezet fölállítását és egy másik, a bürokratikus szocializmus körülményei között rendkívüli engedményt — a sztrájkjogot. Az azóta eltelt, fordulatokban bővelkedő másfél év igazolni látszott az optimistákat: talán mégis lehetséges békés átalakulás inefficiens tekintélyuralmi rendszerből pluralista (de a szocialista államforma keretein belül mozgó) demokráciává; a szovjet vezetők, bár rossz szemmel nézik, ilyen vagy olyan okoknál fogva mégsem próbálják elfojtani a lengyel reformkísérletet. December tizenharmadika azonban a pesszimisták kezébe adott csattanós adat Jaruzelski tábornok katonai hatalomátvétele, a Szolidaritás betiltással egyenértékű felfüggesztése, szervezőinek tömeges letartóztatása azt bizonyítja, hogy a „népi Lengyelország birtokosainak” a hatalom csorbítatlan megőrzése mindennél fontosabb. Az a Jaruzelski, aki korábban két ízben megtagadta, hogy munkásokra lövessen, most mégis beküldte a gyárakba a tankokat, különleges alakulataival szétverte a tüntetéseket, könnyfakasztó bombákkal és gumibotokkal tisztította meg a bányákat és az üzemeket a sztrájkolóktól. A különleges állapot bevezetése különleges helyzetet kíván. Gazdaságilag ez kétségtelenül fönnállt: Lengyelország roppant eladósodása, a termelés visszaesése és az 1981. évben szinte minden területre kiterjedő áruhiány, s az ebből fakadó időpocsékoló sorbanállás és nélkülözés sok lengyelt arra indított, hogy dühösen gondoljon arra az állandó kötélhúzásra, ami (néha jelentéktelen kérdésekben) a kormány és a Szolidaritás között folyt — miért nem tudnak végre megegyezni? De végülis a gazdasági válságot nem a Szolidaritás megjelenése okozta, hanem a Gyerekrezsim felelőtlen gazdaságpolitikája, amelynek kirívó mellékterméke volt a „felső tízezer” között elharapódzó korrupció. 1981 folyamán több, mint kétszer annyi munkaóra esett ki a lengyel gyárakban a rossz anyagellátás, illetve nyersanyag- vagy alkatrészhiány következtében, mint a sztrájkok miatt, arról nem is beszélve, hogy nemegyszer a sztrájkot kiváltó ok is az volt (mint például a szövőgyáriaké Zyrardowban), hogy a kormány nem volt képes biztosítani a kibocsájtott húsjegyekre járó árumennyiséget. Gazdasági reformra mindenképpen szükség volt és van, ezen dolgozott a szükségállapot bevezetése előtt (ha olykor csak a végtelenben találkozó egyenesek mentén a kormány gazdasági bizottsága és a Szolidaritás szakembereinek egy csoportja is. Kérdés, hogy megvalósítható-e még és milyen fokig ez a „magyar mintára” tervezett, de annál szélesebb munkás-önkormányzatot kilátásba helyező reform? S VAJON SZÜKSÉG VOLT a rendkívüli állapotra politikailag? Ebben a kérdésben erősen megoszlanak a vélemények, s a lengyel nép többsége nem ért egyet Jaruzelskivel. Igaz, hogy a politikai erők polarizálódása 1981 őszén egyre inkább konfrontáció felé mutatott. Történt ez az után, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetősége a kommunista pártok történetében egyedülálló módon alulról alakult át, mert a rendkívüli pártkongresszuson kibukott a régi Központi Vezetőség tagjainak 90 százaléka; csakhogy az új pártvezetőség sem volt elég határozott, dinamikus és egységes ahhoz, hogy végrehajtsa a tagság által követelt reformokat, s hogy a tömegmozgalommá nőtt Szolidaritással együtt teremtsen végre rendet a népgazdaságban. Kania, a korábbi párttitkár, lavírozott, amíg tudott, Stefan Olszowski pedig, a „kemény kéz” politikájának legerősebb képviselője a Központi Bizottságban, fontosabbnak tartotta a tömegkommunikációs eszközök monopóliumának megőrzését a társadalmi béke megteremtésénél. Nyilván igaza van a nyugati kommentátorok egy részének, amikor azt állítják, a Szolidaritás utolsó két (radomi és gdanski) vezetőségi ülésén elfogadott határozatok túlléptek azon a tűrési határon, amit egy (bármilyen engedékeny) egypártrendszer még képes elviselni. A szabad választásokat érthető okokból eddig még egyetlen kelet-európai kommunista rendszer sem iktatta programjába. Másrészről viszont tagadhatatlan, hogy Lech Walesának van igaza, amikor azt állítja, a kormány hosszútávon sohasem tekintette partnernak a Szolidaritást — először kisebb taktikai kompromisszumokkal, később pedig ügyetlen hazugságokkal és félrevezető féligazságokkal próbálta kiszúrni az egyre ingerültebb munkások szemét. Jaruzelski katonai hatalomátvételét az oroszok (és nem csupán elvileg) támogatják, hogyne támogatnák — ha a lengyelek el tudják intézni a munkásdemokrácia felszámolását „házon belül”, hadd tegyék! Szinte biztos, hogy a „szükségállapot” terve már hónapokkal korábban elkészült (alighanem a Varsói Szerződés államainak utolsó lengyelországi hadgyakorlata idején), csupán bevezetésének időpontja nem volt rögzítve. Katonai szempontból a siker szinte teljes. 49 internáló közMINDEN UJ ESZTENDŐ első napjai, sőt hetei a jövő fürkészésének jegyében telnek el. Valaha ólmot öntöttek — talán még öntenek ma is - ami úgy történik, hogy ólmot olvasztanak és azt egy örökölt kulcs karikáján át hideg vízbe öntik és az abban képződött ólomtörmelék alakzatából következtetnek a jövőre, leányok például arra, hogy ki lesz a jövendőbelijük?Ólomöntésnél, kártyavetésnél, tenyérjóslásnál divatosabb — és korszerűbb — manapság a jövendőnek kompauterek útján történő fürkészése, vagy pedig közvéleménykutató intézetek hangulatelemzése: mit várnak az emberek az új esztendőtől? Az újságok rajzot közölnek arról, hogy milyen lesz a csillagok járása. Mit hoz a holnap, mit hoz az újév, január végéig, február elejéig ez a kérdés foglalkoztatja az emberiséget, aztán megszokják az új esztendőt, már beidegződött mozdulattal írják le az új dátumot, a régi év, a tavalyi a feledés homályába merül. Sötét jóslatokban ezúttal nincs hiány. Nostradamust emlegetik, aki rémséges dolgokat jövendölt a közeli jövőre, élelmes könyvkiadók tudományos magyarázatokkal ellátva publikálják jóslatait. Borús jóslattal lépett a világközvélemény elé, ha nem is az idei esztendőre, de valamivel messzibb távlatokban. Aurelio Peccei, a nagytekintélyű „Club of Rome” elnöke, arra figyelmeztetve az emberiséget, hogy az évszázad végére a világ népessége már eléri a 6 milliárdot. És akkor aztán már nincs megállás, nincs visszafordulás az úton, ha valamilyen csoda nem történik, vagy valamilyen szörnyűséges katasztrófa nem szakad az emberiség nyakába, az évszázad végére bekövetkezett túlnépesedés, a population explosion szörnyűséges válságba sodorja a földkerekség népeit, éhínség, a környezet, a természet pusztulása, a vizek, a levegő mérgező anyagokkal telítettsége, erdők, mezők végzete . Signore Peccei Cassandra-jóslata dermesztő képet fest a jövőről. Arra figyelmeztet: sürgősen tenni kell valamit. DEHÁT BIZTOS-E, hogy a Római Club elnökének igaza van? Az, hogy az évszázad végére, a kétezredik esztendőre 6 milliárd lakosa lesz a Földnek, nem új prognózis, több mint két évtizede kiszámított tény. 1968-ban tanulmányt írt Isaac Asimov, a bostoni egyetem biokémiai professzora arról, hogy milyen lesz a világ száz esztendő múlva, tehát milyen lesz a 2068-ik esztendő? Asimovról tudni kell, hogy 1920-ban született Oroszországban, három esztendős volt, amikor a szülei Amerikába vitték, ott nőtt fel, ott nevelődött, több mint nyolcvan könyvet írt, tudományos tényekről és a tudományos fantasztikum műfajában, lenyűgöző tudású író, professzor, tudományos gondolkozó. Asimov is azt jósolta, hogy kétezerre 6 milliárd ember él ezen a Földön, de azt a véleményét fűzte hozzá, hogy ez a 6 milliárd ember sokkal magasabb színvonalon él majd, mint a mostani 3 milliárd, az energiagazdálkodás gondjai ugyanis végképpen megoldódnak, a Föld körül keringő világűr-állomások magukba szívják a nappontban 5.000-15.000 között mozog az internáltak száma. A Szolidaritás aktivistáin kívül vannak köztük értelmiségiek, diákok, szép számmal írók, filmrendezők. Jaruzelski a Gierek-rendszer harminckét vezető politikusát is letartóztatta, s ha azoknak korrupciós ügyeit tárgyalni fogják, a „kétfrontos” harc szabályainak formailag már eleget tett. Ettől viszont még nem áll mellé a lengyel munkásosztály. Bár a sztrájkokat letörő rohamosztagok általában nem jártak el különösebb brutalitással, biztosra vehetjük, hogy a Wujekbánya hét munkásán kívül a „tisztogatás” még számos halálos áldozatot követelt, a sérültekről nem is beszélve - ezek száma egyedül a gdanski zavargások után közel háromszázra rúgott... A HATALMAT TEHÁT EGYELŐRE sikerült biztosítani. Azért egyelőre, mert óhatatlanul felmerül a kérdés : merre és hogyan tovább? A párt ugyanolyan megosztott, mint a hatalomátvétel előtt, s kérdéses, jelenlegi formájában képes lesz-e bármilyen vezetésre? Az élelmiszerárak január elején történt felemelése áraránytalanságok kiigazításán kívül alighanem a parasztok árutermelését igyekszik ösztönözni, de ne feledjük, az ú.n. falusi Szolidaritásnak vagy hárommillió tagja volt. S a munkások Szolidaritásának kilenc és félmillió volt tagja közül hány lesz hajlandó éhbérért energiát és a Földre sugározzák, olyan kimeríthetetlen forrásként működve, amely évmilliárdokra biztosítja a Föld energiaellátását. És rajtuk kívül energia-üzemanyaggal szolgálnak az óceánok is, a deutériummal, amely ugyancsak évmilliókra fedezi a Föld lakóinak energiaszükségletét. És minthogy ezen a világon minden az energia függvénye, ha abban nem lát hiányt az emberiség, akkor könnyűszerrel tisztítja meg minden szennyezettségtől a levegőt, a folyókat, a tengereket, épít magának olyan földalatti városokat, amelyekben az éghajlat egyenletesen enyhe és kellemes, amelyekben tisztaság és nyugalom uralkodik és amelynek lakói a természet szépségeihez és annak élvezéséhez sokkal könnyebben jutnak, mint a mai ember, egyszerűen csak a felszínre kell utazniok, amely megszabadulván a városok nyűgétől — valóságos virágos kertté változik. Minthogy az élelmiszert, a mostaninál táplálóbb eledeleket laboratóriumokban állítják elő, a Föld felszínének sokkal kisebb területén kell gazdálkodni, földművelést folytatni, a talajt nem kell többé kémiai anyagokkal termékenyíteni Asimov szerint száz esztendő múlva majdnem paradicsomi állapotok között él az emberiség Hosszan sorolhatnám még jóslatait, a , jóslat” szó talán nem is helyénvaló, mert hiszen Asimov ebben az írásában tudományos érveket használ de talán ennyi is megsejteti hogy merőben másként látja az emberiség jövőjét, mint a Római Club elnöke. Amibő arra lehet következtetni, hogy minden csal nézőpont kérdése. Van azonban valami, amit Asimov is beletörődéssel jegyez meg; azt ugyanis, hogy a száz esztendő múlva élő ember sok mindent tud majd, amiről nekünk sejtelmünk sincs katonai felügyelet mellett hatékonyan dolgozni, s hány fogadja meg a föld alá nyomott szabad szakszervezet „lassított munkára” intézett felhívását? Mit tehet az egyház a társadalmi béke és összefogás érdekében, tehet-e egyáltalán valamit, amíg a szükségállapot fennáll és a Szolidaritás vezetői börtönben vannak? Jaruzeskinak tudnia kell, hogy Lengyelországban a régi módon — ahogy előtte Bierut, Gomulka és Gierek tették - már nem lehet kormányozni — de vajon képes lesz-e arra, hogy helyreállítsa a rendszer összes intézményében megingott bizalmat és újabb kölcsönökkel és kemény munkával talpraállítsa az összeomlás szélén álló népgazdaságot? A Nyugat, mint már annyiszor, megosztottan szemléli a lengyel drámát: a bankárok Jaruzelskinek szurkolnak, a munkások a Szolidaritásnak, az európai kormányok várakozó álláspontra helyezkednek, fújják-fújdogálják a kibontakozás reményének alig-alig izzó parazsát. Egy biztos: a látszatreformok csak látszatmegegyezésre vezethetnek, s mivel a lengyelek nem csehek (akik ellen ki lehet játszani a szlovákokat), a Visztula mellett a kényszermegoldások csak évekig, esetleg hónapokig tartanak. Jaruzelski ideiglenes katonai diktatúrája tehát önmagában véve nem jelent megoldást — a jelek szerint csak elnapolta a lengyel válság politikailag elfogadható megoldását. véleménye szerint az elkövetkező évszázadban többet fejlődik az emberi tudás és nagyobbat változnak az ember életkörülményei, mint a megelőző ötszáz esztendőben, — egyet azonban még akkor sem tud senki, annak felderítéséhez az elkövetkező száz év sem lesz elegendő, hogy miként működik az emberi agy? Mi az emberi agy működésének a titka? A bostoni egyetem biokémiai professzora tudja, hogy olyan talány ez, amely még jóideig, talán mindörökre, rejtve marad az ember előtt. És ezzel elérkezünk a jóslatok kérdéséhez, ólomöntéshez, kártyavetéshez, közvéleménykutatáshoz, kompjuter-elemzéshez, a jövő fürkészésének mindennemű és mindenrangú módszeréhez és e módszerek csődjéhez: nincs ugyanis ezen a világon olyan eszköz, amely többet tehetne az emberiség biztos jövőjének érdekében, mint az emberi agy. Személyi tapasztalatra fordítva a szót: eddigi életem során két — jövendöléseket tartalmazó — horoszkópot is készítettek sorsom alakulásáról, az egyiket például a New York-i Grand Central Terminal-ban felállított hatalmas Astro-compjuter készítette néhány dollár ellenében, de a kettő közül egyiknek sem volt hatása, életem alakulására, egyik sem nyújtott segítséget semmiben, mindkettőt tökéletesen elfelejtettem, egyiket sem őriztem meg. Amit azonban tudok: életem minden elhatározása, minden sorsdöntő lépése rajtam múlott, a jó is, a rossz is, a sikeres is és a végzetes is, semmi olyan nem történt velem, ami nem az én ilyen vagy olyan cselekedetemnek, elhatározásomnak a következménye lett volna. A JÖVŐ ALAKULÁSÁNAK középpontjában az emberi agy áll. Ez a kulcskérdés. Egy híres és sikeres embert megkérdeztek egyszer, hogy nagyszerű eredményeinek mi a titka? Az t. felelte: — Naponta egy órát gondolkozom. Ez látszólag nagyon egyszerű titok. De vajon nem nagyon mélységes titok-e? Hányan vannak, akiknek eszébe jut, hogy naponta egy órán keresztül gondolkozzanak? Egyáltalában: mennyi időt töltünk gondolkozással? Persze, nem akármilyen „gondolkozásról” van itt szó, mások gondolatainak újraőrléséről, hanem arról a feszült, rendkívül intenzív munkáról, amely ahhoz szükséges, hogy az ember eredeti gondolatokat hozzon létre, olyan összefüggéseket lásson meg és hasznosítson, amelyek elkerülték mások figyelmét. Ezt kellene egyszer kompjuterek útján földeríteni — talán lehetséges —, hogy átlagban mennyi időt töltünk gondolkozással? Valószínű, hogy lesújtó eredményre jutnánk. Kiderülne, hogy mindenre több időt áldozunk, mint gondolkozásra. Vagyis ezt a legrejtélyesebb, legtalányosabb adományt, ezt a csodálatos és működésében mindeddig földerítetlen műszert, saját agyunkat kihasználatlanul hagyjuk. Pedig ő rejti a jövőt, tőle függ, sőt csakis tőle remélhető. Az emberi agytól. Descartes tudta ezt, de túlbecsülte az embert, amikor ilyen egyszerű kijelentő mondatban fogalmazott: gondolkozom, tehát vagyok. Ez nincs föltétlenül így. Az ember akkor is van, ha nem gondolkozik. Jövőnk érdekében a „cogito, ergo sum” csekély módosításra szorul. Valahogy így gondolkozzunk, hogy legyünk. HALÁSZ PÉTER JÖVŐNK ÉS A JÓSLATOK Krizsán György (Graz) rajza