Bécsi Napló, 1989 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1989-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ 1989. JANUÁR FEBRUÁR X. ÉVFOLYAM 1. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15. öS Erscheinungsort WIEN P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1011 WIEN „A jogállamiság helyreállítása” A címként használt kifejezés nagyon találóan jelzi azt a folyamatot, ami egyre ha­tározottabban rajzolódik ki Magyarország közéletében. És e kifejezés nem ellenzéki sze­mély részéről hangzott el, hanem a Parlament­ben az egyesülési és gyülekezési törvényt meg­alkotó vitán. A felszólaló Dr. Balla Éva orvos volt. Véleményével nem maradt egyedül, ugyanis Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter többször nyilatkozott hasonló értelemben, és ez mindenféleképpen egy negyvenéves kor­szak lezárását jelenti. A parlamenti vita lég­köre jellemzésére nem árt idézni magát a minisztert: „Egyrészt a magyar társadalom modernizációja nem­ fejlődhet tovább egy autoritatív jellegű politikai rendszer keretei között." „Másrészt: a szocialista politikai rendszer korábbi meghatározott történeti kö­rülmények között kialakult modellje nem képes a politikai mozgásoknak, folyamatok­nak, feszültségeknek, konfliktusoknak a társa­dalom fejlődése érdekében való további keze­lésére." Bölcsey György képviselő, a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság titkára a megalkotásra kerülő jogszabálygyűjteménye­ket a jogállamiság felé vezető út fontos állo­másainak tekintette. Mindez 1989. január 10-én Budapesten! Külön magyarázat helyett álljanak itt Dr. Király Ferenc tiszaföldvári orvos felszó­lalásából a következő kitételek, melyekkel Magyarország legújabbkori történelmét jelle­mezte: „éltetőnek vélt gyökereinken jellem­fogyatékosok, verőlegények, óriásbőrbe bújt törpék és politikai kannibálok kapaszkod­nak." Mindaz tehát, ami gyakorlatilag 1949 óta történt, nélkülözte a jogállamiságot, a párt és kormánya törvényen kívüli állapotok között gyakorolta a hatalmat. Úgy is fogal­mazhatnánk: nem volt legitimációja a hata­lom gyakorlásához. Az éppen idézett képvi­selő úgy látta, „hogy az alkotmányosság ta­laján álló független pártokra az MSZMP-nek lenne a legnagyobb szüksége”. Végül így összegezett: „A hatalom tartósan azoké lesz, akik a szellem erejével és erkölcsi tisztasággal vívják azt ki”. Az elhalaszthatatlanná vált reformmozga­lomban egyesek - így Berecz János is a Nép­­szabadságban közölt „pálforduló” cikkében (1988. nov. 19.) - megérlelődött társadalmi forradalmat emlegetnek. A Magyar Nemzet szintén nov. 19-i számában beszámoló olvas­ható a Hazafias Népfront előző napi tanács­kozásáról. Egyik felszólaló a begyűlt vita­anyagra utalva jelentette ki: „Szocializmus és demokrácia egymást feltételező megvaló­sulását megakadályozta Rákosiék 1947-48-as sztálinista ellenforradalma”. Ugyanazon fel­szólaló ebből így következtetett: „Azóta rejtőzködő nemzet vagyunk... mostani kibon­takozási kísérletünket sem tudom másképpen megítélni, mint heroikus kísérletet, amely arra irányul, hogy kitörjünk a rejtőzködésből, hogy fölegyenesedjünk.” 1989. január 11-én a magyar Országgyűlés 6 ellenszavazattal és 24 tartózkodás mellett megszavazta az egyesülési és gyülekezési jog­ról szóló törvényt. Pója Frigyes volt külügy­miniszter a vitán ellene érvelt, nem látta semmi szükségét sem a törvénynek, sem pedig pártalakulatok létrehozásának. A törvény megszavazásakor az MSZMP főtitkára nem tar­tózkodott az ülésteremben. Távolmaradásával félreérthetetlenül szavazott: a nov. 29-én megtartott nagygyűlésen a budapesti sport­­csarnokban osztályharc, ellenforradalom, fe­hérterror és hasonló kifejezésekkel jellemezte a magyarországi közállapotokat fenyegetőző hangnemben. Következetessége mégsem példa­mutató, sokkal inkább elszigetelődésre vall, igaz, el is követett mindent annak érdekében, hogy teljesen lejárassa magát a közvélemény előtt. A párton belüli ellentéteket kihasználva legújabban Berecz­ János igyekszik eddigi magatartását feledtető gesztusokkal nagyobb súlyra szert tenni, míg az őszintén reformista Pozsgay Imre amolyan népszónokként járja az országot a kormányzás elnyerésének min­den különösebb esélye nélkül. Ez talán elő­nyére is válik, hiszen mihelyt tettekkel kellene bizonyítania mindazt, amiről eddig meggyő­zően beszélt, aligha tudná az­ adott körülmé­ .I. i____«* ....i / -..............: I«.. Grósz­ Károly fokozatos visszavonulása, visszaszorulása egyúttal a párt visszahúzódá­sát is kifejezésre juttatja. Erre mi sem jel­lemzőbb, mint a parlamenti vita, ahol jobbára az egyébként említett nekilendülése óta óvatosabb Berecz János kivételével­­ a „kor­mány és képviselők” tárgyaltak. A megjelö­lés nem egészen mellékes. Magyarország 1989 elején a korábbitól szokatlan arcot kezd öl­teni, ami mégsem mondható egyöntetűen derűsnek, magabiztosnak. A közhangulat vál­tozatlanul romlik, a gazdasági helyzet olyan állapotokra enged következtetni, amikről a már idézett Dr. Balla Éva azt állította, hogy a felszín alatt egyre átláthatatlanabb a káosz, s agonizáltságról beszélt. Az új év Magyarországán minden felfo­kozódott, de leginkább az ellentmondások kezdenek vegyes érzelmeket kiváltó mérete­ket ölteni. Szélsőséges erők mind a párton belül, mind pedig a párton kívül arra pá­lyáznak, hogy megérjen a helyzet. A hatalom részéről jelentkező visszarendeződés veszélyét Pozsgay Imre is említette a Magyar Nemzet karácsonyi számában közölt beszélgetésben. A feszültség növelésével járó ellentmondá­sok mindenekelőtt a pártvezetőség részéről tapasztalhatók. A közmegegyezés, majd a tár­sadalmi szerződés hangoztatása betetőzése­ként Berecz említett cikkében a kiegyezés keresését sürgette a nemzeti összefogás ér­dekében. Érvelése lényegében egyezett az MSZMP november 1­2-i KB ülése állásfogla­lásával. Az Osztrák Televíziónak adott nyi­latkozatában (nov. 22.) Berecz odáig ment, hogy Nagy Imrét kimagasló politikusnak, a magyar és a nemzetközi kommunista moz­galom jelentős személyiségének nevezte, hoz­zátéve, 1956 október végén azonban olyan irányba sodródott, amely eltért a szocialista úttól. Ezért nem jöhet szóba Nagy Imre re­­habilitása, mint ahogy nov. 19-i cikkében is minden békülékenysége mellett változatlanul ellenforradalomnak nevezte ,1956 nemzeti tragédiáját­. Ugyanő megrótta az újságírókat, és a rádió munkatársait: „Politikai közéletün­ket irritálja a közvélemény hangulatát rontja... a nyilvánosság bizonyos eltorzulása. Mind­nyájan érzékeljük, hogy egy-egy markáns kisebbség visszaél a sajtó - különösen a rá­dió - hatalmával. Közöttük többségben párt­tagok vannak. Nem engedhetjük meg, hogy e szűk réteg saját nézeteinek egyoldalú suly­kolásával hangulati nyomást gyakoroljon a társadalomra” (Magyar Nemzet 1988. nov. 3.) Ugyanezt a vonalat sokkal határozottab­ban követi Grósz Károly: Karácsony előtt magához hivatott 12 vezető újságírót és szá­mon kérte tőlük a sajtó túlságosan szabad hangját. Nyomaték kedvéért hozzátette, a­­mennyiben ez így folytatódik, „vegyék tudo­másul, hogy lövetni fogunk”. Az ilyen hangok természetesen csakis arra szolgálnak, hogy kiprovokálják a nyílt ellenszegülést, s vég­eredményben a már idézett kifejezéssel poli­tikai kannibalizmusnak minősíthetők. A fenyegetőzés inkább a pártvezetés gyen­geségére enged következtetni. Az 1956 trau­májában szenvedőkből kételkedés és aggódás beszél. Pozsgay ugyanakkor meggyőzően nyi­latkozta karácsonykor: nincs visszaút, tehát előre kell nézni. Ez a helyzet az MSZMP-re nézve viszont visszavonhatatlanul a hatalom megosztásával jár, és ebbe nem tudnak belenyugodni a kon­zervatív kommunisták. Meghátrálásuk, lát­szólagos reformbuzgalmuk tehát nem meg­győződésből fakad, hanem azon kényszerű­ségből, amit csakis alulról jövő nyomásnak lehet betudni. Bebizonyosodott ugyanis, hogy eltekintve a politikai, gazdasági, társadalmi és nem utolsósorban ideológiai-erkölcsi csőd­től nem lehet többé a nép nélkül a nép el­lenében kormányozni. Az eddigi fékezettség a néptömegek részéről amúgy is inkább ab­ból fakad, hogy ezt a tényállást még nem ismerték fel kellőképpen. Az Országgyűlés megszavazta az egyesülési és gyülekezési törvényt, mégsem teremtett ezzel világos helyzetet, a kimondott pártala­­kítást ugyanis külön párttörvény fogja szabá­lyozni, amely ígéret szerint augusztus 1-ig „Tapasztalatok alapján nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a hatalom kialakult intézményrendszerének önkorlátozására szá­mítsunk­­ retorikája ellenére sem... a magyar társadalom hosszú ideje nemcsak érett, ha­nem képes is a demokratikus szocialista poli­tikai rendszer építésére, a cselekvésre, a poli­tizálásra.” Berecz János szavai ezek az egyesülési jogról szóló törvénytervezet január 10-i par­lamenti vitájából. Egy-két éve talán még a miénk voltak, vagy a miénk is lehettek volna ezek a mondatok. Most valahogy­, tőle hallva őket, nem tetszenek annyira. Kifakultak. Megkopott a fényük. Volt nekik egyáltalán? Akkor mintha még lett volna. Régi szép idők. Sorra így jártunk az elmúlt hónapokban rendszerbírálatunk szavaival, politikai követe­léseinkkel. (No, persze, vannak azért még szavaink, a folyamat nem jutott még vég­pontjára.) Örülnünk kellene, hiszen hódíta­nak az eszméink. Hiszen ezért beszéltünk, írtunk, protestáltunk. Éne vágytunk. Vagy mégsem egészen? Ha a lelkünkbe nézünk és körülpillantunk magunkon, nyoma sincs sehol a felszabadult örömnek. Nincs eufória, nincs lelkesedés. Még csak különösebb elégedettsé­get sem érzünk, hogy így beérni látszanak vágyainkat az események. Ez a szenes fejlődés átka. Csak nem vetjük talán a szemükre, hogy megszívlelték a szava­inkat, magukévá tették gondolatainkat, köve­teléseinket, és a sajátjukként adják őket elő? Hogy mi ez a pálfordulás, mi ez a nagy gyor­saság? De hiszen mi sürgettük őket, mi elé­gedetlenkedtünk eddig, hogy merevek, válto­zásképtelenek. Csak nem vesszük most zokon, hogy ily rugalmasak lettek. Nyeljük le nyu­godtan Berecz Jánostól azt is, hogy „az MSZMP egy pártként ismerte fel felelősségét és kezdeményezte, hogy a politikai verseny­helyzetet jogilag is garantáltan építsük be társadalmunk működési rendszerébe". Azt sem állíthatjuk, hogy nem mond igazat. Egy kis külső segítsége ugyan, mint tudjuk, szüksége volt ennek a pártnak, hogy felismerje felelősségét. De ezt ő sem tagadja, csak épp most nem tett róla említést. Erről van szó, a politikai elit egyre nagyobb előmenetelről tesz bizonyságot. Megfogadta a tanácsainkat, és ugyan hezitálva, többszöri nekifutásokkal, de egymás után veszi az akadályokat. Röpke másfél-két év alatt elju­tott a rendíthetetlen hatalmi monopóliumtól a pártállam szervei közötti hatalommegosz­a­tás, a szocialista pluralizmus gondolatán át többpártrendszer elvi elismeréséig. Az egyesülési törvény január 11-i elfogadásával pedig bő fél év múlva lehetővé válik az új pártok bejegyzése. A pártelit az új önbizalomszerzés útján menetel. Az MSZMP vállalja a megméretést a demokratikus játéktéren, más pártokkal versenyben. Mert természetesen, amint Grósz Károly egy japán lapnak adott legutóbbi nyilatkozatában is olvasható, az MSZMP magától nem kívánja átadni a hatalmat. „Ha mégis elveszítenénk, az a saját hibánk lenne. " Van benne valami. Az az MSZMP, ame­lyik ellenáll a társadalom követeléseinek, esélytelen lenne a demokratikus választáso­kon. Persze, amíg ellenáll, nem is lehetnek hetnek, lesznek, joggal hivatkozhat majd arra, hogy ő az egyetlen kommunista párt, amelyik vállalta ezt a kihívást és végrehaj­totta önmagán a reformot. És függetlenül attól, hogy világgá kürtö­­lik-e, vagy hallgatnak róla, az is igaz, hogy az MSZMP kezében vannak a sportcsarnokok, az utcák, a terek, és ami fontosabbnak bizo­nyulhat­ a gazdasági erőforrások. Vitathatat­lanul az övék ma a legszervezettebb politikai erő Magyarországon, ebben is igaza van Grósz Károlynak. És olyan-amilyen, de mégis­csak van ennek a pártnak negyvenéves kor­mányzati tapasztalata. Információs monopó­liumainak rendszere éppen hogy csak repede­zik. Az egyesülési törvény elfogadása számára is tiszta helyzetet teremt. Az új választásokig rendelkezésére álló időt felhasználhatják veze­tői a párt szellemi áthangolására és szervezeti átépítésére, felkészülhetnek az új helyzetre. Hogy­ ez mire lesz elég, majd kiderül. Ha mi sem tudunk különösebben lelke­sedni, ugyan minek örülnének azok a száz­ezrek és milliók, akiknek a politikai reform sikeres menetelése még ennyit sem hozott? Kaptak viszont tisztán, csont nélkül 16 szá­zalék inflációt és jelentős reálbércsökkenést a múlt évre, és kaptak ígéretet újabb 15 szá­zalékra és hasonló életszínvonalcsökkenésre ez évre. És még örülhetnek, ha nem lesz túl­teljesítés. Minek lelkesednének a végvdé­kék, a hanyatló régiók és lepusztuló külvárosok népe, akiknek elkeseredéséhez mostanában csatlakoznak a tisztességükben megfeszülő újabb százezrek és milliók. Az alsó közép­­osztály, a lakótelepek népe, kisfizetésű al­kalmazottak, adminisztratív dolgozók, bér­munkások, tanárok, akik nem tudják kifi­zetni a lakástörlesztési díjat, a lakbért, a víz- és csatornadíját, a villanyszámlát. Talán annak, hogy’ ha minden jól megy, egy-két éven belül fölküldhetnek majd szava­zataikkal egy újabb politikai elitet, hog­­képviselje őket az újabb romeltakarítási és újjáépítési programról való egyezkedésben? Az új társadalmi szervezetek, tekintetbe véve az átfedéseket is, húsz-huszonötezer taggal lépték át az új esztendő küszöbét. A pártpolitikai küzdelem vállalásának lega­lább három szervezetben megvannak a mini­mális feltételei: szándék, alakuló program, szervezeti struktúra, szervező erő és jelentős vonzáskör. A Demokrata Fórumnál, a Kis­gazdáknál, és a Szabad Demokraták Szövet­ségében. A félelem oldódása meg fogja gyor­sítani a programalkotó és szervezetépítő munkát. S az előnyök és hátrányok kölcsönös mér­legelése nyomán a pártkoalíció gondolata mindkét nagy félnek reális kompromisszum lehet a választások utáni időkre. A pártál­lamot képviselő MSZMP-nek is és az új poli­tikai akaratokat megjelenítő új pártoknak is. Az új választások előtt kell persze megegyezni róla. Ha a koalíciós forma zajtalan összeomlása már csak betetőzte azt a folyamatot, amiben a kommunista párt kilopta a szőnyeget a ki­bontakozó magyar demokrácia lába alól, hadd legyen a koalíció újraélesztése az első jelentős tette a magára találó magyar demok­ráciának. ELEK ISTVÁN r r A FORDULAT ÉVE UTÁN (Naplójegyzetek) Széll Ilona: „Schipfe”, Zürich: Akvarell .

Next