Bécsi Napló, 2006 (27. évfolyam, 1-6. szám)
2006-01-01 / 1. szám
2006. január-február BÉCSI NAPLÓ HATÁROZOTTAN ÉS MEGFONTOLTAN Vélemény és hozzászólás a „Demokrácia és politikai erkölcs: felelősség a magyar kisebbségekért” gondolatokhoz. Mielőtt a határon túli magyar kisebbségek témájában kifejteném véleményemet, néhány gondolatot szeretnék fűzni a „gondolatébresztőhöz”. Én úgy látom, hogy nincs semmiféle „rendkívüli helyzet” a rendszerváltás óta. Inkább úgy határoznám meg Magyarország helyzetét, hogy visszakerült normál állapotába. Vagyis szabad és független lett, nincsenek területén idegen csapatok - sem „barátiak”, sem megszállók - és döntéseit e szuverén helyzetből hozhatja meg. Természetesen a döntéseket a ’90-es évek globalizálódó világának szabályai szerint kell kialakítani, vagyis az a fránya szuverenitás olykor-olykor mégis csorbát szenved. De azt hiszem, abban egyet kell értenünk, hogy ez mégis teljesen más állapot, mint például a 70-es években. Más oldalról megközelítve: nem a politikusaink bátorságán, esetleg gyávaságán van a hangsúly, hanem a nemzetközi trendekhez való alkalmazkodás képességén. Ebben pedig egészen jól állunk, hiszen hazánk felvételt nyert az euro-atlanti integrációs szervezetek áhított közösségeibe, befogadást nyert a nyugati világba. Az a cél, amit a rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnök, Antall József kormányprogramjába állított, megvalósult. Kiszolgáljuk-e az USA elnökeit, jó-e ez, vagy sem? Nem egyszerű erre válaszolni, hiszen az Egyesült Államok a szövetségesünk. Olyan szövetséget alakítsunk ki vele mint a volt Szovjetunióval, vagy valódi, kölcsönös előnyökön nyugvót? Olyan nagy kiszolgálásról azért szó nem lehet, hiszen csapatainkat Irakból mégis hazahoztuk. Szuverenitásunk érvényesült. Próbáltuk volna ezt megtenni idő előtt Csehszlovákiából annak idején. Kormányaink - legyenek bármilyen pártokból összeálltak is - vékony mezsgyén járva politizálhatnak csak, sok befolyásoló szempontot kell figyelembe venniük. Legfőképpen a szomszédok véleményét, ha másért nem is, a határon túli magyarság miatt mindenképpen. Máris a témánknál vagyunk. Hogyan viszonyuljunk a határok túloldalára szakadt testvéreink ügyeihez? Tartsunk-e közös kormányülést a román kormánnyal - nem közös parlamentit, mint ahogy a gondolatébresztő írja -, amelyben koalíciós partnerként ott a romániai magyarok legitim szervezete, az RMDSZ is. A mi országunk ritkán kerül a világsajtó címlapjaira - esetleg olimpiai győzelem, Nobel-díj esetén - de közös magyar-román kormányülés kapcsán biztosan, pláne, ha a másik oldal képviseletében is ülnek ott magyar anyanyelvűek. Nem hiszem, hogy Magyarország meg tudná állítani Románia európai integrációját, arról nem is beszélve, hogy a NATO-ban már szövetségesek vagyunk. Ha kirekesztjük a románokat az Unióból, akkor ezzel a tettünkkel kirekesztjük a romániai magyarok százezreit is az integráció kínálta előnyökből. Persze a román nacionalizmus nem egykönnyen adja fel állásait és az RMDSZ által beterjesztett kisebbségi törvénytervezetet - és nem autonómia-tervet - a román törvényhozás felsőháza, a szenátus leszavazta. De a koalíciós kormány támogatta és a képviselőházi vita még előttünk van. Az igaz, ha elfogadásra kerül e tervezet, az lehetőséget teremt a romániai magyar kisebbség - és más romániai kisebbségek számára is - a kulturális autonómia megvalósítására. Ez pedig valódi előrelépést jelentene a magyarság romániai történelmében. A magyar politikus természetesen pont olyan tulajdonságokkal bír, mint más országoké. Tehát szeme előtt mindig a szavazat-maximalizálás, az újraválasztás lebeg. Gondolkodását, politikai praxisát ez határozza meg. Luhmann német politológus professzionális intézményrendszerek elmélete szerint a politikai rendszereket működtető értékduál a kormányra kerülni, vagy ellenzékben maradni ellentétpárban összegezhető. Igazából ez a politika lényege, „művészete”. Ezért aztán gyakran előfordul, hogy másként nyilvánul meg a hazai nyilvánosság számára és másként a külföld felé. A szavazók itt, az országon belül élnek. Ugyanakkor a magyar állam az alkotmányban felelősséget vállalt a határon túli magyarokért. Ez a kötelezettség minden magyar kormány számára feladatokat határoz meg, ez alól nem lehet kibújni. Úgy vélem, a magyar kormányok igyekeznek is e nem könnyű feladatnak megfelelni. Évről-évre a létrejött alapítványokon keresztül forintmilliárdok kerülnek különböző célokra a határon túli magyarsághoz. Azon lehet vitatkozni, hogy ez sok-e, vagy kevés. De figyelembe kell venni az ország teherbíró képességét is, hiszen a hazai szociológiai felmérések rémes állapotokat tárnak elénk a magyarországi szegénység helyzetéről. Éppen ezért vagyunk érdekeltek abban, hogy a legnagyobb magyar nemzeti kisebbséggel rendelkező Románia mihamarabb az EU tagja legyen, részesüljön a brüsszeli fejlesztési forrásokból és mi itthoni magyarok a felszabaduló eszközeinket a vajdasági, a horvátországi és a leginkább rászoruló kárpátaljai magyarok felé csoportosíthassuk át. Valószínűleg e területek magyarjai még jó ideig nem élvezhetik az integráció előnyeit. A határon túli magyarság ügyeivel foglalkozó hazai intézményhálózat kiépült - Határon Túli Magyarok Hivatala, Magyar Állandó Értekezlet, Illyés-közalapítvány és mások ezek tartalommal való megtöltése napjaink feladata. Az Európai Parlamentbe delegált magyar képviselők is egyre határozottabban állnak ki a jogsérelmek orvoslása érdekében (lásd a Vajdaságban magyarokat ért atrocitásokat napirenden tartását, az európai közvélemény figyelmének ráirányítását. Amellett, hogy a határon túli magyar politikai vezetőket megbántanám - valóban nincs ilyen szándékom, már csak azért sem, mert apám családja is Erdélyből származott át - meg kell említenem, hogy a másfél évtized elég volt arra, hogy magyar elit kialakuljon a kisebbségi magyar társadalmakban. Néhány képviselőjük magas pozíciókat is betöltött/betölt, melyekhez ragaszkodnak is. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Kasza József VMSZ elnök, miniszterelnök-helyettes; Csáky Pál MKP alelnök, miniszterelnök-helyettes; Bugár Béla MKP elnök, parlamenti alelnök; Markó Béla RMDSZ elnök, miniszterelnök-helyettes stb. A hosszú éveken át tartó politikai elithez való tartozás sajátos szemléletet kölcsönöz e kisebbségi vezetőknek, kevésbé határozottak, kevésbé nyomatékosan képviselik magyar választóik érdekeit. (Gondoljunk az RMDSZ kormánybeli szereplésére 1996-2000 között.) Ezért konklúzióként azt mondhatom, hogy mind a hazai politikai elitnek, mind a határon túlinak határozottan és megfontoltan kell politizálnia. Határozottan kell képviselni a magyarság érdekeit minden fórumon, akár a koalícióból való kilépés lehetőségével is. Ugyanakkor megfontoltságra is szükség van, mert kisebbségi helyzetünk erre ítél bennünket, mind országon belül, mind a nemzetközi porondon - lásd szlovákiai megyei önkormányzati választások, ahol az MKP koalíciós partnerei összefogtak saját ellenzékükkel a magyar képviselők ellen, vagy a magyar igazolvány bevezetésekor a politikai hisztériakeltés a szomszédos államokban. Határozottan és megfontoltan integrációs céljaink eléréséért. Dr. Beréti László (Budapest) 3 Stephan Schulmeister Ha a pénz élni kezd... Dr. Marx Károly megjegyzései az 1980-tól megkezdődött gazdasági fejlődéshez. A jólét, a biztonság és a szerencse utáni vágy pénzvagyon általi kielégítése nagyobb jelentőséget kapott az elmúlt 25 évben. A pénz olyan alanyként jelenik meg, mely a munkától, de a gondoskodástól és a szolidaritástól is megszabadít. A reklám is erre a vélt elvre hivatkozik: „Hagyja a pénzét dolgozni“ emlékeztet a „szorgalmas“ pénzre. A harmonikus családbeli idősebb úr ezzel azt akarja mondani: A BACA-bankba betett pénz örömet, biztonságot és szeretetet hozott nekem („a boldogító pénz“). Ha a kisfiú édesapjának nem akar adni a tortájából, sebaj, a Wiener Städtische biztosító társaságnál befektetett pénz pótolja a bizalmat és az összetartást („a szolidáris pénz“). Az Erste bank ügyfélmagazinjának címe „Pénzélet“ volt. A pénz életével és munkájával a pénzügyi részleg törődik. Az „átlagpolgárok“ pénzvagyona ne henyéljen a takarékbetétkönyben, hanem dolgozzon a befektetési alapokban. Az öregkorról a pénz nyugdíjalapokban gondoskodik, szorgalmáért állami prémiumokkal jutalmaz. Hedge-fondokban még keményebben kell dolgoznia, a magánalapítványok „melegházában“ jövedelme ráadásul majdnem adómentes marad. Iparkonszernek sem maradnak el, pénzbefektetési részlegeik („Treasuries“) már régóta a legerőteljesebben terjeszkednek, pénzügyi vagyonuk sokkal gyorsabban nő, mint tényleges tőkéjük. Ez nem mindig volt így. A 70-es évekig a jólét utáni törekvés inkább javakra, mint pénzre összpontosult. A vállalatok negatív pénzvagyont gyűjtöttek (kölcsönt vettek fel) ahhoz, hogy tényleges tőkére tegyenek szert, a háztartások befektetéseinek súlypontját a házépítés és a fogyasztói javak beszerzése képezte. A „pénzélet“ felvirágzása egybeesik a „valóságos“ gazdasági élet csillapodásával, a pénznek több munkája lesz, az embereknek kevesebb, sokan elszegényednek, míg néhányan még gazdagabbak lesznek. Időbeli egybeesés vagy okozati összefüggés mindez? - Ezeket a gondolatokat nemrégen megjelent könyv olvasása váltotta ki belőlem, a címe „Geld und Gesellschaft“ (Paul Kellermann: Pénz és társadalom, VS-Kiadó) és a klagenfurti egyetem tanárainak 11 tanulmányát tartalmazza. Tulajdonképpen a könyv „kiegyensúlyozott“ méltatását kellett volna megírnom, amiből mégsem lett semmi. Mindjárt az elsőnél, Arno Bamme tanulmányánál, mely a pénzzel mint „fétissel“ foglalkozik, „elakadtam“. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy időszerű fejlődési irányzatokra át ne vigyem Marx Károly (számomra) elcsodálkoztató gondolatait. Marx a pénz keletkezését és használatát a mindenkori termelési viszonyokból vezeti le. A modern hitelpénz a kereskedelem és termelés korakapitalista terjeszkedése következtében a tényleges és a pénzügyi tranzakciók kettéválásából keletkezett. Ha a vállalkozó árut vásárol, ezt nem készpénzzel, hanem váltóval fizeti, amit pénzként lehet tovább használni. Ha a váltót a banknál leszámítolják, akkor a hitelpénz „kamatozóvá“ válik. Ma a pénz legnagyobb része „kamatozó tőke“, Marx kifejezésével élve „pénztőke“. Ezen nem csak a bankoknál naponta esedékes pénzek különböző fajtáit valamint a lekötött és egyéb takarékbetéteket kell érteni, hanem - Marx szerint - a hosszú lejáratú kölcsönöket és a részvényeket is (ezt nevezte látszólagos tőkének). Marx átfogó pénzfogalma magában foglalja azt, hogy alapvetően mindenfajta pénzügyi vagyon fizetési eszközként is felhasználható. Ez élesen ellentmond az uralkodó pénzelméleteknek, melyek szigorúan megkülönböztetik a pénzt mint fizetési eszközt és a pénzügyi vagyont. Az első biztosítja a likviditást, de nem hoz nyereséget, az utóbbi nyereséges, de nem folyósítható. Marx vitába szállt ezzel a különbségtétellel, szerinte a fejlett hitelgazdaságban minden pénztőke a legrövidebb időn belül folyósíthatóvá tehető és fizetésre használható. A szemlélet meglepően modern. Ha ma valaki folyószámlával, takarékbetétkönyvvel, hitellevelekkel vagy részvényekkel rendelkezik, akkor telebanking útján a pénzügyi aktívát folyósíthatóvá teheti, és fizethet vele. A pénzpolitikában ez rendkívül fontos. Ha a teljes pénzügyi vagyon potenciális pénz, akkor nincsen olyan pénz, amely (elkülönített) fizetési eszköz. Az Európai Központi Bank (ECB) pénztömegben orientált pénzpolitikája Milton Friedmann monetarizmusának szellemében illuzórikus lenne. Marx már 1859-ben így válaszolt neki: „Az árak tehát nem azért alacsonyak vagy magasak, mert több vagy kevesebb pénz van forgalomban, hanem azért van több vagy kevesebb pénz forgalomban, mert az árak magasak vagy alacsonyak.“ A közgazdászok nyelvén kifejezve: Marx számára a pénz teljesen endogén (belső eredetű). Az US-jegybank (az Egyesült Államokban a központi bank szerepét betöltő FED) már 15 évvel ezelőtt kezdte magáévá tenni ezt a nézetet. Egyrészt egyre több kamatozó, és egyidejűleg rendelkezésre álló pénzformák keletkeztek, másrészt a pénz forgalmi sebessége egyre ingadozóbb lett, tehát világos összefüggés van a fizetésre alkalmas pénzmennyiségel (érmék, bankjegyek, folyószámlák) és az infláció között. Ezért az US-jegybank elvetette a monetarizmust, és közvetlenül a kamatláb-szintet szabályozza. Az ECB szeretne kitartani a monetarizmus mellett, és (ezért) a kiszélesített pénztömegre (M3) összpontosít. Mint meghatározó tényezők ide tartoznak a takarékbetétek, amelyek által kevésbé ingadozik az M1, azonban megtévesztő jeleket ad a pénzpolitikának. Ha például a háztartások munkanélküliségtől, vagy szociális leépüléstől való félelmükben jobban takarékoskodnak, felgyorsul az M3 gyarapodása, ez azt jelzi az ECB-nek, hogy nő az inflációs veszély, és ezzel a kamatláb emelésének szükségessége pedig valójában lejjebb kellene szállítani. A gazdasági fejlődés folytán növekszik a pénztőke is. Egyrészt növekszik a „visszavonuló kapitalisták, kuponvágók száma“, másrészt a „bankárok, pénzkölcsönzők, finanszírozók szánta“. Míg Marxnál a „pénzkapitalisták“ kizárólag nyereségből élők, mára a legtöbb munkavállaló pénzkapitalistává vált, amennyiben takarékbetétkönyve, vagy egyéb pénzvagyona van. Ez a tény Marx elgondolásainak a jelenre vonatkoztatását nem teszi idejétmúlttá, inkább érdekfeszítőbbé - csak mindössze magunkat (is) „pénzkapitalistaként“ kell felfognunk (minden idézet a Tőke harmadik kötetében található). A pénztőkét kamat ellenében kikölcsönzik az „ipari“ vagy „tevékeny“ kapitalistáknak. De hitellevelekbe, vagy részvényekbe is be lehet fektetni („fiktív tőke“). Végül meg lehet próbálni, „robolók (börzeügynökök) által, akik ezekkel a papírokkal spekulatív üzleteket csinálnak“ - nyereséghez jutni. Mert érvényes, hogy: „A hitelezés fejlődésével nagy, koncentrált pénzpiacok alakultak ki, mint London, melyek egyidejűleg az e papírokkal folytatott kereskedelemnek központjai. A bankárok a közönség pénztőkéjét tömegesen a kereskedők rendelkezésére bocsátják, ettől tovább szaporodik a játékos-csürhe“. A „tevékeny“ kapitalista (vállalkozó), és a „pénzkapitalista“ („kuponvágó“) között alapvető érdekellentét, a konfliktus a vállalkozói haszon és a kamatnyereség összprofitjának feloszása terén áll fenn. „Adott átlagprofitot feltételezve a vállalkozói haszon százalékarányát nem a munkabér határozza meg, hanem a kamatláb. Ez magas vagy alacsony, amazzal fordított arányban.“ Az empirikus felmérés igazolja ezt a nézetet. A vállalkozói nyereség ingadozását sokkal nagyobb mértékben befolyásolja a kamatláb és a kamatköltség, mint a bérköltség. A jelenlegi helyzet lényege: A kamatlábbal határozzák meg ugyanis a bankjegybankok (központi bankok) az elosztást a vállalkozók, és (köztünk) a „kuponvágók“ között, felerősítve a „gyorsítóhatással“. Ha a hitelkamatláb ötről nyolc százalékra emelkedik (az iránykamatláb folyamatos emelése következtében), akkor az adósok kamatfizetése 60 százalékkal nő. Ami ahhoz vezet, hogy a vállalatok hitelfizetései sokkal erősebben ingadoznak, mint a bérfizetések. Az US bankjegybank drasztikus kamatcsökkentései 2001 és 2003 között a hitelkamatlábat az USA-ban kilencről négy százalékra csökkentették, ami a nehéz gazdasági helyzetben a vállalatoknak és az eladósodott háztartásoknak rendkívül kedvezett. Az ECB - összehasonlítva ezzel - inkább a kuponvágók érdekeit képviselte, mint a vállalkozókét. Mivel a vállalatok kamatráfordítása költségeik egy részét képezi, a monetaristák és keynesiánusok között Common Sense (tiszta ésszerűség), hogy az infláció ellen kamatnöveléssel - tehát költségemeléssel - kell küzdeni, inkább Common Nonsens-nek (tiszta esztelenség) tűnik. Avagy a végén az áremelkedést a bérköltségek, vagy a kőolajár emelésével kellene leküzdeni? A pénztőke befektetése részvényekbe lehetővé teszi ugyan „a termelési lépcsőzet rettentő méretű kiterjesztését“, egyben „a valóban tevékeny kapitalista puszta irányítóvá, idegen tőke gondnoka- Folytatás a 4. oldalon