Bécsi Napló, 1982 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1982-01-01 / 1. szám

1982 JANUÁR-FEBRUÁR III. ÉVFOLYAM 1. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 10,­ ÖS­ERSCHEINUNGSORT WIEN P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN BÉCSI NAPLÓ GÖMÖRI GYÖRGY MERRE TOVÁBB LENGYELORSZÁG? A „LENGYEL VÁLSÁG” akkor kezdődött, amikor 1980 augusztusában a gdanski hajó­gyár munkásainak a szövetségben számos más lengyel nagyüzem dolgozóival — sikerült kiharcolniuk a „Szolidaritás” nevű szabad szakszervezet fölállítását és egy másik, a bürokratikus szocializmus körülményei között rendkívüli engedményt — a sztrájkjogot. Az azóta eltelt, fordulatokban bővelkedő más­fél év igazolni látszott az optimistákat: talán mégis lehetséges békés átalakulás inefficiens tekintélyuralmi rendszerből pluralista (de a szocialista államforma keretein belül mozgó) demokráciává; a szovjet vezetők, bár rossz szemmel nézik, ilyen vagy olyan okoknál fog­va mégsem próbálják elfojtani a lengyel re­formkísérletet. December tizenharmadika a­­zonban a pesszimisták kezébe adott csattanós adat­­ Jaruzelski tábornok katonai hatalom­­átvétele, a Szolidaritás betiltással egyenértékű felfüggesztése, szervezőinek tömeges letartóz­tatása azt bizonyítja, hogy a „népi Lengyel­­ország birtokosainak” a hatalom csorbítatlan megőrzése mindennél fontosabb. Az a Jaru­zelski, aki korábban két ízben megtagadta, hogy munkásokra lövessen, most mégis be­küldte a gyárakba a tankokat, különleges ala­kulataival szétverte a tüntetéseket, könny­fakasztó bombákkal és gumibotokkal tisz­tította meg a bányákat és az üzemeket a sztrájkolóktól. A különleges állapot bevezetése különleges helyzetet kíván. Gazdaságilag ez kétségtelenül fönnállt: Lengyelország roppant eladósodása, a termelés visszaesése és az 1981. évben szin­te minden területre kiterjedő áruhiány, s az ebből fakadó időpocsékoló sorbanállás és nélkülözés sok lengyelt arra indított, hogy dühösen gondoljon arra az állandó kötélhú­zásra, ami (néha jelentéktelen kérdésekben) a kormány és a Szolidaritás között folyt — miért nem tudnak végre megegyezni? De végülis a gazdasági válságot nem a Szolidari­tás megjelenése okozta, hanem a Gyerek­­rezsim felelőtlen gazdaságpolitikája, amely­nek kirívó mellékterméke volt a „felső tíz­ezer” között elharapódzó korrupció. 1981 folyamán több, mint kétszer annyi munka­óra esett ki a lengyel gyárakban a rossz anyag­­ellátás, illetve nyersanyag- vagy alkatrész­­hiány következtében, mint a sztrájkok miatt, arról nem is beszélve, hogy nemegyszer a sztrájkot kiváltó ok is az volt (mint például a szövőgyáriaké Zyrardowban), hogy a kor­mány nem volt képes biztosítani a kibocsáj­­tott húsjegyekre járó árumennyiséget. Gaz­dasági reformra mindenképpen szükség volt és van, ezen dolgozott a szükségállapot be­vezetése előtt (ha olykor csak a végtelenben találkozó egyenesek mentén a kormány gaz­dasági bizottsága és a Szolidaritás szakembe­reinek egy csoportja is. Kérdés, hogy megvaló­sítható-e még és milyen fokig ez a „magyar mintára” tervezett, de annál szélesebb mun­kás-önkormányzatot kilátásba helyező re­form? S VAJON SZÜKSÉG VOLT a rendkívüli állapotra politikailag? Ebben a kérdésben erősen megoszlanak a vélemények, s a lengyel nép többsége nem ért egyet Jaruzelskivel. Igaz, hogy a politikai erők polarizálódása 1981 őszén egyre inkább konfrontáció felé mutatott. Történt ez az után, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetősége a kommu­nista pártok történetében egyedülálló módon alulról alakult át, mert a rendkívüli párt­­kongresszuson kibukott a régi Központi Ve­zetőség tagjainak 90 százaléka; csakhogy az új pártvezetőség sem volt elég határozott, dinamikus és egységes ahhoz, hogy végrehajtsa a tagság által követelt reformokat, s hogy a tömegmozgalommá nőtt Szolidaritással együtt teremtsen végre rendet a népgazdaságban. Kania, a korábbi párttitkár, lavírozott, amíg tudott, Stefan Olszowski pedig, a „kemény kéz” politikájának legerősebb képviselője a Központi Bizottságban, fontosabbnak tartot­ta a tömegkommunikációs eszközök mono­póliumának megőrzését a társadalmi béke megteremtésénél. Nyilván igaza van a nyugati kommentátorok egy részének, amikor azt állítják, a Szolida­ritás utolsó két (radomi és gdanski) vezetőségi ülésén elfogadott határozatok túlléptek azon a tűrési határon, amit egy (bármilyen engedé­keny) egypártrendszer még képes elviselni. A szabad választásokat érthető okokból eddig még egyetlen kelet-európai kommunista rend­szer sem iktatta programjába. Másrészről viszont tagadhatatlan, hogy Lech Walesának van igaza, amikor azt állítja, a kormány hosszútávon sohasem tekintette partnernak a Szolidaritást — először kisebb taktikai kom­promisszumokkal, később pedig ügyetlen ha­zugságokkal és félrevezető féligazságokkal próbálta kiszúrni az egyre ingerültebb mun­kások szemét. Jaruzelski katonai hatalomátvételét az oro­szok (és nem csupán elvileg) támogatják, hogyne támogatnák — ha a lengyelek el tud­ják intézni a munkásdemokrácia felszámolását „házon belül”, hadd tegyék! Szinte biztos, hogy a „szükségállapot” terve már hónapok­kal korábban elkészült (alighanem a Varsói Szerződés államainak utolsó lengyelországi hadgyakorlata idején), csupán bevezetésének időpontja nem volt rögzítve. Katonai szem­pontból a siker szinte teljes. 49 internáló köz­MINDEN UJ ESZTENDŐ első napjai, sőt hetei a jövő fürkészésének jegyében telnek el. Valaha ólmot öntöttek — talán még önte­nek ma is - ami úgy történik, hogy ólmot olvasztanak és azt egy örökölt kulcs kariká­ján át hideg vízbe öntik és az abban képző­dött ólomtörmelék alakzatából következ­tetnek a jövőre, leányok például arra, hogy ki lesz a jövendőbelijük?Ólomöntésnél, kár­tyavetésnél, tenyérjóslásnál divatosabb — és korszerűbb — manapság a jövendőnek komp­­a­­uterek útján történő fürkészése, vagy pedig közvéleménykutató intézetek hangulat­elemzése: mit várnak az emberek az új esz­tendőtől? Az újságok rajzot közölnek arról, hogy milyen lesz a csillagok járása. Mit hoz a holnap, mit hoz az újév, január végéig, február elejéig ez a kérdés foglalkoztatja az emberiséget, aztán megszokják az új esztendőt, már beidegződött mozdulattal írják le az új dátumot, a régi év, a tavalyi a feledés homá­lyába merül. Sötét jóslatokban ezúttal nincs hiány. Nostradamust emlegetik, aki rémséges dolgokat jövendölt a közeli jövőre, élelmes könyvkiadók tudományos magyarázatokkal ellátva publikálják jóslatait. Borús jóslattal lépett a világközvélemény elé, ha nem is az idei esztendőre, de valamivel messzibb táv­latokban. Aurelio Peccei, a nagytekintélyű „Club of Rome” elnöke, arra figyelmeztetve az emberiséget, hogy az évszázad végére a világ népessége már eléri a 6 milliárdot. És akkor aztán már nincs megállás, nincs vissza­fordulás az úton, ha valamilyen csoda nem történik, vagy valamilyen szörnyűséges ka­tasztrófa nem szakad az emberiség nyakába, az évszázad végére bekövetkezett túlnépese­dés, a population explosion szörnyűséges válságba sodorja a földkerekség népeit, éhín­ség, a környezet, a természet pusztulása, a vizek, a levegő mérgező anyagokkal telített­sége, erdők, mezők végzete . Signore Peccei Cassandra-jóslata dermesztő képet fest a jö­vőről. Arra figyelmeztet: sürgősen tenni kell valamit. DEHÁT BIZTOS-E, hogy a Római Club el­nökének igaza van? Az, hogy az évszázad vé­gére, a kétezredik esztendőre 6 milliárd la­kosa lesz a Földnek, nem új prognózis, több mint két évtizede kiszámított tény. 1968-ban tanulmányt írt Isaac Asimov, a bostoni egye­tem biokémiai professzora arról, hogy milyen lesz a világ száz esztendő múlva, tehát milyen lesz a 2068-ik esztendő? Asimovról tudni kell, hogy 1920-ban született Oroszország­ban, három esztendős volt, amikor a szülei Amerikába vitték, ott nőtt fel, ott nevelődött, több mint nyolcvan könyvet írt, tudományos tényekről és a tudományos fantasztikum mű­fajában, lenyűgöző tudású író, professzor, tu­dományos gondolkozó. Asimov is azt jósolta, hogy kétezerre 6 milliárd ember él ezen a Földön, de azt a véleményét fűzte hozzá, hogy ez a 6 milliárd ember sokkal magasabb színvonalon él majd, mint a mostani 3 milli­árd, az energia­gazdálkodás gondjai ugyanis végképpen megoldódnak, a Föld körül kerin­gő világűr-állomások magukba szívják a nap­pontban 5.000-15.000 között mozog az inter­náltak száma. A Szolidaritás aktivistáin kívül vannak köztük értelmiségiek, diákok, szép számmal írók, filmrendezők. Jaruzelski a Gie­­rek-rendszer harminckét vezető politikusát is letartóztatta, s ha azoknak korrupciós ügyeit tárgyalni fogják, a „kétfrontos” harc szabá­lyainak formailag már eleget tett. Ettől vi­szont még nem áll mellé a lengyel munkás­­osztály. Bár a sztrájkokat letörő roham­osztagok általában nem jártak el különösebb brutalitással, biztosra vehetjük, hogy a Wujek­­bánya hét munkásán kívül a „tisztogatás” még számos halálos áldozatot követelt, a sé­rültekről nem is beszélve - ezek száma egye­dül a gdanski zavargások után közel három­százra rúgott... A HATALMAT TEHÁT EGYELŐRE sikerült biztosítani. Azért egyelőre, mert óhatatlanul felmerül a kérdés : merre és hogyan tovább? A párt ugyanolyan megosztott, mint a hata­lomátvétel előtt, s kérdéses, jelenlegi formá­jában képes lesz-e bármilyen vezetésre? Az élelmiszerárak január elején történt felemelése áraránytalanságok kiigazításán kívül alighanem a parasztok árutermelését igyekszik ösztö­nözni, de ne feledjük, az ú.n. falusi Szolida­ritásnak vagy hárommillió tagja volt. S a munkások Szolidaritásának kilenc és félmillió volt tagja közül hány lesz hajlandó éhbérért energiát és a Földre sugározzák, olyan kime­ríthetetlen forrásként működve, amely év­milliárdokra biztosítja a Föld energiaellátását. És rajtuk kívül energia-üzemanyaggal szolgál­nak az óceánok is, a deutériummal, amely ugyancsak évmilliókra fedezi a Föld lakóinak energiaszükségletét. És minthogy ezen a vilá­gon minden az energia függvénye, ha abban nem lát hiányt az emberiség, akkor kön­nyűszerrel tisztítja meg minden szennyezett­ségtől a levegőt, a folyókat, a tengereket, épít magának olyan földalatti városokat, amelyekben az éghajlat egyenletesen enyhe és kellemes, amelyekben tisztaság és nyuga­lom uralkodik és amelynek lakói a természet szépségeihez és annak élvezéséhez sokkal könnyebben jutnak, mint a mai ember, egy­szerűen csak a felszínre kell utazniok, amely megszabadulván a városok nyűgétől — va­lóságos virágos kertté változik. Minthogy az élelmiszert, a mostaninál táplálóbb eledeleket laboratóriumokban állítják elő, a Föld fel­színének sokkal kisebb területén kell gazdál­kodni, földművelést folytatni, a talajt nem kell többé kémiai anyagokkal termékenyíteni Asimov szerint száz esztendő múlva majdnem paradicsomi állapotok között él az emberiség Hosszan sorolhatnám még jóslatait,­­ a , jós­lat” szó talán nem is helyénvaló, mert hiszen Asimov ebben az írásában tudományos ér­veket használ de talán ennyi is megsejteti hogy merőben másként látja az emberiség jövőjét, mint a Római Club elnöke. Amibő arra lehet következtetni, hogy minden csal nézőpont kérdése. Van azonban valami, amit Asimov is bele­törődéssel jegyez meg; azt ugyanis, hogy a száz esztendő múlva élő ember sok mindent tud majd, amiről nekünk sejtelmünk sincs katonai felügyelet mellett hatékonyan dol­gozni, s hány fogadja meg a föld alá nyomott szabad szakszervezet „lassított munkára” in­tézett felhívását? Mit tehet az egyház a tár­sadalmi béke és összefogás érdekében, tehet-e egyáltalán valamit, amíg a szükségállapot fenn­áll és a Szolidaritás vezetői börtönben vannak? Jaruzeskinak tudnia kell, hogy Lengyelország­ban a régi módon — ahogy előtte Bierut, Go­­mulka és Gierek tették - már nem lehet kor­mányozni — de vajon képes lesz-e arra, hogy helyreállítsa a rendszer összes intézményé­ben megingott bizalmat és újabb kölcsö­nökkel és kemény munkával talpraállítsa az összeomlás szélén álló népgazdaságot? A Nyu­gat, mint már annyiszor, megosztottan szem­léli a lengyel drámát: a bankárok Jaruzelski­­nek szurkolnak, a munkások a Szolidaritás­nak, az európai kormányok várakozó állás­pontra helyezkednek, fújják-fújdogálják a ki­bontakozás reményének alig-alig izzó parazsát. Egy biztos: a látszatreformok csak látszat­megegyezésre vezethetnek, s mivel a lengyelek nem csehek (akik ellen ki lehet játszani a szlo­vákokat), a Visztula mellett a kényszermeg­oldások csak évekig, esetleg hónapokig tarta­nak. Jaruzelski ideiglenes katonai diktatúrája tehát önmagában véve nem jelent megoldást — a jelek szerint csak elnapolta a lengyel vál­ság politikailag elfogadható megoldását. véleménye szerint az elkövetkező évszázad­ban többet fejlődik az emberi tudás és na­gyobbat változnak az ember életkörülményei, mint a megelőző ötszáz esztendőben, — egyet azonban még akkor sem tud senki, annak felderítéséhez az elkövetkező száz év sem lesz elegendő, hogy­ miként működik az emberi agy? Mi az emberi agy működésének a titka? A bostoni egyetem biokémiai professzora tudja, hogy olyan talány ez, amely még jó­ideig, talán mindörökre, rejtve marad az em­ber előtt. És ezzel elérkezünk a jóslatok kérdéséhez, ólomöntéshez, kártyavetéshez, közvélemény­kutatáshoz, kompjuter-elemzéshez, a jövő fürkészésének mindennemű és mindenrangú módszeréhez és e módszerek csődjéhez: nincs ugyanis ezen a világon olyan eszköz, amely többet tehetne az emberiség biztos jövőjének érdekében, mint az emberi agy. Személyi tapasztalatra fordítva a szót: eddigi életem során két — jövendöléseket tartalma­zó — horoszkópot is készítettek sorsom ala­kulásáról, az egyiket például a New York-i Grand Central Terminal-ban felállított hatal­mas Astro-compjuter készítette néhány dollár ellenében, de a kettő közül egyiknek sem volt hatása, életem alakulására, egyik sem nyújtott segítséget semmiben, mindkettőt tökéletesen elfelejtettem, egyiket sem őriztem meg. Amit azonban tudok: életem minden elhatározása, minden sorsdöntő lépése rajtam múlott, a jó is, a rossz is, a sikeres is és a végzetes is, sem­mi olyan nem történt velem, ami nem az én ilyen vagy olyan cselekedetemnek, elhatározá­somnak a következménye lett volna. A JÖVŐ ALAKULÁSÁNAK középpontjában az emberi agy áll. Ez a kulcskérdés. Egy híres és sikeres embert megkérdeztek egyszer, hogy nagyszerű eredményeinek mi a titka? Az­ t. felelte: — Naponta egy órát gondolkozom. Ez látszólag nagyon egyszerű titok. De vajon nem nagyon mélységes titok-e? Hányan vannak, akiknek eszébe jut, hogy naponta egy órán ke­resztül gondolkozzanak? Egyáltalában: men­­nyi időt töltünk gondolkozással? Persze, nem akármilyen „gondolkozásról” van itt szó, mások gondolatainak újra­őrléséről, hanem arról a feszült, rendkívül intenzív munkáról, amely ahhoz szükséges, hogy az ember eredeti gondolatokat hozzon létre, olyan összefüggé­seket lásson meg és hasznosítson, amelyek el­kerülték mások figyelmét. Ezt kellene egyszer kompjuterek útján földeríteni — talán lehetsé­ges —, hogy átlagban mennyi időt töltünk gon­dolkozással? Valószínű, hogy lesújtó ered­ményre jutnánk. Kiderülne, hogy mindenre több időt áldozunk, mint gondolkozásra. Va­gyis ezt a legrejtélyesebb, legtalányosabb ado­mányt, ezt a csodálatos és működésében mindeddig földerítetlen műszert, saját agyun­kat kihasználatlanul hagyjuk. Pedig ő rejti a jövőt, tőle függ, sőt csakis tőle remélhető. Az emberi agytól. Descartes tudta ezt, de túlbe­csülte az embert, amikor ilyen egyszerű kije­lentő­ mondatban fogalmazott: gondolkozom, tehát vagyok. Ez nincs föltétlenül így. Az em­ber akkor is van, ha nem gondolkozik. Jövőnk érdekében a „cogito, ergo sum” csekély mó­dosításra szorul. Valahogy így­ gondolkoz­zunk, hogy legyünk. HALÁSZ PÉTER JÖVŐNK ÉS A JÓSLATOK Krizsán György (Graz) rajza

Next