Bécsi Napló, 2006 (27. évfolyam, 1-6. szám)

2006-01-01 / 1. szám

2006. január-február BÉCSI NAPLÓ HATÁROZOTTAN ÉS MEGFONTOLTAN Vélemény és hozzászólás a „Demokrácia és politikai erkölcs: felelősség a magyar kisebbségekért” gondolatokhoz. Mielőtt a határon túli magyar kisebbségek témá­jában kifejteném véleményemet, néhány gondola­tot szeretnék fűzni a „gondolatébresztőhöz”. Én úgy látom, hogy nincs semmiféle „rendkívüli hely­zet” a rendszerváltás óta. Inkább úgy határoznám meg Magyarország helyzetét, hogy visszakerült normál állapotába. Vagyis szabad és független lett, nincsenek területén idegen csapatok - sem „bará­tiak”, sem megszállók - és döntéseit e szuverén helyzetből hozhatja meg. Természetesen a dönté­seket a ’90-es évek globalizálódó világának szabá­lyai szerint kell kialakítani, vagyis az a fránya szu­verenitás olykor-olykor mégis csorbát szenved. De azt hiszem, abban egyet kell értenünk, hogy ez mégis teljesen más állapot, mint például a 70-es években. Más oldalról megközelítve: nem a politi­kusaink bátorságán, esetleg gyávaságán van a hangsúly, hanem a nemzetközi trendekhez való al­kalmazkodás képességén. Ebben pedig egészen jól állunk, hiszen hazánk felvételt nyert az euro-atlan­­ti integrációs szervezetek áhított közösségeibe, be­fogadást nyert a nyugati világba. Az a cél, amit a rendszerváltás utáni első szabadon választott mi­niszterelnök, Antall József kormányprogramjába állított, megvalósult. Kiszolgáljuk-e az USA elnökeit, jó-e ez, vagy sem? Nem egyszerű erre válaszolni, hiszen az Egyesült Államok a szövetségesünk. Olyan szövetséget ala­kítsunk ki vele mint a volt Szovjetunióval, vagy va­lódi, kölcsönös előnyökön nyugvót? Olyan nagy ki­szolgálásról azért szó nem lehet, hiszen csapatain­kat Irakból mégis hazahoztuk. Szuverenitásunk ér­vényesült. Próbáltuk volna ezt megtenni idő előtt Csehszlovákiából annak idején. Kormányaink - legyenek bármilyen pártokból összeálltak is - vékony mezsgyén járva politizál­hatnak csak, sok befolyásoló szempontot kell figye­lembe venniük. Legfőképpen a szomszédok véle­ményét, ha másért nem is, a határon túli magyar­ság miatt mindenképpen. Máris a témánknál vagyunk. Hogyan viszonyul­junk a határok túloldalára szakadt testvéreink ügyeihez? Tartsunk-e közös kormányülést a román kormánnyal - nem közös parlamentit, mint ahogy a gondolatébresztő írja -, amelyben koalíciós part­nerként ott a romániai magyarok legitim szerveze­te, az RMDSZ is. A mi országunk ritkán kerül a vi­lágsajtó címlapjaira - esetleg olimpiai győzelem, Nobel-díj esetén - de közös magyar-román kor­mányülés kapcsán biztosan, pláne, ha a másik ol­dal képviseletében is ülnek ott magyar anyanyel­vűek. Nem hiszem, hogy Magyarország meg tudná állítani Románia európai integrációját, arról nem is beszélve, hogy a NATO-ban már szövetségesek vagyunk. Ha kirekesztjük a románokat az Unióból, akkor ezzel a tettünkkel kirekesztjük a romániai magyarok százezreit is az integráció kínálta elő­nyökből. Persze a román nacionalizmus nem egy­könnyen adja fel állásait és az RMDSZ által beter­jesztett kisebbségi törvénytervezetet - és nem au­tonómia-tervet - a román törvényhozás felsőháza, a szenátus leszavazta. De a koalíciós kormány tá­mogatta és a képviselőházi vita még előttünk van. Az igaz, ha elfogadásra kerül e tervezet, az lehető­séget teremt a romániai magyar kisebbség - és más romániai kisebbségek számára is - a kulturális au­tonómia megvalósítására. Ez pedig valódi előrelé­pést jelentene a magyarság romániai történelmé­ben. A magyar politikus természetesen pont olyan tu­lajdonságokkal bír, mint más országoké. Tehát sze­me előtt mindig a szavazat-maximalizálás, az újra­választás lebeg. Gondolkodását, politikai praxisát ez határozza meg. Luhmann német politológus pro­fesszionális intézményrendszerek elmélete szerint a politikai rendszereket működtető értékduál a kor­mányra kerülni, vagy ellenzékben maradni ellen­tétpárban összegezhető. Igazából ez a politika lé­nyege, „művészete”. Ezért aztán gyakran előfordul, hogy másként nyilvánul meg a hazai nyilvánosság számára és másként a külföld felé. A szavazók itt, az országon belül élnek. Ugyanakkor a magyar állam az alkotmányban fe­lelősséget vállalt a határon túli magyarokért. Ez a kötelezettség minden magyar kormány számára feladatokat határoz meg, ez alól nem lehet kibúj­ni. Úgy vélem, a magyar kormányok igyekeznek is e nem könnyű feladatnak megfelelni. Évről-évre a létrejött alapítványokon keresztül forintmilliárdok kerülnek különböző célokra a határon túli magyar­sághoz. Azon lehet vitatkozni, hogy ez sok-e, vagy kevés. De figyelembe kell venni az ország teherbí­ró képességét is, hiszen a hazai szociológiai felmé­rések rémes állapotokat tárnak elénk a magyaror­szági szegénység helyzetéről. Éppen ezért vagyunk érdekeltek abban, hogy a legnagyobb magyar nem­zeti kisebbséggel rendelkező Románia mihama­rabb az EU tagja legyen, részesüljön a brüsszeli fej­lesztési forrásokból és mi itthoni magyarok a fel­szabaduló eszközeinket a vajdasági, a horvátorszá­gi és a leginkább rászoruló kárpátaljai magyarok felé csoportosíthassuk át. Valószínűleg e területek magyarjai még jó ideig nem élvezhetik az integrá­ció előnyeit. A határon túli magyarság ügyeivel fog­lalkozó hazai intézményhálózat kiépült - Határon Túli Magyarok Hivatala, Magyar Állandó Értekez­let, Illyés-közalapítvány és mások ezek tartalom­mal való megtöltése napjaink feladata. Az Európai Parlamentbe delegált magyar képviselők is egyre határozottabban állnak ki a jogsérelmek orvoslá­sa érdekében (lásd a Vajdaságban magyarokat ért atrocitásokat napirenden tartását, az európai köz­vélemény figyelmének ráirányítását­. Amellett, hogy a határon túli magyar politikai vezetőket megbántanám - valóban nincs ilyen szándékom, már csak azért sem, mert apám csa­ládja is Erdélyből származott át - meg kell emlí­tenem, hogy a másfél évtized elég volt arra, hogy magyar elit kialakuljon a kisebbségi magyar tár­sadalmakban. Néhány képviselőjük magas pozí­ciókat is betöltött/betölt, melyekhez ragaszkod­nak is. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Kasza József VMSZ elnök, miniszterelnök-helyet­tes; Csáky Pál MKP alelnök, miniszterelnök-helyet­tes; Bugár Béla MKP elnök, parlamenti­ alelnök; Markó Béla RMDSZ elnök, miniszterelnök-helyet­tes stb. A hosszú éveken át tartó politikai elithez való tartozás sajátos szemléletet kölcsönöz e ki­sebbségi vezetőknek, kevésbé határozottak, ke­vésbé nyomatékosan képviselik magyar választó­ik érdekeit. (Gondoljunk az RMDSZ kormánybeli szereplésére 1996-2000 között.) Ezért konklúzióként azt mondhatom, hogy mind a hazai politikai elitnek, mind a határon túlinak ha­tározottan és megfontoltan kell politizálnia. Hatá­rozottan kell képviselni a magyarság érdekeit min­den fórumon, akár a koalícióból való kilépés lehe­tőségével is. Ugyanakkor megfontoltságra is szük­ség van, mert kisebbségi helyzetünk erre ítél ben­nünket, mind országon belül, mind a nemzetközi porondon - lásd szlovákiai megyei önkormányza­ti választások, ahol az MKP koalíciós partnerei összefogtak saját ellenzékükkel a magyar képvise­lők ellen, vagy a magyar igazolvány bevezetésekor a politikai hisztériakeltés a szomszédos államok­ban. Határozottan és megfontoltan integrációs cél­jaink eléréséért. Dr. Beréti László (Budapest) 3 Stephan Schulmeister Ha a pénz élni kezd... Dr. Marx Károly megjegyzései az 1980-tól megkezdődött gazdasági fejlődéshez. A jólét, a biztonság és a szerencse utáni vágy pénz­­vagyon általi kielégítése nagyobb jelentőséget ka­pott az elmúlt 2­5 évben. A pénz olyan alanyként je­lenik meg, mely a munkától, de a gondoskodástól és a szolidaritástól is megszabadít. A reklám is erre a vélt elvre hivatkozik: „Hagyja a pénzét dolgozni“ emlékeztet a „szorgalmas“ pénzre. A harmonikus családbeli idősebb úr ezzel azt akarja mondani: A BACA-bankba betett pénz örömet, biztonságot és szeretetet hozott nekem („a boldogító pénz“). Ha a kisfiú édesapjának nem akar adni a tortájából, se­baj, a Wiener Städtische biztosító társaságnál befek­tetett pénz pótolja a bizalmat és az összetartást („a szolidáris pénz“). Az Erste­ bank ügyfélmagazinjá­nak címe „Pénzélet“ volt. A pénz életével és munkájával a pénzügyi részleg törődik. Az „átlagpolgárok“ pénzvagyona ne henyél­jen a takarékbetétkönyben, hanem dolgozzon a be­fektetési alapokban. Az öregkorról a pénz nyugdíj­alapokban gondoskodik, szorgalmáért állami prémi­umokkal jutalmaz. Hedge-fondokban még kemé­nyebben kell dolgoznia, a magánalapítványok „me­legházában“ jövedelme ráadásul majdnem adómen­tes marad. Iparkonszernek sem maradnak el, pénz­­befektetési részlegeik („Treasuries“) már régóta a leg­erőteljesebben terjeszkednek, pénzügyi vagyonuk sokkal gyorsabban nő, mint tényleges tőkéjük. Ez nem mindig volt így. A 70-es évekig a jólét utá­ni törekvés inkább javakra, mint pénzre összpon­tosult. A vállalatok negatív pénzvagyont gyűjtöttek (kölcsönt vettek fel) ahhoz, hogy tényleges tőkére tegyenek szert, a háztartások befektetéseinek súly­pontját a házépítés és a fogyasztói javak beszerzése képezte. A „pénzélet“ felvirágzása egybeesik a „valóságos“ gazdasági élet csillapodásával, a pénznek több mun­kája lesz, az embereknek kevesebb, sokan elszegé­nyednek, míg néhányan még gazdagabbak lesznek. Időbeli egybeesés vagy okozati összefüggés mind­ez? - Ezeket a gondolatokat nemrégen megjelent könyv olvasása váltotta ki belőlem, a címe „Geld und Gesellschaft“ (Paul Kellermann: Pénz és társa­dalom, VS-Kiadó) és a klagenfurti egyetem tanárai­nak 11 tanulmányát tartalmazza. Tulajdonképpen a könyv „kiegyensúlyozott“ méltatását kellett vol­na megírnom, amiből mégsem lett semmi. Mindjárt az elsőnél, Arno Bamme tanulmányánál, mely a pénzzel mint „fétissel“ foglalkozik, „elakadtam“. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy idősze­rű fejlődési irányzatokra át ne vigyem Marx Károly (számomra) elcsodálkoztató gondolatait. Marx a pénz keletkezését és használatát a min­denkori termelési viszonyokból vezeti le. A modern hitelpénz a kereskedelem és termelés korakapi­talista terjeszkedése következtében a tényleges és a pénzügyi tranzakciók kettéválásából keletkezett. Ha a vállalkozó árut vásárol, ezt nem készpénzzel, hanem váltóval fizeti, amit pénzként lehet tovább használni. Ha a váltót a banknál leszámítolják, ak­kor a hitelpénz „kamatozóvá“ válik. Ma a pénz leg­nagyobb része „kamatozó tőke“, Marx kifejezésével élve „pénztőke“. Ezen nem csak a bankoknál napon­ta esedékes pénzek különböző fajtáit valamint a le­kötött és egyéb takarékbetéteket kell érteni, hanem - Marx szerint - a hosszú lejáratú kölcsönöket és a részvényeket is (ezt nevezte látszólagos tőkének). Marx átfogó pénzfogalma magában foglalja azt, hogy alapvetően mindenfajta pénzügyi vagyon fi­zetési eszközként is felhasználható. Ez élesen ellent­mond az uralkodó pénzelméleteknek, melyek szigo­rúan megkülönböztetik a pénzt mint fizetési eszközt és a pénzügyi vagyont. Az első biztosítja a likvidi­tást, de nem hoz nyereséget, az utóbbi nyereséges, de nem folyósítható. Marx vitába szállt ezzel a kü­lönbségtétellel, szerinte a fejlett hitelgazdaságban minden pénztőke a legrövidebb időn belül folyósít­­hatóvá tehető és fizetésre használható. A szemlélet meglepően modern. Ha ma valaki folyószámlával, ta­karékbetétkönyvvel, hitellevelekkel vagy részvé­nyekkel rendelkezik, akkor telebanking útján a pénz­ügyi aktívát folyósíthatóvá teheti, és fizethet vele. A pénzpolitikában ez rendkívül fontos. Ha a tel­jes pénzügyi vagyon potenciális pénz, akkor nincsen olyan pénz, amely (elkülönített) fizetési eszköz. Az Európai Központi Bank (ECB) pénztömegben orien­tált pénzpolitikája Milton Friedmann monetariz­­musának szellemében illuzórikus lenne. Marx már 1859-ben így válaszolt neki: „Az árak tehát nem azért alacsonyak vagy magasak, mert több vagy ke­vesebb pénz van forgalomban, hanem azért van több vagy kevesebb pénz forgalomban, mert az árak magasak vagy alacsonyak.“ A közgazdászok nyelvén kifejezve: Marx számára a pénz teljesen endogén (belső eredetű). Az US-jegybank (az Egyesült Államokban a köz­ponti bank szerepét betöltő FED) már 15 évvel ez­előtt kezdte magáévá tenni ezt a nézetet. Egyrészt egyre több kamatozó, és egyidejűleg rendelkezésre álló pénzformák keletkeztek, másrészt a pénz for­galmi sebessége egyre ingadozóbb lett, tehát vilá­gos összefüggés van a fizetésre alkalmas pénz­­mennyiség­el (érmék, bankjegyek, folyószámlák) és az infláció között. Ezért az US-jegybank elvetette a monetarizmust, és közvetlenül a kamatláb-szintet szabályozza. Az ECB szeretne kitartani a mone­­tarizmus mellett, és (ezért) a kiszélesített pénztö­megre (M3) összpontosít. Mint meghatározó ténye­zők ide tartoznak a takarékbetétek, amelyek által kevésbé ingadozik az M1, azonban megtévesztő je­leket ad a pénzpolitikának. Ha például a háztartá­sok munkanélküliségtől, vagy szociális leépüléstől való félelmükben jobban takarékoskodnak, felgyor­sul az M3 gyarapodása, ez azt jelzi az ECB-nek, hogy nő az inflációs veszély, és ezzel a kamatláb emelésé­nek szükségessége­­ pedig valójában lejjebb kellene szállítani. A gazdasági fejlődés folytán növekszik a pénztő­ke is. Egyrészt növekszik a „visszavonuló kapitalis­ták, kuponvágók száma“, másrészt a „bankárok, pénzkölcsönzők, finanszírozók szánta“. Míg Marx­nál a „pénzkapitalisták“ kizárólag nyereségből élők, mára a legtöbb munkavállaló pénzkapitalistává vált, amennyiben takarékbetétkönyve, vagy egyéb pénzvagyona van. Ez a tény Marx elgondolásainak a jelenre vonatkoztatását nem teszi idejétmúlttá, in­kább érdekfeszítőbbé - csak mindössze magunkat (is) „pénzkapitalistaként“ kell felfognunk (minden idézet a Tőke harmadik kötetében található). A pénztőkét kamat ellenében kikölcsönzik az „ipa­ri“ vagy „tevékeny“ kapitalistáknak. De hitellevelek­be, vagy részvényekbe is be lehet fektetni („fiktív tőke“). Végül meg lehet próbálni, „robolók (börze­ügynökök) által,­­ akik ezekkel a papírokkal spe­kulatív üzleteket csinálnak“ - nyereséghez jutni. Mert érvényes, hogy: „A hitelezés fejlődésével nagy, kon­centrált pénzpiacok alakultak ki, mint London, me­lyek egyidejűleg az e papírokkal folytatott kereske­delemnek központjai. A bankárok a közönség pénz­tőkéjét tömegesen a kereskedők rendelkezésére bo­csátják, ettől tovább szaporodik a játékos-csürhe“. A „tevékeny“ kapitalista (vállalkozó), és a „pénz­kapitalista“ („kuponvágó“) között alapvető érdekel­lentét, a konfliktus a vállalkozói haszon és a kamat­­nyereség összprofitjának feloszása terén áll fenn. „Adott átlagprofitot feltételezve a vállalkozói haszon százalékarányát nem a munkabér határozza meg, ha­nem a kamatláb. Ez magas vagy alacsony, amazzal fordított arányban.“ Az empirikus felmérés igazolja ezt a nézetet. A vállalkozói nyereség ingadozását sok­kal nagyobb mértékben befolyásolja a kamatláb és a kamatköltség, mint a bérköltség. A jelenlegi helyzet lényege: A kamatlábbal hatá­rozzák meg ugyanis a bankjegybankok (központi ban­kok) az elosztást a vállalkozók, és (köztünk) a „ku­ponvágók“ között, felerősítve a „gyorsítóhatással“. Ha a hitelkamatláb ötről nyolc százalékra emelkedik (az iránykamatláb folyamatos emelése következté­ben), akkor az adósok kamatfizetése 60 százalékkal nő. Ami ahhoz vezet, hogy a vállalatok hitelfizetései sokkal erősebben ingadoznak, mint a bérfizetések. Az US­ bankjegybank drasztikus kamatcsökkentései 2001 és 2003 között a hitelkamatlábat az USA-ban kilencről négy százalékra csökkentették, ami a nehéz gazdasági helyzetben a vállalatoknak és az eladóso­dott háztartásoknak rendkívül kedvezett. Az ECB - összehasonlítva ezzel - inkább a kuponvágók érde­keit képviselte, mint a vállalkozókét. Mivel a vállalatok kamatráfordítása költségeik egy részét képezi, a monetaristák és keynesiánusok között Common Sense (tiszta ésszerűség), hogy az infláció ellen kamatnöveléssel - tehát költségeme­léssel - kell küzdeni, inkább Common Nonsens-nek (tiszta esztelenség) tűnik. Avagy a végén az áremel­kedést a bérköltségek, vagy a kőolajár emelésével kellene leküzdeni? A pénztőke befektetése részvényekbe lehetővé teszi ugyan „a termelési lépcsőzet rettentő méretű kiterjesztését“, egyben „a valóban tevékeny kapi­talista puszta irányítóvá, idegen tőke gondnoka- Folytatás a 4. oldalon

Next