Bécsi Napló, 2011 (32. évfolyam, 1-6. szám)
2011-01-01 / 1. szám
ZOll. január-február BÉCSI NAPLÓ Sajtószabadság Magyarországon (Munkatársunktól) Magyarország újra politikai vitáktól hangos. Noha a parlamenti ellenzék erejéből az áprilisi választások óta mindössze egy, néhány ezer főt megmozgató demonstrációra futotta nemrégiben Budapesten, a Kossuth téren, az utóbbi néhány hónapban alapvetően megváltozott a politikai helyzet Magyarországon. Az ellenzék megtalálta az Orbánkormány gyenge pontját, a külpolitikát, és kíméletlenül rávetette magát a gyengélkedő magyar diplomáciára. Talán az 1956-os magyar forradalom leverése óta nem tekintettek Magyarországra, illetve a kormányra olyan kritikusan szerte a nagyvilágban, mint manapság. Múlt évben még csak az alkotmánybíróság nem túl ízléses megzabolázása borzolta a kedélyeket. Az alkotmánybíróság jogkörének szűkítése szorosan kapcsolódott a magyarországi multinacionális cégek megadóztatásához és a szocialisták által a törvényesség határát súroló módon létrehozott magánnyugdíj-pénztári rendszer reformjához (a magánnyugdíj-pénztári befizetéseknek az állami kasszába történő irányításához). Ha az alkotmánybíróság megvétózhatta volna valamelyik kormányzati lépést, akkor a kormány könnyen rákényszerülhetett volna a lakossági megszorításokra, amit viszont a miniszterelnök mindenképpen szeretne elkerülni. Miközben Orbán Viktor szívósan védte a multinacionális cégekre kivetett különadók gondolatát, a médiatörvény életbe lépését mérsékelt tiltakozás közepette készíthette elő a kormány. Amikor ez év elején életbe lépett a médiarendszer új szabályozása, az váratlanul heves, főként külföldi tiltakozást váltott ki a nemzetközi közvéleményből. A magyarországi média helyzetét ma is alapvetően meghatározza az a sajnálatos tény, hogy az 1980-as évek végén lezajlott ún. rendszerváltozás a humán szférában leginkább a korábbi, kádárista elit pozícióinak megszilárdulásával járt együtt. Miközben Csehszlovákiában feloszlatták a tudományos akadémiát, addig Magyarországon Kosáry Domokos (1990-1996-ig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke) kizárta ennek lehetőségét. Ahelyett, hogy korlátozták volna az egykori kommunista elnyomó hatalom vezető rétegének politikai jogait, az ún. spontán privatizáció következtében nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező, a multinacionális érdekeknek a nemzeti érdekkel szemben mindig elsőbbséget adó, ideológiájában baloldali, gazdasági-társadalmi lépéseiben azonban inkább a „Gründerzeit” időszakát idéző „elit” kezébe került az irányítás, így cserélhették le Magyarországon az egykori „Tudományos Szocializmus” tanszékek tábláikat „Politológia Tanszékire, anélkül, hogy személyi állományukban a legkisebb változásnak kellett volna bekövetkezni. A sajtó területén (is) ígért nagytakarítás a 90-es évek elején elmaradt, ennek következményeit hosszútávon kell Magyarországnak elszenvedni. A magyarországi médiába oly mértékig beépültek egykori marxista, maoista elemek, hogy ezeket már szinte lehetetlen volt hagyományos eszközökkel a sajtószabadság irányába szorítani. Aczél György (a Kádár-korszakban a kulturális élet irányítója) útmutatásának megfelelően ezek az elemek nagyobbrészt a Szabad Demokraták Szövetségében tömörülve mindent elkövettek az Antall-Boross, majd az Orbán-kormányok mozgásterének szűkítésére, szalonképtelenné tételére. Ezek a baloldali pártmunkás újságírók most szabadságért kiáltanak, miközben valójában a Kádár-rendszerből átmentett sajtómonopóliumukat siratják. Ha a második Orbán-kormányt ért bírálatokat áttekintjük, hamar rá kell jönnünk, hogy nincs sok új a Nap alatt. Először is az antiszemitizmus. Újra és újra megfogalmazódik, még a médiatörvény kapcsán az a vélekedés, hogy Magyarországon nő az intolerancia, üldözik a zsidóságot. Legújabban Schiff András nyilatkozta a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungnak a médiatörvény kapcsán, hogy „nagyon kevés bátor hang hallatszik ma Magyarországon, ott erős apátia uralkodik. A másik oldal, a szélsőjobb viszont nagyon hangos és agresszív, elsősorban a névtelen internetes blogokon keresztül.” Az újságíró felidézte Schiffnek a The Washington Post-ban közzétett olvasói levelét. „Ezt követően sok magyar engem gyalázó leveleket írt a szerkesztőségnek, s amikor ezeket a lap nem közölte le, nyomban téma lett a nemzetközi zsidó összeesküvés” - nyilatkozott a zongoraművész, majd rámutatott - „abszolút nemkívánatos személy lettem Magyarországon. Nem hiszem, hogy valaha is újra fel fogok lépni Magyarországon, vagy akárcsak beutazom az országba. Elvégre nem vagyok hős.” Szörnyű antiszemitizmus - sóhajthatnak fel a német olvasók. Azt, hogy a bírálatok java nem a művész származására, hanem politikai véleményére vonatkozóan fogalmazódott meg, talán felesleges is említeni. A Fideszben, amelyet Ausztriában - teljesen alaptalanul - szélsőjobboldali-konzervatív, időnként populista pártként állítanak be, sokféle politikai irányzat talált otthonra. Ebben a nagy néppártban, amelyben a liberálisoktól (pl. Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár) kezdve egészen a konzervatívokig (pl. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes) húzódó politikai spektrumból találhatóak politikusok, csak egy irányzatnak nem volt soha helye: az antiszemitizmusnak. Antiszemita politikusok Magyarországon rendre a jobboldali kormányok idején, vagy jobboldali demonstrációknál feltűnő, politikai megrendelésre fellépő jelenségek, legalább annyira marginálisak, mint Németországban. Ne felejtsük el, a budapesti metróban még senkit sem vertek össze azért, mert nem magyar állampolgár. Magyarországon nem része a politikai közbeszédnek az antiszemitizmus és nem is lehet vele jelentős tömegtámogatásra szert tenni. Antiszemitizmus mellett gyakran felmerül a nacionalizmus (minden magyar magyar állampolgár), illetve a totalitarianizmus (horthyzmus, Puszta-Putyin stb.) vádja is. A magyar állampolgárság könnyített megszerzésével kapcsolatban megjegyzendő, hogy számos európai állam, köztük az EU tagjai is alkalmaztak hasonló jogszabályokat, mégsem szabadult el semmiféle fékevesztett nacionalizmus. Horthy és a Fidesz világképe semmilyen ponton sem érintkezik. A párt vezető politikusainak jelentős része kritikusan tekint a két világháború közötti időszakra, nem beszélve arról, hogy a historizáló szemléletmód egyikükre sem jellemző. Itt keveredik a múlt felületes és torz ismerete (a Horthy-rendszer nem volt totalitariánus rendszer) és az SZDSZ-es értelmiség átmentett politikai marketingjének káros hatása azzal az Európában kevésé megszokott, demokratikus jogállamokban csak ritkán előforduló helyzettel, hogy a kormánypártoknak kényelmes, 2/3-os többségük van a magyar parlamentben. Fel kell tennünk a kérdést: élhet-e alkotmányos felhatalmazásával a Fidesz-kormány Magyarországon, vagy ölbe tett kézzel kell néznie, míg a Gyurcsány-kormány maradéka összeszedi magát a vereséget követően, és ismét magához ragadja a kezdeményezést? A médiaszabályozás változásával együtt kellett a korábbi áldatlan állapotokra is választ adni: a pazarlásra, az irányítás zavaraira, a túlságosan elbulvárosodott struktúrára stb. Legújabb hírek szerint az Európai Bizottság nem tartja kielégítőnek a magyarországi médiatörvényt, noha annak pontjai több európai ország szabályozásában is felbukkannak. Magyarország most fizeti meg annak az ellenállásnak az árát, amelyet a Világbankkal, majd a multinacionális cégekkel szemben folytatott. A magyar kormány manapság kevésbé harcias, mint néhány héttel ezelőtt, Orbán Viktor immár maga sem zárta ki bizonyos feltételek teljesülése esetén a médiatörvény módosítását. Bármilyen - egyébként vitatott - kifogásokat is fogalmazott meg Neelie Kroes, a digitális médiáért felelős EU biztos Strassburgban, a vitákon és a jogszabályokon túl, érdemes arra is kitérni, vajon az adott keretek között korlátozzák-e Magyarországon a sajtószabadságot? Az utóbbi hetek ennek az ellenkezőjéről tanúskodnak, a kormány szerint a szabályozás, az ellenzék szerint a hősies és bátor tiltakozás következtében. Szalai Annamária, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke valóban Fideszes szakpolitikus volt, és kétségkívül élvezi Orbán Viktor bizalmát is. Kevesebb szó esik a négy közmédiumot - a Magyar Televíziót, a Duna Televíziót, a Magyar Rádiót és a Magyar Távirati Irodát - felügyelő, a vezetők kiválasztásában és a vagyongazdálkodásban fontos szerepet játszó Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumáról, amelynek elnöke, Balogh László, MDF-es, illetve KDNP-s politikai múlttal rendelkezik. A Közszolgálati Közalapítványnak egyébként ellenzéki tagjai is vannak, bár az MSZP elégedetlen volt a közalapítvány tagjainak összetételével. Az eddig bejelentett lépések, így például az MTV és a Duna Televízió két-két csatornájának profilírozása helyes lépésnek tűnnek, az ördög persze itt is a részletekben rejlik, összességében azonban a jövőben a nézőszám radikális visszaesésével lehet számolni. A médiacsata mellett, annak tragikus európai hatásait is figyelembe véve, néhány szót szólnunk kell azokról a folyamatokról, amelyek a Fideszen belül zajlanak. Már a nagy győzelmet követően világossá vált, hogy az érdekkonfliktusok jelentős része a párton belülre fog transzformálódni, így felértékelődhetnek a párton belüli döntéshozók és döntési mechanizmusok. A 10 milliárdos állami támogatásból épülő debreceni stadion, a szegedi lézerközpont ügye, az oktatáspolitika bizonytalanságai, (Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár és Pokorni Zoltán oktatási, tudományos és kutatási bizottság elnöke ellentétei) mind-mind ennek a jelenségnek a többé-kevésbé látható nyomai. A magyarországi kormánypárt belső döntési mechanizmusai ugyanakkor kevéssé váltak világossá a megfigyelők előtt, így csak a jövőben értékelhető a Fidesz személyzeti politikája, amelyet korábban sok bírálat ért. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi kormánypártok ellent tudnak állni az MDF-esedésnek, annak, hogy a győzelmet követően számos politikai és gazdasági kalandor, illetve megélhetési politikus a jobboldalhoz dörgölőzve próbál anyagi előnyökhöz jutni. Az Állami Számvevőszék újonnan kinevezett vezetője szigorú ellenőrzést ígért, ami rá is fér a mai Magyarország politikai szereplőire. Ha van olyan terület, amiből elégtelenre vizsgázott a Fidesz az utóbbi hónapokban, akkor az a kommunikáció. Az egyetlen reményt keltő tény, hogy még van lehetőség javítani. Feltéve, ha sikerül meggyőzni a nemzetközi közvéleményt arról, hogy Magyarországon sajtószabadság van. Ez valóban szép kommunikációs feladat, két hónap múlva látni fogjuk, sikerült-e? Komárom az Erzsébet-híddal Folytatás az 1. oldalról Mindenki tudja, miről van szó. Róna Péter közgazdász így fogalmazott: Ha Brüsszel eldönti, hogy „a közösségi elv felülbírálja a tagállami jogot, akkor jelentős összeg tűnhet el a költségvetés bevételi oldaláról”. Az energetikai és távközlési szektorra, illetve a kereskedelmi láncolatra kivetett adó három év alatt 483 milliárd forintra rúg. Ehhez képest majdnem minden magyar-osztrák probléma eltörpül. Még az OMV osztrák olajipari óriás MOL elleni harca is. Az osztrákok mindent elkövettek annak érdekében, hogy gyengítsék a magyar csoportot. Miután Wolfgang Ruttenstorfer a MOL átvételére irányult eredeti terve meghiúsult, az osztrákok a MOL tulajdonában lévő Slovnaft szlovák vegyipari vállalat megszerzésére pályáztak. Ezt részvénycsere keretében akarták elérni a Szurgutnyeftyegaz orosz energetikai céggel, mondta Wolfgang Baumann, az OMV felügyelő-bizottsági tagja a Dow Jones hírügynökségnek. Ez sem sikerült - ezért adta el az OMV a MOL-ban lévő 21,2 százalékos részvénycsomagját - pont az oroszoknak. Ezt úgy nevezik: „üzleti érdek”. Olyan, mint a MÁV Cargo megvásárlása vagy szemétégető megépítése a határ mentén vagy határfolyók „habosítása“ a bőrfeldolgozó ipar által. Van sok más dolog is, melynél a magyar és az osztrák megítélés alapvetően eltér egymástól. Még egyre jó lesz kitérni, mivel ott félreértésről van szó. „Osztrák bankok pumpálták a devizahiteleket“, írta január közepén az Index nevű honlap. Más lapok semlegesebb, igazságosabb címet adtak az MTI hírügynökség jelentésének. Az Osztrák Nemzeti Bank adatairól szóló szövegből kiderült, hogy osztrák bankok a legnagyobb arányban adtak devizahiteleket Kelet- és Közép-Európában. Mint ismeretes, legalább 300.000 magyar állampolgár áll a fizetőképtelenség szélén, miután a krízis eredményeként a svájci frankban felvett hitelük őrületesen megdrágult. Erről azonban nem az osztrák bankok tehetnek. Ők csak igénybe vették azt a sok milliárd frankot, amelyet az Európai Központi Bank a gazdasági válság csúcsán, 2008- ban elkezdett pumpálni a piacra. A „sógori” magyar-osztrák viszony ezt a félreértést sem fogja huzamosabb ideig megsínyleni. És a fordított félelmet sem: sok osztrák a pártpolitikailag diktált idegenellenesség benyomása alatt még mindig fél a „magyar inváziótól”. Pedig ez sem a rendszerváltás után, sem azóta nem következett be. Nyugodtan ki lehet jelenteni: májusban sem fog bekövetkezni, amikor Ausztria és Németország az Európai Unióban utolsókként - leépítik az eddig fenntartott korlátozásokat az EU-hoz 2004-ben csatlakozott országok állampolgárai ellen. Kovács Géza, a Foglalkoztatási Hivatal főosztályvezetője szerint aki akart, az a különböző kétoldalú egyezmények alapján már eddig is tudott munkát vállalni. És ha valaki egyéves munkaviszonnyal rendelkezett, az úgynevezett „tizenkét hónapos szabály“ értelmében szabadon vállalhatott munkát, így sok Ausztriába ingázó munkavállaló megkapta ezt a „zöld kártyát” és mégis minden nap vagy héten hazatért Magyarországra. A „keleti invázió” a félelmekkel ellentétben nagyon hasznos volt Nyugat-Európának. Egy 2009-es jelentésből kiderült: az Európai Unió keleti tagállamaiból a nyugatiakba irányuló migráció évi közel 50 milliárd euróval, vagyis a közösség GDP-jének mintegy 0,8 százalékával bővíti az EU gazdaságát. Bár a válság lelassította a munkaerő áramlását, a fellendüléssel várhatóan az is újjáéled a jelentés szerint. Akkor tehát: Hajrá magyarok! Ne csak síelni vagy vásárolni jöjjetek Ausztriába! Az osztrákok csak attól félnek, amit nem ismernek. Májustól ez is el fog múlni. Létezik olyan esemény vagy folyamat, amely veszélyeztetheti a magyar-osztrák kapcsolatokat? Csak egy képzelhető el, az a magyar belpolitika. Ami a külföldre ható általános politikát illeti, Konrád György író ezzel kapcsolatosan a Népszabadságban foglalt állást. Őt nagyon jól ismerik Ausztriában. Szerinte „nagy hasonlóság van az 1989-ben megdőlt államszocializmus és az új jobboldal között annyiban, hogy előbbiek és utóbbiak is etatisták, amit lehet, visszaállamosítani és központosítani akarnak, és az állam révén szép pozíciót és könnyű hozzáférést remélnek a költségvetéshez. Később jöhet az új privatizáció a politikailag megfelelő nemzeti elit javára.” Ehhez nagyon nehéz hozzátenni bármit is. Legfeljebb annyit, osztrákok, ne várjatok az új privatizációra, hanem építsétek a kapcsolatokat - a mindenkori kormánytól függetlenül! Martos Péter Sógorok és félelmek A magyar-osztrák viszony margójára: Nincs út visszafelé 3 INS. Csorna János biztos hogy bátor aki bátor? nem tudhatod mi van mögötte miféle kényszer minő szükség amely a gyávák elé lökte s ha ott meg is állt meddig állja első emberek nagy magányát? aki elöl? van aki hátul? vajon ki nyeri el a pálmát? ____________________J