Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-14-15 / 12. szám

I.BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP MMét Petőfi híd, 1945. A II . világháborúban, Budapest ostrománál a visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy (ma: Petőfi) hidat, majd január 16-án a Ferenc József (ma: Szabadság) hidat. A Petőfi hidat 1945-ben ideiglenesen helyreállították — erről készült a korabeli felvétel—, majd 1­952 novemberére építették újjá. A Szabadság hidat 1­946. augusztus 20-án adták át ismét a forgalomnak Egy finom angol úr —Mit jelent számára ez a szerep? — Még meg kell szoknom, s part­nereimmel együtt a darabot össze kell fognunk. Van munkánk bőven! — Shaw darabjában Higgins fia­talabb, a My fair ladyben idősebb... — Hát ez volt számomra a legne­hezebb feladat, de azért remélem, hogy még beleférek a szerző által megálmodott korosztályba és a kö­zönség nem fütyül ki emiatt. Én min­denesetre nagyon szeretem ezt a sze­repet, csodálatos a darab, nem vélet­len, hogy az egész világon évtizedek óta siker. Telitalálat a zenéje is. —Hogyan boldogul az énekléssel? — Nem először énekelek. Vagy tíz évvel ezelőtt kezdtem a televízióban, sanzonokkal. Most ehhez a darabhoz kitűnő korrepetitort kaptam Bolba Tamás személyében. Fiatal és nagy­szerű fickó. Remek dolgokat tanított meg nekem. Iszonyú kényes és nehéz a dolgom, hiszen sok prózát zenére kell elmondanom, olyan ritmusban, hogy éppen ott fejezzem be, ahol a zenei motívum véget ér, és azonnal folytatnom is kell énekléssel. Szóval, kedvemre való a feladat. — Másodéves főiskolai hallgató, Fonyó Barbara a partnernője. Ho­gyan tudnak dolgozni egymással? — Barbara rendkívül nyitott, fiatal színésznő, akit igen tehetségesnek tartok. Csak arra kell vigyáznia, hogy aki fiatalon ilyen pazar lehetőséghez jutott, azzal nehogy „elszaladjon a ló”. Sokszor megesett ilyesmi már másokkal. Kegyetlen pálya a miénk, de a nehézségeivel együtt­­ gyönyö­rű. László Zsuzsa A Nemzeti Színház — követve számos prózai társulatot, — musicalbemutatóra szánta el ma­gát. Méghozzá a műfaj legrangosabb darabját, G. B. Shaw Pygmalion című színművének ze­nés változatát, a My fair ladyt tűzte műsorára. A darab férfi főszerepét, Higgins professzort Bács Ferenc játssza. Amikor először jelenik meg a színpadon, elegánsan, ahogyan egy angol úrnak ki kell néznie, viharos taps fogad­ja. 1995. január 14-15., szombat-vasárnap Fekete fehéren idő van! Jó kis vircsaft! Mármint a HungarHotels-ügy. Az egészben az a legédesebb, hogy az állampolgárnak az egészről halvány gőze nincs, nem is lehet. Túl egyszerű lenne a képlet, ha arról szólna, hogy a magyar szállodákat nem ennyiért, hanem annyiért lehetne eladni. Különben egyszer úgyis kiderül, mennyi az annyi. Addig pedig folyik a találgatás arról, valójá­ban mi is történik a fejünk fölött. Bizonyos következtetések persze már most levonhatók. Az első, hogy a kormány már nem csak az MDF-kormány hátraha­­gyottjait távolítja el, hanem falja saját embereit is. Először távozott a Jánosi, most pedig—„közös megegyezéssel”—ment a Bartha. Ám van a történteknek más üzenete is. Szép szavak, nagy ígéretek ide vagy oda, tény, nem sikerül tiszta embereket találni a magyar privatizáció frontvonalába. A HungarHotels­­ügy legalábbis azt sugallja: nem tiszta ember a Csépi sem, meg a Bartha sem és hovatovább nem tiszta már itt senki sem, aki a hatalom, a privatizáció közelébe kerül. Amit persze nehezen hiszek el. De nem az számít, hogy én mit hiszek, hanem, hogy a felmentések és kinevezések mit üzennek. Egyre inkább azt: bezzeg régen, a rendszerváltás előtt. Csakhogy a nosztalgia a múlt iránt sehová nem vezet. Ettől nem lesz népszerűbb a kormány, ettől nem szűnik meg a tengernyi gond. Hanem a HungarHotels-ügyről egyre inkább az az érzésem, itt nem annyira gazdasági vitáról, hanem politikai presztízsharcról van szó: ki tör több borsot a koalíción belül, illetve a szocialisták között a másik orra alá. Úgy tűnik, most az SZDSZ és Békesi kapott. Legközelebb majd ők adnak, s Hornék kapnak. Akárhogy is, idő van! Amikor minden figyelmet a „játékra” kellene összpontosítani. A pályán egy kedvetlen ország, vagy hétszázezer munkanélküli, reménykedő vállalkozók, kisterme­lők és privatizációra váró üzemek. Mi lesz velük, ha egy Hungar­­Hotels-privatizációt is csak ilyen idétlenül tud „levezényelni” a kormány? Árpási Zoltán Kilencvenöt éve született Barcsay Jenő festő A tárgyak, a tér és az emberi test szerkezeti problémáinak kutató­ja, Barcsay Jenő Kos­­suth-díjas festő, grafi­kus, kiváló művész 1900. január 14-én született Katonán, és 1988 áprilisában halt meg Budapesten. 1927- ben Itáliában, 1929- 30-ban Párizsban dol­gozott, 1931-től Buda­pesten tanított. Kisméretű és mo­numentális hatású táblaképeket festett, mozaik-faliké­peket készített. Művé­szetét az absztrakt konstruktivizmus és a figuratív felfogás ötvö­zete jellemezte. Kiváló­ak rajzai, Művészeti anatómia, valamint Ember és drapéria című rajzkönyvei külföldön is nagy sikert arattak. Igen jelentős alkotása a Nemzeti Színház moza­ik faliképe és a Miskolci Egyetem mozaikja. ajnalban Budára. Ötkor­ indulunk, gyalogosan, Szentendrére, telihold szelíd fényében, sejtel­mes homályban. A he­lyiérdekű vasút elvisz a Filatori-gá­­tig, onnan rövid sétának tetszik az út a Vérmezőig. A Lajos utcán át megyünk. Amit Óbudán látok, első pillantásra ijesz­tő, de ez a látvány minden száz méter után torzabb lesz, valószínűtlenebb... Minden elképzelés erőtlen. Mintha nem is városrészeken át, hanem ása­tások között haladna a vándor. Egyes utcákat ismergetni kell: ez volt itt a sarokház, ahol a Flórián-kávéház ál­lott,ebben az utcában laktam valami­kor— a háznak nyoma sincs —, ez a törmelékdomb a Statisztika és a Mar­git körút sarkán néhány nap előtt öt­emeletes bérpalota volt, kávéházzal, sok lakással. Most porhalom, néhol egy erkély vasrácsa mered ki e törme­lékből, mely alatt sok ember fulladt meg, köztük személyes ismerőseim; a németek muníciós raktárt rendeztek be a ház pincéjében s a raktár felrob­bant. Itt egy házféle, ahol barátok laktak, amott egy utcasor maradéka, a Széll Kálmán téren döglött villamo­sok roncsai s aztán feltárul a Vérmező és a Krisztinaváros, a Naphegy és a Vár tetemének látképe. A nap süt, az idő tavaszias. Milyen ez a látvány napfényben? Oly más, mint ahogy elképzeltem, valóságosabb, a teljes, feltétlen pusztulás. A Vérmezőn dög­lött lovak százai, közbül tömegsírok, polgárokkal és katonákkal, repülőgé­pek, gépkocsik roncsai. Az úttest kö­zepén vándorolunk, mert a házakból potyog a tavaszi szél érintésére a gerenda, a tégla. S ebben a rom­halmazban em­berek élnek, nők városias öltö­zékben, egyik­másik csinosan, takarosan, ve­derrel baktatnak vízért vagy hajlong­va keresnek egy pulóvert, egy mosdó­tálat a romok között, egy asszony téglát rak a földszinti lakás ablakába, így pótolja az ablaküveget s a házból csak a földszint maradt meg. Cicero­ne vagyok, ismergetem és mutoga­tom a tájat: ez volt a Bellevue-szálló, ott a sarokház helyén vásároltuk a gyümölcsöt, az a lyuk ott, a harmadik emeleten T. lakása volt... így érünk a Mikó utcába. A sarkon az öreg bolgár fogad, aki fát hordott télen a pincéből a lakásba. Együtt nézegetjük most a Mikó utca sarkáról, ami a házból és lakásunkból megmaradt. Egy ablak­nyíláson át könyveket látok s egy csillárt, minden más beszakadt, tető és beomlott mennyezet, lezuhant er­kély, utcára tátongó lyukak a falban. A ház és a lakás teljesen elpusztult, sürgősen le kell bontani. A házmester elesett az ostrom alatt, özvegyét megtaláljuk a pince mélyén; itt ül napok óta egyedül és Budai séta (1945. március) vár valamire. Kimegyünk a Vérmező sarkára, itt földelték el a férfit, lepe­dőbe göngyölten, mint a múmiákat, döglött lovak között megtaláljuk sír­ját. A két ember, aki a házra vigyázott —a házmester és K. úr, a házparancs­nok —, egy napon halt meg, most egymás mellett nyugosznak. A ház végzete betelt, a falak elpusztultak, mint őrzőik s minden, amit őriztek. A lépcső, mely emeleti lakásunk­hoz vezetett, leszakadt. A törmelék­dombon át valahogyan felmászunk az emeletre, a fürdőszobán át be lehet jutni a társalgóba s innen az én szo­bámba. Ez a szoba nem sérült oly kegyetlenül, mint a többi, melyre rá­szakadt a tető és a második emelet. Szobámban, a kályha cserepei kö­zött, megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasz­­naja-Poljanai kertben. Akkor mon­dotta Tolsztoj Gorkijnak: „Már nyolcvanéves vagyok és sírnom kell, ha arra gondolok, hogy hiába írtam mindent és az em­berek nem tanul­tak semmit és nem lettek job­bak.” A fényké­pet, melynek üvegkerete eltö­rött, zsebre vá­gom. Könyveim a padlón hevernek, de íróasztalom s a két régi francia karosszék megmaradt, s a falon töret­len üveg alatt, sértetlenül lóg Hufna­gel metszete Kassáról... Minden más elpusztult. Az eső az ablaktalan szo­bában eláztatja majd a könyveket is, melyeket a lépcsőnélküli emeletről nem lehet a földszintre hurcolni. Ta­lán, ha kidobálnám a könyveket az ablaknyíláson át az utcára, de nincs láda, amelyben elhelyezzem s aztán hová tegyem? Nincs ép lakás a kör­nyéken, nincs errefelé emberi segéd­erő, nincs semmi. (...) Az utcák élénkek, tavasziasak. Néhol andalgó párok egy padon, a Vérmező mentén, tömegsírok és lódögök kö­zött flörtölnek. Egy román baka meg­szólít és malacot ajánl, ha szerzek neki női fehérneműt. A napsütésben dögszag, füst, pernye keserű bűze. A házmesterné is megerősíti, amit a házbeliek mondottak: lakásomból a nyilasrendőrök többet raboltak, mint a németek. Mit sajnálok Budán? Lakásomból? Semmit. Ez az életforma megérett a pusztulásra; mindenben, ami történt, egyfajta törvény telt be. A Cilinderem természetesen töretlenül megmaradt; a légnyomás kidobta az utcára, valaki felhozta s gondosan elhelyezte a kirabolt ruhásszekrény egyik polcán. Kissé poros, de máskülönben sértetlen. Egy pillanat­ra elgondolkozom, mi lenne, ha cilin­derrel fejemen kezdenék sétálni most a budai utcákon? Azt hiszem, nem keltenék különösebb feltűnést. Mint­ha elérkezett volna az idő, mikor „minden szabad”, akár két kezemen is járhatok... De ez a káprázat múló. ** Este nyolckor hazaérek Leányfalura. Harminc kilométert gyalogoltunk hajnal óta, poggyásszal, hátizsákkal. Az ember csakugyan többet bír el, mint hiszi, nem ismerjük teherbíró­képességünk felső határait. Ez volt életem leghosszabb sétája. Márai Sándor

Next