Bolond Miska, 1866 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1866-06-10 / 23. szám

23-dik szám. Pest, junius 10-én 1866. VII. évfolyam HETI NAPTÁR. Hétfő, jun. 11. A politikusok vitatkoznak, hogy Ausztria, vagy Poroszország kezdett e fél perccel előbb fegyverkezni. Kedd, jun. 12. A határoknál újra útlevelet követelnek s igy már most nem kell félni Garibalditól, hogy bejön. Szerda, jun. 13. Azon árnyékok, melyeket a nagy események előre vetnek, sok diplomata fején észrevehetők. HETI NAPTÁR. Csütörtök, jun. 14. Az ellenséges táborokat rémítő remegés fogta el, mióta Bolnai Bethlen Miklós is fölajánlta szolgálatát. Péntek, jun. 15. A konferencia fölött elénekeltetik a „Kis mise“ című népdal, melyre az a kadencia , hogy „Nem lesz abból semmi se.“ Szombat, jun. 16. Napóleon már előre fogja a hasát ahoz a nevetéshez, melyet utoljára is ő fog tartani. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési díj negyedévre 1 frt. 50 kr., félévre 3 frt. — Az előfizetés és minden reclamatió a Bolond Miska kiadó hivatalába (barátok tere 7. sz.) utasítandó. I Jj előfizetés „BOLOND PUSKÁRA" Évnegyedre (jul.—sept.) . . 1 frt. 50 kr. Félévre (jul—dec.) ... 3 frt. JgJT" Gyűjtök minden 10 után egy tiszteletpéldányt kapnak. Divatos tárcacikk. (írva az olvasók mulattatása és a tárcászok okulására.) Újabb időben az irodalmi toilettenek ép oly nélkülözhetlen cikkévé váltak a tárcák, mint mint a milyenné öltözetünkben a cvikkerek, azok a kacér kis karikák, miket szemgödreinkbe nyomunk, vagy miként törökszerszámos lovak a félholdat, szügyünkön fityegtetünk. E tárcáknak legtöbb esetben csak az a hasznuk van, ami azoknak a cvikkereknek: cvikkert nyomunk szemünkre, hogy ne lássunk s tárcát írunk, hogy ne értsenek. Avagy kérlek nyájas és nyájtalan olvasóm, nem kellene ő vagy tizenhét tolmácsot, hét mithologiát, vagy legalább is egy Mezzofantit vagy Vámbérit magad mellé venned, hogy az eféle, alább mutatványul közlött s mindennap itt-ott olvasható tárcacikket megérthesed: * Г * * ’ * ‘ * A talán üres fejű társalgónak tartják azt, ki az időről kezd csevegni, pedig az angol azt tartja: „the times is money,“s ezért értékes tárgy forog szőnyegen, ha legelőször is az időjárásról szólunk, mely nálunk az utóbbi hetekben valóban olyan, hogy elmondhatni rá a hindu közmondással: „Hagakotong go o g!“ Stoneheng mohlepte oltárköveinek zord vidéke nem lehet kopárabb, mint a milyekké lettek földjeink, kertjeink a múlt hét fagja után. A remény zöld színét a hervadással karöltve járó Monker és Nanker angyalok fekete fátyola cserélte föl. Budán, a János-hegy oldalában van egy kies nyaraló, melynek homlokzatára a megelégedés rózsaszin betűkkel V isnu isten haragját felhívó ily szavakat irt fel: „Gondüzó,amit a nyájas május a lokomotivokként szelelő és apriltól kölcsönkért meszelővel feketére mázolt s helyébe a zsidó „Mane, Thekel, Fáresz“ helyett fonyadt dió-, szeder- és barackgalyákból Dante poklának ezen olasz mottóját fonta: „Lasciate ogni speranza.“ Hiszem, hogy vannak közönyös lelkek, kik azt mondják ily látványokra szerbül: „К а к о bog da!“ s megnyugszanak, sőt tán örvendenek, mert a tavaszszal olcsón vásárolt gabonából ezer mérőnként vannak raktáraik megtöltve. Az ily emberek csak egy dicsőség ragyogását szeretik : az aranyét, csak egy hang képes őket megindítani: az ezüsté, csak egy esőért könyörögnek, az agró-esésért s bár hitetlenek, mégis csak egy istent imádnak : Mammont, mert hisz azt mondja a perzsa bölcs is: „Elvárni álemenvái csiszháza peresztidend.“ Az ilyenfajtáju embereket, kiknek vére tán olvasztott ércből, idegeik kurzus-jelentésekből, izmaik bankjegyekből s agyvelejük értékpapírokból áll, a világon ugyan ma már mindenhol találhatni, mert századunk nyomoru emberisége Jámbor-Hiador-Petőfi ezen francia jelmondata helyett: Amour et liberté Voilà ce que j’aime ! Pour mon amour je sacrifie S’il faut, ma vie : Pour la liberté J’immole mon amour ! mondjuk, ezen szép jelmondat helyett ezt a tót mottót írja zászlajára: „Babka g’babce, budu kapce,“ mindazáltal tagadhatlan , hogy Levantében, az olümposzi istenek ősnyomai, Homér és Virgil hősei hazájában, kikről a latin költő azt mondja, hogy „aes triplex circa pectus erat“, s kik a harc viharai után házi fészkük csöndes révében ép úgy tiszteletben tartották ezen görög közmondást: „Ho onosz tasz merümnasz lües“, mint mai táblabiráink, kik a görögök alatt rendszerint rácokat értenek, — tehát mondjuk, hogy Levantében, a nagy ősök elfajzott korcs unokái közt leggyakoriabbak ezek az életszerves pénzzacskók, mert még a higgadt török is azt mondja: „Bír hellén, jedi jehudi, dokusz csingán, dir.“ De fordítsuk el szemünket e kettős szomorú látványtól, a fekete természet és fekete szívü emberektől s ne szóljunk róluk többet, mert az olvasó Hamlet királynéjával fölkiálthatna angolul: „ .... 0, speak to we more . These words, like daggers, enter in mine ears.“ Tekintsünk idylli jelenetekre s menjünk ki a városligetbe omnibuszon, melyről a költő oly magasztos ihlettel énekelte: „Vágtat az omnibusz — azaz lassan halad.“ Hanem lesz ott is „T r e k u t baba k uj k u r á c s a“, mint az oláh mondja, mert a közelebbi napok esője e liget egyetlen ékességét, a port elverte ; kárpótlásul azonban megrendül a jég, brekegnek a békák, „frisser wassert!“ kiált a gamin, „Halló-halló“-t bömböl a sportsman-kocsis s a Herminenfeld csendes utain a majoros lerchenfeldi poezisbe önti érzelmeit ilyenformán, németül: Mei libea hea Senkensz ma t’ea. Kummansz mit mié Af ma kvatie. Mej mueda iz — Tóz vár i kviz — Ne rud cu hauz, I ken mi auz ! Tóz vár a klochta, ah hea Jégele ! De hajh’ „mut an túr tempora nosque mutamur in illis“ s az idillies-liricus majoros legény, ki még tegnap lerchenfeldi nyelven tomácsolta érzelmeit, ma besoroztatik, búcsúcsókot vet milimádli-szeretőjének, azt mondja: „Ni jamais, ni toujours . C’est la devise de lamour!“ s ezen donjuani elv után, midőn szeretője szemeiből a vizet a tejes zsajtár helyett köténye sarkába hullatja, — még fitymálva jegyzi meg: „tant bruit pour une omelette“ s azzal félrevágva süvegét körülbelül oly értelmű harci dalra gyújt rá, mint a milyet e spanyol vers fejez ki: Patriotas guerreros Blandid los aceros, Y unidos marchemos, Y unidos juremos. Por la patria veneer a morir ! Ily spanyol lelkesedés mellett aligha kell majd a lengyel khorált énekelni, hogy: Z dymen pozarow, z kurzem krwi bratniej, Do Cibie Panié bije ten glos, Skarga to straszna, jek to osztatni, Od tabieh modlow bieleje wlos; bárha azt mondják, hogy Bismark ezen özdeg-tatár közmondással csalogatja a németeket, célozva az osztrák státusadósságra: „Bidenletninoglubolganninkulu bol“, s hogy ez igaz é, nem én nem tudom, annyi azonban való, hogy: „Si none vero, e bene trovato.“ Még csak azt említjük meg, hogy a múlt héten a tervezett európai kongressus is konferenciává fogyott, s lehet, hogy ez a glace is elolvad a diszkussiók hevében. Egyébiránt „voga la galera“,„et quand méme“ „vederemo“ a többit darabolna*rnak.