Bécsi Napló, 2011 (32. évfolyam, 1-6. szám)

2011-01-01 / 1. szám

ZOll. január-február BÉCSI NAPLÓ Sajtószabadság Magyarországon (Munkatársunktól) Magyarország újra poli­tikai vitáktól hangos. Noha a parlamenti ellen­zék erejéből az áprilisi választások óta mind­össze egy, néhány ezer főt megmozgató de­monstrációra futotta nemrégiben Budapesten, a Kossuth téren, az utóbbi néhány hónapban alapvetően megváltozott a politikai helyzet Ma­gyarországon. Az ellenzék megtalálta az Orbán­­kormány gyenge pontját, a külpolitikát, és kí­méletlenül rávetette magát a gyengélkedő ma­gyar diplomáciára. Talán az 1956-os magyar for­radalom leverése óta nem tekintettek Magyar­­országra, illetve a kormányra olyan kritikusan szerte a nagyvilágban, mint manapság. Múlt évben még csak az alkotmánybíróság nem túl ízléses megzabolázása borzolta a kedé­lyeket. Az alkotmánybíróság jogkörének szűkí­tése szorosan kapcsolódott a magyarországi multinacionális cégek megadóztatásához és a szocialisták által a törvényesség határát súroló módon létrehozott magánnyugdíj-pénztári rendszer reformjához (a magánnyugdíj-pénztári befizetéseknek az állami kasszába történő irá­nyításához). Ha az alkotmánybíróság megvétóz­hatta volna valamelyik kormányzati lépést, ak­kor a kormány könnyen rákényszerülhetett vol­na a lakossági megszorításokra, amit viszont a miniszterelnök mindenképpen szeretne elkerül­ni. Miközben Orbán Viktor szívósan védte a multinacionális cégekre kivetett külön­adók gondolatát, a médiatörvény életbe lépését mér­sékelt tiltakozás közepette készíthette elő a kor­mány. Amikor ez év elején életbe lépett a média­rendszer új szabályozása, az váratlanul heves, főként külföldi tiltakozást váltott ki a nemzet­közi közvéleményből. A magyarországi média helyzetét ma is alapvetően meghatározza az a sajnálatos tény, hogy az 1980-as évek végén le­zajlott ún. rendszerváltozás a humán szférában leginkább a korábbi, kádárista elit pozícióinak megszilárdulásával járt együtt. Miközben Cseh­szlovákiában feloszlatták a tudományos akadé­miát, addig Magyarországon Kosáry Domokos (1990-1996-ig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke) kizárta ennek lehetőségét. Ahelyett, hogy korlátozták volna az egykori kommunista elnyomó hatalom vezető rétegének politikai jo­gait, az ún. spontán privatizáció következtében nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező, a multinacionális érdekeknek a nemzeti érdekkel szemben mindig elsőbbséget adó, ideológiájá­ban baloldali, gazdasági-társadalmi lépéseiben azonban inkább a „Gründerzeit” időszakát idé­ző „elit” kezébe került az irányítás, így cserélhették le Magyarországon az egy­kori „Tudományos Szocializmus” tanszékek táb­láikat „Politológia Tanszékire, anélkül, hogy személyi állományukban a legkisebb változás­nak kellett volna bekövetkezni. A sajtó terüle­tén (is) ígért nagytakarítás a 90-es évek elején elmaradt, ennek következményeit hosszútávon kell Magyarországnak elszenvedni. A magyar­­országi médiába oly mértékig beépültek egyko­ri marxista, maoista elemek, hogy ezeket már szinte lehetetlen volt hagyományos eszközök­kel a sajtószabadság irányába szorítani. Aczél György (a Kádár-korszakban a kulturális élet irányítója) útmutatásának megfelelően ezek az elemek nagyobbrészt a Szabad Demokraták Szövetségében tömörülve mindent elkövettek az Antall-Boross, majd az Orbán-kormányok moz­gásterének szűkítésére, szalonképtelenné téte­lére. Ezek a baloldali pártmunkás újságírók most szabadságért kiáltanak, miközben valójá­ban a Kádár-rendszerből átmentett sajtómo­nopóliumukat siratják. Ha a második Orbán-kormányt ért bírálato­kat áttekintjük, hamar rá kell jönnünk, hogy nincs sok új a Nap alatt. Először is az antisze­mitizmus. Újra és újra megfogalmazódik, még a médiatörvény kapcsán az a vélekedés, hogy Magyarországon nő az intolerancia, üldözik a zsidóságot. Legújabban Schiff András nyilatkoz­ta a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung­­nak a médiatörvény kapcsán, hogy „nagyon ke­vés bátor hang hallatszik ma Magyarországon, ott erős apátia uralkodik. A másik oldal, a szél­sőjobb viszont nagyon hangos és agresszív, el­sősorban a névtelen internetes blogokon keresz­tül.” Az újságíró felidézte Schiffnek a The Wa­shington Post-ban közzétett olvasói levelét. „Ezt követően sok magyar engem gyalázó leveleket írt a szerkesztőségnek, s amikor ezeket a lap nem közölte le, nyomban téma lett a nemzet­közi zsidó összeesküvés” - nyilatkozott a zon­goraművész, majd rámutatott - „abszolút nem­­kívánatos személy lettem Magyarországon. Nem hiszem, hogy valaha is újra fel fogok lépni Ma­gyarországon, vagy akárcsak beutazom az or­szágba. Elvégre nem vagyok hős.” Szörnyű antiszemitizmus - sóhajthatnak fel a német olvasók. Azt, hogy a bírálatok java nem a művész származására, hanem politikai véle­ményére vonatkozóan fogalmazódott meg, ta­lán felesleges is említeni. A Fidesz­ben, ame­lyet Ausztriában - teljesen alaptalanul - szélső­­jobboldali-konzervatív, időnként populista párt­ként állítanak be, sokféle politikai irányzat ta­lált otthonra. Ebben a nagy néppártban, amely­ben a liberálisoktól (pl. Balog Zoltán társadal­mi felzárkózásért felelős államtitkár) kezdve egészen a konzervatívokig (pl. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes) húzódó politikai spektrumból találhatóak politikusok, csak egy irányzatnak nem volt soha helye: az antiszemi­tizmusnak. Antiszemita politikusok Magyaror­szágon rendre a jobboldali kormányok idején, vagy jobboldali demonstrációknál feltűnő, po­litikai megrendelésre fellépő jelenségek, leg­alább annyira marginálisak, mint Németország­ban. Ne felejtsük el, a budapesti metróban még senkit sem vertek össze azért, mert nem magyar állampolgár. Magyarországon nem része a po­litikai közbeszédnek az antiszemitizmus és nem is lehet vele jelentős tömegtámogatásra szert tenni. Antiszemitizmus mellett gyakran felmerül a nacionalizmus (minden magyar magyar állam­polgár), illetve a totalitarianizmus (horthyzmus, Puszta-Putyin stb.) vádja is. A magyar állampol­gárság könnyített megszerzésével kapcsolatban megjegyzendő, hogy számos európai állam, köz­tük az EU tagjai is alkalmaztak hasonló jogsza­bályokat, mégsem szabadult el semmiféle féke­vesztett nacionalizmus. Horthy és a Fidesz vi­lágképe semmilyen ponton sem érintkezik. A párt vezető politikusainak jelentős része kriti­kusan tekint a két világháború közötti időszak­ra, nem beszélve arról, hogy a historizáló szem­léletmód egyikükre sem jellemző. Itt keveredik a múlt felületes és torz ismerete (a Horthy-rend­­szer nem volt totalitariánus rendszer) és az SZDSZ-es értelmiség átmentett politikai mar­ketingjének káros hatása azzal az Európában kevésé megszokott, demokratikus jogállamok­ban csak ritkán előforduló helyzettel, hogy a kormánypártoknak kényelmes, 2/3-os többségük van a magyar parlamentben. Fel kell tennünk a kérdést: élhet-e alkotmá­nyos felhatalmazásával a Fidesz-kormány Ma­gyarországon, vagy ölbe tett kézzel kell néznie, míg a Gyurcsány-kormány maradéka összesze­di magát a vereséget követően, és ismét magá­hoz ragadja a kezdeményezést? A médiaszabá­lyozás változásával együtt kellett a korábbi ál­datlan állapotokra is választ adni: a pazarlásra, az irányítás zavaraira, a túlságosan elbulváro­­sodott struktúrára stb. Legújabb hírek szerint az Európai Bizottság nem tartja kielégítőnek a magyarországi médiatörvényt, noha annak pont­jai több európai ország szabályozásában is fel­bukkannak. Magyarország most fizeti meg an­nak az ellenállásnak az árát, amelyet a Világ­bankkal, majd a multinacionális cégekkel szem­ben folytatott. A magyar kormány manapság kevésbé harcias, mint néhány héttel ezelőtt, Orbán Viktor immár maga sem zárta ki bizo­nyos feltételek teljesülése esetén a médiatörvény módosítását. Bármilyen - egyébként vitatott - kifogásokat is fogalmazott meg Neelie Kroes, a digitális médiáért felelős EU biztos Strassburgban, a vi­tákon és a jogszabályokon túl, érdemes arra is kitérni, vajon az adott keretek között korlátoz­zák-e Magyarországon a sajtószabadságot? Az utóbbi hetek ennek az ellenkezőjéről tanúskod­nak, a kormány szerint a szabályozás, az ellen­zék szerint a hősies és bátor tiltakozás követ­keztében. Szalai Annamária, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke valóban Fidesz­­es szakpolitikus volt, és kétségkívül élvezi Or­bán Viktor bizalmát is. Kevesebb szó esik a négy közmédiumot - a Magyar Televíziót, a Duna Televíziót, a Magyar Rádiót és a Magyar Táv­irati Irodát - felügyelő, a vezetők kiválasztásá­ban és a vagyongazdálkodásban fontos szere­pet játszó Közszolgálati Közalapítvány kurató­riumáról, amelynek elnöke, Balogh László, MDF-es, illetve KDNP-s politikai múlttal ren­delkezik. A Közszolgálati Közalapítványnak egyébként ellenzéki tagjai is vannak, bár az MSZP elégedetlen volt a közalapítvány tagjai­nak összetételével. Az eddig bejelentett lépé­sek, így például az MTV és a Duna Televízió két-két csatornájának profilírozása helyes lépés­nek tűnnek, az ördög persze itt is a részletekben rejlik, összességében azonban a jövőben a néző­szám radikális visszaesésével lehet számolni. A média­csata mellett, annak tragikus euró­pai hatásait is figyelembe véve, néhány szót szól­nunk kell azokról a folyamatokról, amelyek a Fidesz­en belül zajlanak. Már a nagy győzelmet követően világossá vált, hogy az érdekkonflik­tusok jelentős része a párton belülre fog transz­formálódni, így felértékelődhetnek a párton belüli döntéshozók és döntési mechanizmusok. A 10 milliárdos állami támogatásból épülő deb­receni stadion, a szegedi lézerközpont ügye, az oktatáspolitika bizonytalanságai, (Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár és Pokorni Zoltán oktatási, tudományos és kutatási bizottság el­nöke ellentétei) mind-mind ennek a jelenség­nek a többé-kevésbé látható nyomai. A magyarországi kormánypárt belső döntési mechanizmusai ugyanakkor kevéssé váltak vi­lágossá a megfigyelők előtt, így csak a jövőben értékelhető a Fidesz személyzeti politikája, amelyet korábban sok bírálat ért. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi kormánypártok ellent tudnak­­­ állni az MDF-esedésnek, annak, hogy a győ­zelmet követően számos politikai és gazdasági kalandor, illetve megélhetési politikus a jobb­oldalhoz dörgölőzve próbál anyagi előnyökhöz jutni. Az Állami Számvevőszék újonnan kine­vezett vezetője szigorú ellenőrzést ígért, ami rá is fér a mai Magyarország politikai szereplőire. Ha van olyan terület, amiből elégtelenre vizs­gázott a Fidesz az utóbbi hónapokban, akkor az a kommunikáció. Az egyetlen reményt keltő tény, hogy még van lehetőség javítani. Feltéve, ha sikerül meggyőzni a nemzetközi közvéle­ményt arról, hogy Magyarországon sajtószabad­ság van. Ez valóban szép kommunikációs fel­adat, két hónap múlva látni fogjuk, sikerült-e? Komárom az Erzsébet-híddal Folytatás az 1. oldalról Mindenki tudja, miről van szó. Róna Péter közgazdász így fogalmazott: Ha Brüsszel eldön­ti, hogy „a közösségi elv felülbírálja a tagállami jogot, akkor jelentős összeg tűnhet el a költség­­vetés bevételi oldaláról”. Az energetikai és táv­közlési szektorra, illetve a kereskedelmi lánco­latra kivetett adó három év alatt 483 milliárd forintra rúg. Ehhez képest majdnem minden magyar-oszt­rák probléma eltörpül. Még az OMV osztrák olajipari óriás MOL elleni harca is. Az osztrá­kok mindent elkövettek annak érdekében, hogy gyengítsék a magyar csoportot. Miután Wolf­gang Ruttenstorfer a MOL átvételére irányult eredeti terve meghiúsult, az osztrákok a MOL tulajdonában lévő Slovnaft szlovák vegyipari vállalat megszerzésére pályáztak. Ezt részvény­­csere keretében akarták elérni a Szurgut­­nyeftyegaz orosz energetikai céggel, mondta Wolfgang Baumann, az OMV felügyelő-bizott­sági tagja a Dow Jones hírügynökségnek. Ez sem sikerült - ezért adta el az OMV a MOL-ban lévő 21,2 százalékos részvénycsomagját - pont az oroszoknak. Ezt úgy nevezik: „üzleti érdek”. Olyan, mint a MÁV Cargo megvásárlása vagy szemétégető megépítése a határ mentén vagy határfolyók „habosítása“ a bőrfeldolgozó ipar által. Van sok más dolog is, melynél a magyar és az osztrák megítélés alapvetően eltér egymástól. Még egyre jó lesz kitérni, mivel ott félreér­tésről van szó. „Osztrák bankok pumpálták a devizahiteleket“, írta január közepén az Index nevű honlap. Más lapok semlegesebb, igazsá­gosabb címet adtak az MTI­ hírügynökség jelen­tésének. Az Osztrák Nemzeti Bank adatairól szóló szövegből kiderült, hogy osztrák bankok a legnagyobb arányban adtak devizahiteleket Kelet- és Közép-Európában. Mint ismeretes, legalább 300.000 magyar állampolgár áll a fi­zetőképtelenség szélén, miután a krízis eredmé­nyeként a svájci frankban felvett hitelük őrüle­­tesen megdrágult. Erről azonban nem az oszt­rák bankok tehetnek. Ők csak igénybe vették azt a sok milliárd frankot, amelyet az Európai Központi Bank a gazdasági válság csúcsán, 2008- ban elkezdett pumpálni a piacra. A „sógori” magyar-osztrák viszony ezt a félre­értést sem fogja huzamosabb ideig megsínyleni. És a fordított félelmet sem: sok osztrák a párt­­politikailag diktált idegenellenesség benyomása alatt még mindig fél a „magyar inváziótól”. Pe­dig ez sem a rendszerváltás után, sem azóta nem következett be. Nyugodtan ki lehet jelenteni: májusban sem fog bekövetkezni, amikor Auszt­ria és Németország­­ az Európai Unióban utol­sókként - leépítik az eddig fenntartott korláto­zásokat az EU-hoz 2004-ben csatlakozott orszá­gok állampolgárai ellen. Kovács Géza, a Foglal­koztatási Hivatal főosztályvezetője szerint aki akart, az a különböző kétoldalú egyezmények alapján már eddig is tudott munkát vállalni. És ha valaki egyéves munkaviszonnyal rendelkezett, az úgynevezett „tizenkét hónapos szabály“ értel­mében szabadon vállalhatott munkát, így sok Ausztriába ingázó munkavállaló megkapta ezt a „zöld kártyát”­­ és mégis minden nap vagy héten hazatért Magyarországra. A „keleti invázió” a félelmekkel ellentétben nagyon hasznos volt Nyugat-Európának. Egy 2009-es jelentésből kiderült: az Európai Unió keleti tagállamaiból a nyugatiakba irányuló mig­ráció évi közel 50 milliárd euróval, vagyis a kö­zösség GDP-jének mintegy 0,8 százalékával bővíti az EU gazdaságát. Bár a válság lelassítot­ta a munkaerő áramlását, a fellendüléssel vár­hatóan az is újjáéled a jelentés szerint. Akkor tehát: Hajrá magyarok! Ne csak síelni vagy vásárolni jöjjetek Ausztriába! Az osztrá­kok csak attól félnek, amit nem ismernek. Má­justól ez is el fog múlni. Létezik olyan esemény vagy folyamat, amely veszélyeztetheti a magyar-osztrák kapcsolato­kat? Csak egy képzelhető el, az a magyar bel­politika. Ami a külföldre ható általános politi­kát illeti, Konrád György író ezzel kapcsolato­san a Népszabadságban foglalt állást. Őt nagyon jól ismerik Ausztriában. Szerinte „nagy hason­lóság van az 1989-ben megdőlt államszocializ­mus és az új jobboldal között annyiban, hogy előbbiek és utóbbiak is etatisták, amit lehet, visszaállamosítani és központosítani akarnak, és az állam révén szép pozíciót és könnyű hozzá­férést remélnek a költségvetéshez. Később jö­het az új privatizáció a politikailag megfelelő nemzeti elit javára.” Ehhez nagyon nehéz hozzátenni bármit is. Legfeljebb annyit, osztrákok, ne várjatok az új privatizációra, hanem építsétek a kapcsolatokat - a mindenkori kormánytól függetlenül! Martos Péter Sógorok és félelmek A magyar-osztrák viszony margójára: Nincs út visszafelé 3 I­N­S. Csorna János biztos hogy bátor aki bátor? nem tudhatod mi van mögötte miféle kényszer minő szükség amely a gyávák elé lökte s ha ott meg is állt meddig állja első emberek nagy magányát? aki elöl? van aki hátul? vajon ki nyeri el a pálmát? ____________________J

Next