Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-13 / 137. szám

1990. június 13., szerda Nyáron sem pihen az orosházi Kodály-gyermekkórus Interjú Dinnyés István karnaggyal Az orosházi Kodály Zol­­tán-gyermekkórus már sok szép sikerrel büszkélkedhet itthon és külföldön egy­aránt. A kórus vezetőjével, Dinnyés István karnaggyal az eltelt tanévről és a to­vábbi tervekről beszélge­tünk. — Jártak és jól szerepel­tek az angliai Llangollenben, ahol Európa leghíresebb kó­rusai találkoznak, tavaly pe­dig a várnai nemzetközi kó­rusversenyen végeztek a legjobbak között. Idén is volt egy külföldi útjuk. Mer­re jártak? — Igen, egy hollandiai turné, ahová 41 gyerekkel és 3 felnőtt kísérővel utaztunk. Autóbusszal mentünk Auszt­rián és az NSZK-n keresz­tül. Maga az utazás is óriási élmény volt, különösen hogy a gyerekek többsége először járt nyugati országban... Hollandiában igen komoly szakmai programot teljesí­tettünk. Műsorunk egyik ré­szét Pergolesi Stabat Mater c. műve alkotta, amit egy holland zenekarral és két ottani énekesnővel szólaltat­tunk meg. Az első napok kemény próbákkal teltek, s csak ezután kezdtük el a koncertezést. Brabant tarto­mány különböző városaiban, gyönyörű régi templomok­ban énekeltünk. A Pergole- Gi-művön kívül egy közel egyórás a capella műsort is adtunk Marenzio, Mozart, Liszt, Mendelssohn, Kodály, Bartók és más szerzők mű­veiből. A szakmai program része volt az­­is, hogy a hol­land szervezők kérésére Ut­­rechtben előadást tartottam kb. 50-60 érdeklődő zeneta­nár előtt a magyar zenei nevelésről és a Kodály-mód­­szerről. Az előadást a kóru­som éneklésével szemléltet­tem. — Hollandiából hazatérve mi volt a következő feladat? — Alig pihentük ki a fá­radalmakat, elkezdtük a fel­készülést az immár hagyo­mányos karácsonyi hangver­senyre. Végre igazi karácso­nyi énekeket énekelhettünk, a Mennyből az angyalt, a Pásztorok, pásztorokat... Ezután jött egy rádiófelvé­tel, ahol énekeltünk is, de főként riportokat készítet­tek a gyerekekkel és velem a kórus életéről. Május 6-án volt a hagyományos évi hangversenyünk, szintén itt­hon, Orosházán. Szakmai szempontból mi ezt tartjuk a legfontosabbnak. — Ilyen munkás tanév után jól fog esni a nyári pi­henés ... — Nem nagyon lesz időnk pihenésre, mert újabb meg­tisztelő feladat vár ránk: ok­tóber elején részt veszünk a belgrádi Radost Europe — Európa öröme — elnevezé­sű gyermekfesztiválon. A Kórusok Országos Tanácsa megbízásából az orosházi Ko­dály Zoltán­ gyermekkórus képviseli itt Magyarországot. Az egyhetes találkozó gála­műsorát az Eurovízió egye­nes adásban közvetíti. Igen nehéz feladat előtt állok: ki kell választanom a kórusból azt a 35 gyereket, akik az ott szereplő együttest alkot­ják. Minden ilyen válogatás nagy gondot, s lelki terhet jelent számomra. Az sem könnyű, hogy egy teljesen új kórushangzást kell kialakí­tani, hiszen elbúcsúztak a nyolcadikosok. Erre a fesz­tiválra valami újszerű kell, ami kifejezi a gyermekörö­möt, a barátságot, a gyer­mekek alkotókészségét. Most alakítom a műsort, sok szép mű közül válogatok, tanu­lom őket, ezzel telnek a napjaim... — Az itthoni és a külföl­di sikereket nem adják in­gyen ... — Egy kórus léte vagy nemléte kizárólag azoknak az embereknek a lelkesedé­sén, tehetségén múlik, akik csinálják. Van Magyaror­szágon néhány város, ahol csodálatos dolgokat produ­kálnak, másutt, hasonló tár­gyi feltételek ellenére sem élnek a lehetőséggel... Per­sze, egy jó kórus kialakítá­sa több ember jó együttmű­ködésén is múlik. Mostani nyolcadikosaimat pl. felesé­gem, Dinnyés Istvánná taní­totta, nevelte zenére nyolc éven át. Az eredmény nem is maradt el: tíz tanuló vá­lasztotta élethivatásul a ze­nei pályát, s mind a tíz ta­nulót felvették az ország kü­lönböző zenei gimnáziumai­ba: Budapestre, Szegedre, Békéscsabára. Ez olyan szak­mai sikere ennek az osztály­nak, s természetesen a ze­nei tagozatnak, amely nyil­vánvalóvá teszi, s megerősí­ti ennek az iskolatípusnak az életképességét. Az lenne nagyszerű, ha sok zenei ál­talános iskolához hasonlóan nálunk is teljes zenei kép­zést kapnának a gyerekek, vagyis hangszeroktatásban is részesülhetnének. Hiszen ko­rábban is létezett ez a zenei tagozaton, csak valahogy el­sorvadt, elsorvasztották. Ezt szeretnénk mi most újra megvalósítani. — És mindezek után? — Ez évben újra meghív­ták a kórust Llanngollenbe. Két évvel ezelőtt, amikor ott jártunk, voltak szponzora­ink, és az angolok is segí­tették anyagilag — ingyen utaztattak bennünket Lon­dontól Llangollenig és visz­­sza. Sajnos, most nincsenek támogatóink. Így aztán nem is megyünk, pedig nem tu­dom, mikor lesz még egy­szer orosházi kórusnak meg­hívása erre a rangos ver­senyre. — Ez már biztos? Nem próbált mégis szponzorokat szerezni, utánajárni? — Igen! Biztos, hogy nem megyünk. Már el is küldtem a lemondó levelet. Sok hely­re elmentem, felelős embe­rekkel beszéltem, kértem a segítségüket, de még csak ígéretet sem kaptam. Ma a felelős emberek más dolgok­kal vannak elfoglalva... Én bízom abban, hogy Oroshá­za előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy megőrizze ezt a kórust, amely a város kulturális életében fontos és meghatározó tényező. A közönség ismeri, szereti, s azt hiszem, az orosháziaknak most már nem mindegy, hogy van-e ez a kórus vagy nincs, és fennmarad-e. A kö­zönség akarata meghatározó lehet a kórus jövőjét illető­en. Nekem még van öt-hat évem a nyugdíjig, addig én mindent megteszek a kóru­sért. De lassan az utódom­ról­ is gondoskodni kellene. — ÚgY gondolom, ez felet­teseinek is, de önnek is fel­adata, hogy megtalálják a megfelelő embert, akinek ugyanúgy élete lesz a kórus, mint önnek. De addig is: sok sikert kívánunk! Somi Éva A Petőfi Irodalmi Múze­um már hosszú ideje készült az évekkel ezelőtt bezárt, ál­landó Petőfi-kiállítás újra­rendezésére, ám az ehhez szükséges anyagiakat csak mostanra sikerült előterem­teni. A nemrégiben meg­nyílt Petőfi és kora című ál­landó kiállításhoz a költő utóéletével foglalkozó két bemutató is kapcsolódik. Négy teremben, kronoló­giai sorrendben tárul fel Pe­tőfi élete, életműve, s a kor, amelyben élt, alkotott. Do­kumentumok, kéziratok, fényképek, festmények és tárgyi emlékek segítenek az eligazodásban. És mivel a Petőfi-kutatás meglehetősen kevés hiteles, bizonyíthatóan Petőfihez kapcsolható relik­viát tud felsorakoztatni, ki­egészítették a tárlatot akar­ra jellemző, a költő barátai­nak, kortársainak személyes tárgyaival­, és olyan haszná­lati darabokkal, amelyek akár Petőfié is lehettek vol­na. Ezen a látványos kiállítá­son szinte minden a helyén van. Tudományos igénnyel és népszerű, élvezhető for­mában látható mindaz, amit a kutatás Petőfiről, az em­berről, a költőről kiderített. A négy terem berendezése a költői életmű négy szaka­szához igazodik. A családi kör, a gyermekévek, az is­koláskor, a katonaság és a vándorélet dokumentációja — fehér falak közt — az if­jú Petőfi indulását hivatott bemutatni. Az irodalmi életbe berob­banó Petőfit, pesti segéd­­szerkesztői éveit, költői pá­lyafutásának korai, ám igen jelentős korszakát a rózsa­színű teremben ismerjük meg. A márciusi forradalom relikviáit és a Szendrey Jú­rdával kapcsolatos emlé­ke­ket piros teremben láthat­juk. Az utolsó termet sötét­lilára, majdnem feketére festették. A gyászt a poli­tikai élet perifériájára ke­rült költő sikertelenségei, pályájának, életének vége indokolja. Amióta Petőfi eltűnt a segesvári ütközetben, azóta foglalkoztatja a magyarsá­got legnagyobb költőjének személyes sorsa. Legendák keltek életre és foszlottak semmibe már a múlt század­ban is. A legendák újra fel­élednek, tudósok és áltudó­sok vélik megtalálni a sza­badságharcot túlélt költő­óriást Szibériában, Lengyel­­országban. Ezekről a féltu­dományos, tudománytalan kutatásokról és a legújabb­ról, a barguzini ásatásokról szólnak a kiegészítő, idősza­kos kiállítások. (K. M.) Vizsgáznak a manökenjelöltek Megyénkben ez idáig egye­dülálló tanfolyamot szerve­zett a megyei művelődési központ és a Magyar Divat­intézet. Áprilistól a Tégla Közösségi Házban manöken­képző tanfolyamon vehetett részt a jelentkezők közül a szakma kívánalmainak meg­felelő 19 lány és hat fiú. A képzés befejeződött, követ­keznek a vizsgák. Hogy mit tanultak például áruiisme­­retből, művészet- és stílus­­történetből, a sminkelés tu­dományából, szervezési és jogi ismeretekből, arról jú­nius 15-én, írásbeli vizsgán adnak számot. A Magyar Divatintézet te­matikája alapján olyan ta­nárok képezték őket, mint a Jókai Színházból Tasnádi Márton főrendező, Novák Éva koreográfus, dr. Dóró János, vagy a sminkre Pris­­kinné Fekete Adrienn bé­késcsabai mesterkozmetikus. A szakma lényege azonban a mozgástechnika, a ruhák viselete, és a smink, hogy ebből mennyit sikerült el­sajátítani, azt nyilvános vizsgán mutatják be a tan­folyam résztvevői egy divat­­bemutatóval egybekötött vizsgabállon. A farmertől az estélyiig mindenféle ruhát tudni kell hordaniuk, s eb­ben a békéscsabai Penta Coop Kisszövetkezet, a D’a­­mis, a Blacky boltok és a Mátka esküvőiruha-kölcsön­­ző sietett a szervezők segít­ségére. Aki tehát kíváncsi az el­ső, oklevelet nyújtó manö­kenvizsgára, június 23-án, 20 órától megnézheti a je­lölteket a Körös Hotelben. Érezze magát rosszul! (Tudósítóinktól) — Érezze magát rosszul! — ezekkel a szavakkal nyit ajtót a nagymágocsi katoli­kus parókián Felicián kapu­cinus kódis barát, majd meghökkenésemet látva, megismétli: — Érezze magát rosszul, hogy vágyódjon innen el az örök mennyországba. Itt, a Földön semmi sem számít, én az időt sem ismerem. Csak nagyon ritkán. A­­ folyosón talán évtize­dek óta felhalmozott szemét, por, piszok. Ugyanez a lát­vány fogad a szobákban is, széjjelséggel tetézve, szinte minden mozdulat porfelhőt kavar. — A piszok megvéd — mondja Felicián —, nem én találtam ki, ez középkori megállapítás. Ha az ember lemossa magáról a bőrvédő réteget, azt már mással nem lehet pótolni. Csodabogárnak, hóbortos­nak nevezik, ő saját magát turistacsalogatónak, horogra akasztott gilisztának tartja a falu előtt. Egyedül lakik az 1853-ban épült hatszobás házban, fűtésre nincs pén­ze, ingyen ebédet kap a szo­ciális otthonban, és hogy a test kényelme se legyen meg, egy asztal alá tett deszkán alszik. Legendák övezik életét, gyűjteményeit. Felicián, polgári nevén Neubauer József 1913-ban született Debrecenben, gaz­dag, gyáriparos családban. Postás, majd tanító szeretett volna lenni, volt cserkész­­vezető, nyelveket tanult — ma is tagja többek között az orosházi eszperantó kör­nek —, végül elvégezte a Szent Bonavetúra Hittudo­mányi Főiskolát. — Mi késztette a papi hi­vatásra? — Tizennégy éves voltam, amikor rájöttem, hogy sok­kal többet tehetek az embe­rekért a krisztusi tanítás út­ját követve, jobban tudok segíteni a gyerekeknek, és ha csak egy embert is meg­mentek, van értelme. Emel­lett nagyanyám és édes­anyám is fiatalon meghalt tüdőbajban, én tüdőgyulla­dással kezdtem az életet, és ilyen örökséggel nem akar­tam utódot, hogy ne legyen, aki e miatt átkozna engem. Úgy képzelje el ezt,­­ mint egy zongorát. Az anya ,adja az anyagot, az apa behan­golja, az Isten pedig mellé ülteti a művészt. De ha az anya rossz anyagot ad, az apa botfülű, az Isten hogy adjon hozzá egy művészt? Egyre beljebb haladva a szobákban, a régészeti lele­tekhez érünk. A plafonig ra­kott dobozstácok több ezer, Felicián által megmentett értékes cserepet, eszközt, csontot rejtenek. Kedvemért kicsomagolja harminc „hul­lája” egyikének koponyáját. Már gyermekkora óta ré­­gészkedik, profi archeológus, antropológus. — Beszédes kapcsolatom volt Nagy Gyulával, az oros­házi Szántó Kovács Múzeum azóta nyugdíjas igazgatójá­val, aki hívott, hogy segít­sek az ottani szentetornyai munkában, de sok elfoglalt­ságom miatt — mivel első­sorban pap vagyok — nem mehettem — mondja, mi­közben egy csigolyacsontot mutat. Motoszkál bennem a kis­ördög, így megkérdem, mi­ként viszonyul egymáshoz a régészet és a Szent írás. — A Szent írás egy su­gallat. Az antropológia és az archeológia, ha az igazi va­lóságot rögzítik, nincs ellen­tétben a Szent­írással, csak megfelelően kell értelmezni, magyarázni, és elmélkedni rajta. Áttekintek a másik szobá­ba, ahol filatelista folyóira­tok tömkelege, régi, ritka katalógusok, levélhalmok, ki­állításra feldolgozott tablók látszanak. — Mennyi igaz sok milli­ót érő bélyeggyűjteményé­­ről? — Vannak köveim is. A kő az más. A kőnek lelke van. A bélyeg az egy papír­darab — válaszolja legyint­­ve. Mint mondja, azt a né­hány ritkaságot, ami nála van, mézesmadzagnak hasz­nálja, hogy minél több fia­talt becsalogasson a bélyeg­szakkörbe, amelyet ő vezet. Ennyiben maradunk. Majd­nem hetven éve gyűjt bélye­get. Diplomatikus. Sokat ta­pasztalt filatelista. Visszajutunk az első he­lyiségbe, ahol a Károlyiak családfája is megtalálható, egyéb relikviák, fényképek, nem túl régi keltezésű leve­lek Lajos gróftól, Brazíliá­ból. Felicián az ügyeletes idegenvezető a Károlyi-kas­télyban is. — Én már minden voltam, csak akasztott ember nem, bár egyszer, ha még egy szót szólok, a munkások felhúz­tak volna a zászlórúdra, mert rám fogták: azt írtam róluk, hogy lusta parasztok. Felicián 1946 óta él meg­szakítás nélkül Nagymágo­­cson. Néptanító, a szó régen elfeledett értelmében. A kör­nyék eleven lexikona. Pá­ratlan szellemi kincsek őr­zője, több kötetet publikál­hatna. Mindenről lemond az örök boldogságért. — Én csak eszköz vagyok Isten kezében — vallja hit­tel, egyszerűséggel. Verrasztó Gábor Felicián kapucinus barát a környék élő lexikona (A szerző felvételei)

Next