Kárpátalja, 1938 (6. évfolyam, 32. szám)

1938-11-09 / 32. szám

**1 ÉVFOLYAM , 32. SZÁM, Beregszász—Ungvár, 1938. november 9. Feltámadáskor! Nem tévedés a cím! Húsvét vasárnapot ünneplünk, a magyar nemzet újjászületésének, feltámadásának örökké emlékezetes nagy ünnepét.­­ -Soha nemzetnek még olyan hosszú nagypéntekje nem volt, mint a magyarnak. Húsz éven át borult ránk a nagypénteki sötétség, amelyben a világító sugár nem volt más, mint az a kis remény, amely áttört a sötét fel­legeken és megcsillantotta előttünk a jövőt: lesz ez még máskép is. Minden lelkierőnkre, minden hitünkre szükségünk volt majd egy negyedszázad alatt, hogy erős lélekkel higyjünk abban, Isten megelégelt szenvedéseinket és még mi, azok a magyarok, akik földre voltunk taposva Trianonnál, még mi is megérjük azt, hogy senkitől sem félve, szabadságunkat és kenyerünket nem kockáztatva, emelt fővel ég felé küldhetjük azt a fohászt: Isten áldd meg a magyart! Mert eddig csak titokban imádkozhattunk... Megismertük a félelmét, megtanultuk a hallgatást. Féltünk még saját gyermekeinktől is, hogy gyermekfővel el találják szólni ma­gukat arról, amit otthon hallottak, a keserűségekről, a titokban tanult magyar versekről, a suttogva elmondott magyar történelemről és az örök, a megmásíthatatlan magyar igazságról. Mert mi nem felejtettük el a nagy hallgatás közepette,„hogy mi is az a magyar igazsági Mi még tudjuk, mi az a magyar jogi Mi még — és ez volt erőt adó kincsünk az elmúlt húsz év alatt — még abban születtünk, abban nőttünk fel, amit Szent Istvántól, Nagy Lajoson és Mátyáson keresztül az igazságos magyar királyok adtak törvényül a né­pünknek és amely törvények árnyékában egyformán megélt ezer éven át a magyar mellett minden más nemzetiség. De eljött az idő, amikor a mi nevünk is „nemzetiség" lett... És milyen nemzetiség! Olyan, akit talán még kulturemberszámba se vettek. Akikről föltételezték, hogy nyelve, műveltsége, kultúrája csak szappanbuborék, amely el fog pattanni a terror és meg nem ér­tés érintésére. Nem voltak iskoláink. Gyermeinkkel tanácstalanul állottunk a jövő kapuja előtt, a nekik oly idegen nyelvnek a határai­nál, a tőlük, mentalitásuktól, vérmérsékletüktől oly­annyira különböző kultúra sorompóinál, mert az volt az elv, hogy ezeket a sorom­pókat csak teljesen asszimilálódva lehet általlépni, vagyis kenyeret és megélhetést csak az kap, aki kivetkőzve mindabból, amit lel­ke évszázadokon keresztül kapott, szembefordulva szülőjével, odaáll azok táborába, akik segítettek egy darabot leharapni vérrel szerzett ezeréves magyar haza testéből Megtanultunk a cseh rezsim alatt sok olyat, amit a nyílt, egyenes, magyar fajta soha meg nem próbált. Megtanultunk hazudni. .. hazudtunk, hogy megmaradjon fejünk felett egy darab fedél, hogy gyermekeink, ha már „nemzetiségek", legalább földönfutók ne le­gyenek. Megtanultunk lopni... Loptuk az elszakított édes magyar haza minden leheletét, minden kis hírforrását, hogy legyen erőnk to­vább húzni az igát. És megtanultunk végül­­ hallgatni. .. A nyilt, barátságos, vidám beszédű magyarból, hallgatag, alig beszélő „nemzetiség"-et csináltak és el kellett viselnünk, hogy hallgatásunkat gyávaságnak minősítsék, szomorúságunkat beletörődő „lojali­­tás"-nak. Ne bántson ez most senkit. Hiszen ennek a csendességnek, ennek a ránk nézve oly előnyös félreismerésnek köszönhetjük azt, hogy élünk! Hogy most itt állhatunk és magyar anyanyelvünkön, cenzúrától nem félve végre úgy írhatunk és úgy beszélhetünk, ahogyan érezünk. Végre érezhetünk! Végre nem kell letagadni azt, hogy érzünk! Igen. A magyar valóban lojális nép. Lojalitása azonban mélységes emberi motívumokban gyökerezik, humanitása nem forgat­ható köpönyeg, hanem lélekből fakadó igazság. Mikor a magyar csöndes volt húsz éven át, akkor nem gyáva volt, hanem méltósá­­gos, ügyének komolyságát nem veszélyeztette soha éretlenkedésekkel. Mi adott nekünk erőt ahhoz, hogy ilyenek maradhassunk? Hogy békés reménnyel várjuk az idők múlását? Hogy gyermekeinket ne angolul, franciául, vagy csehül tanítsuk otthon, hanem igenis azon a magyar nyelven, amelynek hasonlója nincsen és amelyet bírva elmondhatjuk, hogy „e nagy világon e kívül nincsen számodra hely" Ne kérdezzük, hogy mi volt az erőnk forrása. Hiszen olyan kézenfekvő valami az A HIT! Hit elsősorban Istenben, aki talán bü­­büneinket büntette. Hit az el nem temethető, ki nem forgatható örök igazságban, amely csak ideig óráig tűri, hogy ellene vétkezzenek És végül, — de nem utolsó sorban — hit a magyar hazában maradt elszakitott testvérekben, akik, ha nekünk volt erőnk szenvedni, ne­kik volt erejük küzdeni érettünk és húsz éven át azzal feküdtek és azzal keltek, hogy bennünket erős kézzel visszasegítsenek. Az utóbbi hetek rohanó eseményei számunkra dús aratást, édes gyümölcsöt hoztak. Megértük azt, hogy azok, akik szétdaraboltak bennünket, belátták, hogy Magyarországot kár volt összetiporni. És belátták, hogy Magyarország még porig sújtva is, szegényen, össze­törve, pusztán szellemiségének erejével a világ népeinek elsősorában foglal helyet. Az idő, az igazság örökké dolgozó ősereje romba­­döntötte azokat a hazugságokat, amelyeken Magyarország elvérzett és elszakított fiai levethetik végre lelkükről a fekete gyászt. Örüljünk egymásnak, tanuljunk egymástól és­­ dolgozzunk egymásért. Mert a magyarnak még sok dolga van. Sokat kell dolgoz­nunk azokért, akik ma még könnyes szemmel hallgatják a mindenüvé elhallatszó rádión keresztül a mi örömünket, a mi többi elszakí­tott testvéreinkért. Kis Magyarország óriási munkát végzett. De még mindig csak csonka Magyarország. Most, velünk megerősödve azon kell dol­goznunk, hogy legyen megint idő, mikor a Kárpátoktól az Adriáig szabadon lengeti a szél a háromszinű magyar lobogót és szabad magyarok ajkáról száll égnek az a fohász, amit mi húsz esztendei elnyomás óta végre emelt fővel, hangosan énekelünk: Isten áldd meg a magyart! ummі JNP­I JBJUADAS" M tutf WBtte

Next