Bécsi Napló, 2017 (38. évfolyam, 1-6. szám)

2017-01-01 / 1. szám

2017* Január-február BÉCSI NAPLÓ Búcsú a magyar forradalomtól — Az írószövetség 1956. decemberi közgyűlése­­ A SZOVJET CSAPATOK BUDAPESTI AGRESSZIÓ­JA, a magyar forradalom leverése és a Kádár Já­nos vezette kormány hivatalba állítása után az október és november fordulóján létrejött politi­kai struktúra szétesett. Nagy Imre és csoportja a jugoszláv követségen keresett menedéket, a felújult koalíciós pártok ismét megszüntették tevékenységüket, idővel számos politikus és több író - közöttük Ignotus Pál, Faludy György, Pálóczi-Horváth György, Tűz Tamás, Határ Győző, Enczi Endre, Szász Béla, Aczél Tamás, Méray Tibor és mások - Nyugatra menekültek, többen - közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula és mások - pedig letartóztatásba kerültek. Megszűntek a korábbi lapok és a forradalom idején indult újságok is, csupán néhány földalatti lap - így Gimes Miklós, majd Kende Péter szerkesztésé­ben az Október Huszonharmadika, illetve Gáli József és Obersovszky Gyula szerkesztésében az Élünk - próbálta meg ébren tartani a nép­felkelés szellemét. Az ÍRÓSZÖVETSÉG NOVEMBER 12-ÉN hallatott ismét magáról, amikor a Magyar Tudományos Akadémia, a Zeneművészek, a Színházművé­szek, a Filmművészek, az Építőművészek, a Képző- és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Rádió, a Magyar Távirati Iroda, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Magyar Értelmi­ség Forradalmi Bizottsága vezetőségeivel együtt nyilatkozatot adott ki, ebben ismét hitet tett a magyar forradalom eszményei és követelései mellett. Az írószövetség, mintegy a forradalom utóvédharcosaként lépett fel a magyar szabad­ságharc eszményeinek és céljainak védelmében. Ennek az utóvédharcnak a­­morális tekintetben igen emelkedett) lezárását jelentette a szövetség december 28-án összehívott közgyűlése, mint­hogy a szövetség vezetősége (személy szerint Ve­res Péter elnök és Erdei Sándor főtitkár) erre az eseményre meghívta a forradalom idején létre­hozott néhány új társadalmi szervezet képvise­lőit. A Mefesz (vagyis a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) elnökségének tagjaként nekem is módot adott arra, hogy jelen legyek a közgyűlésen. Akkor ismertem meg az írószövetség vezetőit, irodalmi életünk legte­kintélyesebb egyéniségeit, közöttük Veres Pé­tert, a szövetség elnökét, továbbá Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és másokat. A SZÖVETSÉG KÖZGYŰLÉSE DRÁMAI HELY­ZETBEN ült össze. December 8-án több ezer munkás tüntetett Salgótarjánban, a megmoz­dulást a karhatalom fegyverrel oszlatta fel, az erőszaknak igen sok halálos áldozata volt. Ezt követve a munkástanácsok általános sztrájkfel­hívást adtak közre, a kormány viszont válaszul betiltotta e tanácsok, közöttük a Nagy-Budapes­ti Központi Munkástanács tevékenységét. De­cember 11-én letartóztatták a munkástanácsok vezetőit, törvényen kívül helyezték a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, s rendeletet adtak ki a statáriális bíráskodás bevezetéséről. Két nappal később egy újabb törvényerejű ren­delet internálótáborokat állított fel, és bevezette a gyülekezési tilalmat. Az országban és különö­sen a fővárosban elszabadultak a szenvedélyek, a néptömegek és természetesen az értelmiség kö­rében elkeseredés uralkodott, az új kormány le­tett a társadalomban zajló konfliktusok tárgya­lásos rendezéséről, a hatalomba került politikai erők nagy része pedig a tömeges megtorlásban látta a rendkívül súlyos helyzet rendezésének előfeltételét. A rendőrhatósági engedéllyel összehí­vott közgyűlés tulajdonképpen csak arra vál­lalkozott, hogy áttekintse az elmúlt két hónapos időszak eseményeit, és kifejezésre juttassa azo­kat az eszméket és elveket, amelyeket a magyar írótársadalom döntő többsége egyértelműen elfogadott. A közgyűlésen Veres Péter elnökölt, az elnökség beszámolóját Erdei Sándor főtitkár adta elő. „Ez a két hónap­­ kezdődött a beszá­moló - nagy és nehéz idő nemzetünk történe­tében. Beszámolómnak nem lehet célja, hogy átfogja és megmérje ezt az időt. Irodalmunk az utóbbi esztendőkben ugyan már egyre érthe­tőbb szóval vallotta és vallja magát a nemzet lel­kiismeretének, s a magyar írók az október 23-án indult nemzeti demokratikus felkelésben együtt éreztek és együtt gondolkoztak a megmozdult néppel. Az írószövetség elnöksége a forradalmi mozgalom minden fontos pontját nyilatkozat­ban fogalmazta meg, és ha mód volt rá, nyilvá­nosságra hozta véleményét az eseményekről és a kibontakozás útjáról, így az elnökség tevékeny­ségének mostani áttekintése látszólag szükség­képpen léphetne fel azzal az igénnyel, hogy átfo­góan, történelmileg értékelje a népmozgalmat és a felkelést.” Ez utóbbi feladatra Erdei nem vállal­kozott, csupán az írószövetség két hónapos tevé­kenységének krónikáját készítette el. A BESZÁMOLÓ EZUTÁN RÉSZLETES KÉPET adott arról, hogy az írószövetség milyen lépé­seket próbált tenni a demokratikus kibontako­zás érdekében, szólt a letartóztatásban levő írók helyzetéről, és hangot adott annak a vélemény­nek, hogy az irodalmi folyóiratok felszámolása, a könyvkiadók munkájának szüneteltetése alig helyrehozható szellemi károkat okoz. Szóba ke­rültek az Írószövetség külföldi kapcsolatai, illet­ve azok az írások, amelyek a külföldi sajtóban megpróbáltak képet adni a magyarországi ese­mények jellegéről. Végül hitet tett azon eszmék mellett, amelyeket az irodalmi élet már évek óta képviselt, s amelyeket az októberi népfelkelés is megfogalmazott. „Mint a beszámolóból kide­rült, kezdetben arra fordítottuk a fő erőt, hogy lehetőségeinkhez képest sürgessük a hivatalos hatalmat a szükséges politikai változtatások gyors végrehajtására. Ma sincs rá okunk, hogy ezt a tevékenységet helytelenítsük. Hitet tettünk a nép mellett: a munkásosztály érdekképvisele­ti szervei mögé álltunk, sürgettük a parasztság érdekvédelmét, a fiatalok, az értelmiségiek ösz­­szefogását. Ma is valljuk: a magyar társadalom valódi erőinek szervezettsége és e szervezettség­re épülő politikai vezetés nélkül nincs kibonta­kozás.” Erdei beszámolóját követve az elnökség nevében Tamási Áron terjesztette a közgyűlés elé a Gond és Hitvallás című „ünnepélyes állás­­foglalást”. Ez az állásfoglalás mintegy a magyar forradalom eszményeinek végső foglalatát je­lentette, egyszersmind a forradalom történelmi búcsújának tekinthető. (A közgyűlésen kapott gépiratos példányt ma is történelmi relikviáim között őrzöm.) De lássuk az állásfoglalás szö­vegének néhány részletét. „Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, mely részek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig vir­rasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás. Számunkra több is an­nál, mert kötelező örökség. Hűséggel szeretnék ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megten­nünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás. Itt állunk hát a számadás és a vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabad­ságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromol. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és várakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának esz­méit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetén a történelmi sebek, s nemzeti füg­getlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaz­talan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott s nemzetté lenni sóvárgott. [...] A nemzeti füg­getlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkások­nak, köszöntésünket lélekből küldjük a paraszt­ságnak és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünk­ben pedig arra, hogy a munkások és a parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egységes magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek ba­rátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhé­vel a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom, a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a jövőnek a nemzet. Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk és véleményünkről hitvallást teszünk, írói mun­kánk igéi lesznek szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe és irodalmi művekbe költözik. Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép for­radalmi egységéből a nemzet újjászületett. Eb­ben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberiség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, s egyedül így válhatunk későbbi nemzedékek érdemes őseivé.” Az elnökségi állásfoglalást nyolc ellen­­szavazattal és négy tartózkodással a közgyűlés elfogadta, majd megkezdődött a beszámoló vi­tája. Néhányan, így Madarász Emil, Trencsé­­nyi-Waldapfel Imre és Gereblyés László az ak­koriban megrögződő hivatalos állásfoglalások szellemében támadták azt, hogy a beszámoló népfelkelésnek minősítette az októberi tömeg­­mozgalmat, egyszersmind azt követelték, hogy az írószövetség vállaljon szolidaritást a kor­mány tevékenységével. Ennek során kellemetlen és szégyenletes incidensre is sor került. Geréb László „Fogja be a száját, pimasz!” felkiáltással kívánta leinteni a közbeszóló Illyés Gyulát; ez a közgyűlés általános felháborodását váltotta ki. Részben a kormánypárti írók véleményét vitatva szólalt fel Déry Tibor, aki először Mi­hail Solohovnak a Népszabadságban megjelent nyilatkozatával szállt vitába. A neves szovjet író ugyanis megrótta a magyar írótársadalmat azért, mert úgymond tétlenül nézték a „reakció elő­retörését”. „Én itt erről a helyről - szögezte le a felszólaló - valamennyi magyar író nevében til­takozom ez ellen a vajmi kevés felelősségérzetre valló ítélet ellen. Nemcsak igazságtalannak bé­lyegzőn meg, de ízlésemet és erkölcsi egyensú­lyomat is sérti, hogy egy nagyhatalom író-kép­viselője mondja ezt az ítéletet egy kis nemzet írói felett, éppen egy olyan történelmi pillanatban, amikor ha másért nem, okosságból és lovagias­ságból is a legnagyobb tapintattal kellene bánni a nemzeti önérzettel. Az igazságra való törekvés, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legne­mesebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, ha a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom. Ellenforradalom abban az értelemben, ahogy a hivatalos politika megfogalmazta és átminősíti az október 23-án kezdődött népi forradalom jellegét. Senki nem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasz­nálta, volt, aki visszaélt a forradalommal, s hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzleteit kötögették a népfelkelés cégére alatt. De az árnak irányát vajon a szenny szabja meg, ame­lyet magával sodor? Nekünk magyar íróknak egyöntetűen az a véleményünk, hogy népünk tör­ténelmének s benne a munkásmozgalomnak leg­nagyobb, legtisztább és legegységesebb forradal­ma nyomatott el, kevés államférfiúi bölcsességgel elhamarkodottan, mielőtt magunknak módunk­ban lett volna kisöpörni a szemetet és rendet te­remteni az országban. De hogy éppen a magyar írótársadalom mennyire felkészült, milyen ér­zékenyen felelt minden elhajlásra, arra bizonyí­ték a Szövetség valamennyi írásbeli, újságbeli és rádión elhangzott hivatalos nyilatkozata, de a Szövetség minden tagjának egyéni fellépése is. Mindegyik szinte unalomig elismétli az íróknak a szocializmus mellett tett hitvallását.” Ezután számos olyan dokumentumot idézett fel, amely­ben az írószövetség határozott szavakkal utasított el minden esetleges ellenforradalmi kísérletet és polgári restaurációt. Horváth Zoltán a Magyar Újságírók Szö­vetsége elnökségének nevében az újságírók szo­lidaritását nyilvánította ki az írószövetséggel. Ő is említést tett a letartóztatásban levő újságírók­ról, Gimes Miklósról és Obersovszky Gyuláról, majd a maga részéről elfogadva az Erdei Sándor által adott politikai visszatekintést, az írók és az újságírók összefogásának szükségességét emelte ki: „Létesítsünk szerves együttműködést az új­ságírószövetség és az írószövetség közt. Ahogy mi kiállunk azért, hogy a letartóztatott írókat bocsájtsák szabadon, kérjük az írószövetséget is, foglaljon állást a letartóztatott újságírók, Gimes és Obersovszky szabadon bocsájtásáért. Foly­tassunk közös harcot azért, hogy félelem nélkül, becsületesen lehessen írni s becsületesen lehes­sen kifejezésre juttatni azt, ami hitünk és meg­­­győződésünk szerint a magyar nép akarata és a magyar szocializmus építése.” Ezek után Erdei Sándor válaszolt az el­hangzottakra, hitet tett a magyar szellemi élet folyamatossága mellett, s felolvasta az írószövet­ség elnökségének december 3-i állásfoglalását: „A magyar írók minden körülmények között a magyar népet szolgálják, tollukat nem adják eszközül semmiféle kormány- vagy pártérdek kiszolgálására. Hitet teszünk a magyar szellemi élet folyamatossága mellett. Ha megszólalunk, csak tiszta fórumon hallatjuk szavunkat, és min­den körülmények között csak az igazat mondjuk. Jelenleg is követeljük a kormánytól, hogy adja vissza az írószövetség lapjainak, folyóiratainak folytatási jogát. Követeljük a könyvkiadás foly­tatását.” Végezetül az elnöklő Veres Péter az író­­szövetség autonómiájának fenntartása mellett nyilatkozott: „akármiképpen fejlődik a magyar társadalom kormányzása, belső élete, akár párt­kormány lesz, akár valamely sajátlagos újfajta koalíció születik, mi mindenesetre úgy tartjuk helyesnek, célszerűnek, okosnak, sőt a kormány­zat érdekében valónak, hogy az írószövetség au­tonómiája, mint társadalmi és szellemi testületé, biztosíttassék, hogy ne kelljen nekünk semmiféle kormányzatot, mondom, még egy kedvünk sze­rinti kormányzatot sem közvetlenül támogatni, sem a saját fórumokon, sem sehol.” Ez az autonómia azonban, úgymond, már csak percekig létezett: nem sokkal a taggyűlés után a kormány Siklósi Norbert személyében mi­niszteri biztost nevezett ki az írószövetség élére, egyszersmind felfüggesztette annak önkormány­zatát. Ezt a Népszabadság 1957. január 18-i száma a következőkben jelentette be: „A Belügyminisz­térium megállapította, hogy a Magyar Írók Szö­vetségében a Magyar Népköztársaság érdekeivel ellentétes tevékenység folyt. Ezért a belügymi­niszter a Népköztársaság Elnöki Tanácsának az egyesületek feletti felügyeleti jogkör gyakorlásá­ról szóló törvényerejű rendelete alapján a Magyar Írók Szövetségének működését ideiglenesen fel­függesztette. A kormány az írószövetség ügyei­nek intézésére kormánybiztost nevezett ki.” Nem sokkal ezután a következő hír jelent meg: „Ellenforradalmi cselekményekben való részvétel súlyos gyanúja alapján a BM illetékes szervei őrizetbe vették Tardos Tibor, Varga Do­mokos, Háy Gyula, Lengyel Balázs és Zelk Zoltán írókat, Novobáczky Sándor és Lőcsei Pál újság­írókat. A letartóztatottak ellen büntető eljárás in­dul.” További írókat is letartóztatásba helyeztek, s hamarosan megindultak az íróperek, amelyek során Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt, Tar­dos Tibort, Molnár Zoltánt, Fekete Gyulát, Varga Domokost, Eörsi Istvánt és Gáli Józsefet ítélték el, többségüket igen súlyos börtönbüntetésre, sőt, miként utóbb kiderült, Déryt eredetileg halálos ítélettel akarták sújtani a bíróság tagjai. Mindez gyakorlatilag az írószövetség munkájának meg­szüntetését és a magyar irodalmi élet szétverését jelentette: a szövetség új körülmények között, az 1956-os elvektől lényegesen eltérő politikai plat­formon, csak 1959-ben alakulhatott újjá, és csak a hatvanas évek közepére, miután az elítélt írók amnesztiában részesültek, indulhatott meg az irodalmi konszolidáció. A decemberi írószövetségi közgyűlés­nek, meggyőződésem szerint, történelmünk fényes eseményei, az ott elhangzottaknak máig érvényes dokumentumai között van a helye. Ma­gam, mondhatom, büszke vagyok arra, hogy jelen lehettem a közgyűlésen, megismerhettem irodal­munk számos kiváló mesterét, és tolmácsolhat­tam az egyetemi ifjúság szolidaritását. Mint bizo­nyára mindenkinek az életében, az én életemben is vannak tiszta fényben tündöklő napok, 1956. december 28-a mindenképpen ilyen. Pomogáts Béla 3

Next