Bihari Napló, 1975

1975-04-01

V­­árad az elmúlt évszázadokban, Várad ma, Várad tavasszal, nyáron, ősszel, télen... A várost minden időkben és minden évszakban megörökí­tették a képzőművészek. Külsőségeiben — házait, hídjait, tornyait, konflisait vagy villamosait ponto­san lerajzolva — vagy csak hangulatában, forma­hűségre nem, inkább lényegének megmutatására törekedve. Mert egy város jelenléte a művészi munkákban nem csak tárgyainak, lakóinak for­mákba és színekbe vagy szobrászi idomokba való kivetülése, hanem hangulati jelenlét is Amit más­szóval úgy is mondhatunk, hogy a dolgok fizikai­lag láthatatlan oldalának. ..lelkének“ megfestése i­ úgy marad a képző­művészetben vagy megformálása. A művészi mélyenlátás kife­jezésre a legősibb szobortól, a legrégibb rézkarc­tól kezdve tartalmazza a másoláson­ túliság jeleit is, a felületek mögé látás varázslatos képességét bizonyítva. És az alkotó képzőművészet minden­kori felsőbbrendűségét a kopk­ozó gépművészetek­­kel szemben. A másoláson­ túliság jeleit tudatosan vagy tu­dat alatt érzékelve ébredünk rá a vásznakon meg­örökített Várad különös jellegzetességeire is. Ti­bor Ernő Bémer-téri képei azonfelül, hogy a haj­dani kis tér szépségét idézik, rányitják szemünket a város e központjának méltóságára. Irináié Nico­­lae szép őszi képe a környező táj színpom­páját és gazdagságát teszi szembeötlővé. Traian Goga teleit mindnyájan mellette éltük át és még­sem vettük észre, milyen sokféle fehér színe volt nálunk a hónak. Az Össi állomásnál unottan néz­tünk keresztül a silótornyokon, hogy aztán Kristófi János festményén újra látva őket, felfedezzük suta tömörségük szokatlan vonzerejét. Példáimat talá­lomra választottam és hosszan sorolhatnám még a neveket: nincs olyan képzőművészünk, akinek műveiben jelen ne lenne egy-egy, az igazinál iga­­zabb váradi sarok. Nagyvárad a képzőművészetben — persze hogy azt is jelenti a cím: a képzőművészet Nagyvára­don. Az ábrázolt Várad mindig büszke lehetett arra, hogy művészeinek — akkor is, ha azok nem szerepeltek mindig siker­emberekként — otthona volt. A „Pecepark­ Párizs“ festőisége kétségtelen, de festőket eltartó kultúrájáról, e kultúra további ápolásáról sem szabad megfeledkezni. A jó művé­szet gyökeres művészet és talajra van szüksége; földminőség és nedvesség függvényében fejlődik aztán Mi tudjuk, hogy a váradi föld termőképes­ségére nem lehet panasz — és a Körös mély talajba szivárgó vize is biztos nedvességforrás. Nem vé­letlenül használtam a mélyben szétszivárgó víz jelképét: a hosszú életre hivatott képzőművészeti életet sohasem csak a felszíni — könnyen száraz­ságba átcsapó — esőzések táplálják. Egy város az általa táplált képzőművészet tükrében — a képzőművészet a város fogla­latában: elválaszthatatlan ok és okozati egy­ség ez. Alkotók teszik halhatatlanná a vá­rost és a város a maga során megörökíti, megőrzi alkotói emlékét és keze nyomát. A róla vagy a benne készült művek maguk is olyan tartozékai lesznek mint a Körös, a dombok, a hidak vagy az épületek. A város nemcsak falaiban, de művészi­leg — festményekbe, szobrokba­n kivetített ön­magában is egyre épül. És minden időkben való megjelenítése immár nemcsak az elmúlt századok és a ma Váradjának megörökítését, de jövőjének ábrázolását is jelenti. Annak a jövőnek az ábrázo­lását, amelyben egyre több ciráda­mentes, tiszta falfelület és meghitten kiképzett tér várja majd a képzőművészek munkáit. F.S. MOTTL HORTENZIA Régi fahíd (tusrajz) KÓRÖDI JENŐ Próbaöntés az Infratireában (olaj) IRIMIE NICOLAE Ősz a váradi dombokon (olaj) HÓRA CORIOLAN Augusztus 23 tér (olaj) A rajzról írni olyan dolog, mint arra vállal­kozni, hogy a lehető legteljesebb lajstromát állít­suk össze azoknak a képzeteknek, amelyeket... a felhők ébresztenek bennünk! Természetesen, ez elé a lajstrom elé szkeptikus mottóként csak azokat a verssorokat írhatnánk, amelyek Polonius és Ham­let ragyogó dialógusát tartalmazzák erről a témá­ról. És mégis ... • A rajz, mint a látás intelligenciájának leg­­pazarabb kifejeződése, a matematikához hasonló­an olyan konstrukciót hoz létre, mely önmaga szá­mára elegendő, de amelyben elfér a valóság tota­litása; amelyben megférnek a valóság összes pon­tos törvényei, a formák és a színek változó fel­színe alá rejtettek. Vajon a világegyetemben hol található még hasonló kézügyesség? Hol lelhető még fel a csodálatos adottság egy egységes szám­rendszer megteremtéséhez, egy olyan számrend­szer megalkotásához, mely lehetővé teszi, hogy a szem előtt föltáruló három dimenzió egy síkon ta­lálkozzék, egy ív papír határolt síkján? • Személyes vélemény ez: ebben az összefüg­gésben az a képességünk, hogy valamely színt meglássunk és létrehozzunk — ami szubjektív, mondhatni fiziológiailag szubjektív dolog —, nem is olyan látványos. Mert alapjában véve — ter­mészetesen, magasabb értelemben — a szín át- Szubjektív vallomások A rajzról írás, másolás, míg a rajz nem eleve adott, hanem bármikor, bárhol fölfedezés. • A tömegtől (melynek Forma és Szín a neve és a keresztneve) a vonalig terjed az út, mely szétszerel, feloszt, felszeletel, részekre hasít, majd összeszerel és egy állandó és változó, gravitációs és antigravitációs konstrukciót alkot egy olyan síkon, melyen sokkal több mindennek kell lennie, mint kezdetben volt... S újból visszavezet az út a tömeghez... Mert a kihegyezett csúcsív, mely­­lyel egy gótikus katedrális bordás boltozata füg­gőlegesen átszeli a teret, ugyancsak rajz, s épp így rajz a japán Haj-Ku írás bármelyik jele, vagy a modern gépkocsi zománcozott, nikkelezett karos­szériája. • Amikor rajzolok, lényegében nem teszek mást, mint beszélgetek, amint az emberek beszél­getnek. A rajz az emberi kommunikáció eszköze; egyesek számára gazdagabb, pontosabb nyelv, mint az írott betűk vagy a hangjegyek nyelve. Nyilván, az én ceruzám lehet hegyesebb, mint a széles, piros ácsceruza; az én vásznaim terének mérőeszközei szubjektívek, nem ellenőrizhetők a tervező mérnök logarlécével. Bizonyos szempont­ból azonban azonos a problémánk: fölfedezünk, tervezünk, konstrukciót teremtünk és művünknek állnia, ellenállnia, működnie, vagyis beszélnie kell. • Nem hiszek a plasztikai szimbólumokban. Egy kúp, egy kocka és egy gömb nem szimboli­zálhat csak egy kúpot, egy kockát, egy gömböt. Létezésükhöz nincs szükség legendákra, irodalom­ra. Önmagukban léteznek — mozgásban vagy sta­tikusan, festve vagy meg nem festve, léteznek és beszélnek a szubjektivizmusokon és az impresz­­sziókon túl. És ha minden alma elfér egy gömb­ben, és minden asztal egy kockában, a Rajz ér­deme. • Íme, a Rajzról akartam beszélni, és nem ke­rülhettem el, hogy a geometriáról szóljak, arról az ablakról, melyen át a művész a világba tekint. Szer­kesztő elvtárs, akinek szíves felkérésére ezeket a sorokat írtam, megbocsátja talán, ha elkalandoz­tam tárgyamtól. De kárpótlásul megpróbálok Ön­nek és az olvasóknak valamiféle definíciót nyúj­tani: a Rajz az emberi szem képessége a gondol­kodásra, a szemé, mely megismerni, megérteni és mások számára teremteni akar. FRANCOIS PAMFIL A „réz kének” A kezdetek vonzása megbocsájtható gyengénk, a kezdet kijelölése jobbára önkényes döntés. Ami­kor a hely művészi genezisét akarjuk megragadni, mindjárt a bizonytalanságba ütközünk. Induljunk ki a Körös kultúra vagy az ottományi műveltség évezredekkel ezelőtti emberének díszítő kedvéből, amelynek tárgyiasult nyomait pompás edények őrzik? Avagy kezdjük ott, ahol a művész kilép a névtelenségből: Dénes mesterrel, akit 1200 körül említenek? Ha le is mondunk az előző ezredek iparművészeinek százairól, ezreiről, mert nemcsak a névtelenség okán — le kell mondanunk róluk, akik csak mellékesen voltak művészek, lemond­­hatunk-e azokról, akik itt, ezen a tájon románkori épületeket emeltek és ékesítettek? A Rogerius kró­nikájában megörökített erődített templom mesterei­ről például? Avagy a tizennegyedik század elején emelt pompás négytornyú gótikus katedrális körül foglalatoskodó művészek seregéről — akik közül egyedül Arnold a szobrász nevét őrizte meg a vé­letlen? A jeles román származású humanista, Oláh Miklós említi az 1500 körül épült palotákat, ame­lyekről azt vallja, hogy azok „mindmegannyi re­mekművek“ — s állítása nyilván akkor is érvé­nyes, ha reneszánsz mestereik emléke az épüle­tekkel együtt a mostoha történelem romjai alá temetődött. Mert romot minden század hagyott — olykor többrendbélit is. A tatárjárás után — hogy csak a legsúlyosabb pusztításokról szóljunk — 1406-ban tűzvész, 1474-ben török betörés tűzi napi­rendre az újjáépítést. Négyszáz évvel ezelőtt, a török szomszédságra való tekintettel olasz reneszánsz mesterek irányí­tásával kezdetét veszi Középkelet-Európa legna­­gyobbszabású reneszánsz várénak építése. Nemze­dékek dolgoznak rajta, soraikban művészek nemzedékei is. Utóbbiak látják el a Bethlen Gábor által építtetett palotát festett mennyezettel, talán ők tervezik a díszes kandallókat is. Mindez azonban minden, amit a gótikus középkor avagy a reneszánsz örökül hagyott, végérvényesen elsüllyed. Már 1639- ben is arról írnak, hogy egyetlen egy templom sem maradt meg, huszonegy évvel később pedig, amikor Vég-Várad vára elesik, a törökök elhord­ják a királyszobrokat is — talán ágyút öntenek belőlük, talán Belgrád mellett a Dunába süllyesztik őket. A szóban forgó szobrok a művészet váradi múltjának koronái. S ha az emlékező elme a kez­deteket kutatja, ezek mellett köt ki végül, mint ahogy a kortársak számára is a szobrok jelentették elsősorban a művészetet. A világlátott Janus Pan­nonius Váradtól búcsúzva, a szép Körös vidéncén a hőforrások és a Vitéz János féle nagyszerű huma­nista könyvtár mellett elsősorban a szobroktól válik: Isten áldjon, aranyba vont királyok, kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott Sem roppanva dűlő fal omladéka. Míg tűz-láng dühe pusztított a várban S szürke pernye repült a kormos égre. Hajrá fogyjon az út társak siessünk! S rőt fegyvert viselő lovas királyunk Hős­zi bárdot emelsz jobbkezedben Márványoszlopokon pihenve egykor Bő nektárt verítékezett tested — Utunkban nemes lovag segíts meg. Hajrá fogyton az út társak siessünk. A négy szoborról van szó itt, két kolozsvári művész, Márton és György alkotásairól. Pontosab­ban három gyalogszoborról, amelyeket valamikor 1360—65 között készítettek és 1370-ben lepleztek le, valamint egy lovas szoborról, amely 1390 körül ke­rült helyére a várban. Ott tudja Heltai — a Szent László réz képét, amely egy nagy réz lovon ül. És egyéb réz királyi képeket is. Ott ábrázolja őket Várad első látképe is — a Houmnaglius féle metszet. Ott vélik hallani az 1598-ban ostrom alá vett vár védői a rézió nyerítését. Ott találja a török utazó Evlia Cselebi, s ott döntik le az immár háromszáz éves alkotásokat 1660-ban a győztesek. A vandalizmus nemcsak Váradot, az egyetemes művészetet is sújtotta. Az egyetlen szobor, amely a két kolozsvári testvérek alkotásai közül fenn­maradt, a prágai Szent György szobor — akárcsak annak Kolozsvárt látható mása — erről tanúskodik. Nem tudjuk, hogy a testvérek hol, kitől tanultak. Az alapismereteket talán apjuk kolozsvári ötvös­műhelyében sajátították el. Műtörténészek a Szent DANKANITS ADAM (Folytatása a 23. oldalon) BIHARI NAPLÓ 4. OLDAL

Next