Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon 1849-1865 1. (Budapest, 1922)
Bevezetés
BEVEZETÉS. Az absolutizmus kora történetének megírása nálunk tulajdonképen indokolásra nem szorul ; eléggé indokolja az a körülmény, hogy e korszak története a maga teljességében, minden okozati összefüggéseiben, vonatkozásaiban és kihatásaiban, beleértve az emigráczió működését s a társadalmi, gazdasági és kultúrai állapotokat is — mint az idevágó irodalom fölötti szemlémben ki fogom mutatni — mindmáig megíratlan s a korosabb és ifjabb nemzedék előtt egyaránt ismeretlenebb e kor, mint történelmünk sok távolabb eső időszaka. Mi megszoktuk e kort apáink elbeszéléséből ismerni , ámde apáink nemzedéke, vagyis az a nemzedék, amely azokat az időket cselekvőleg vagy inkább szenvedőleg, a viszonyok teljes átérzésével élte át, letűnt. A szájhagyományból mindössze bizonyos jelszavak, nevek, visszaemlékezések élnek még közöttünk, amelyeket szinte igyekszünk elfeledni, vagy legalább is nem igyekszünk a megállapítható tényekkel elfogulatlanul összeegyeztetni. Már a monarchiát ért legújabb katastropha előtt mindenkép eljöttnek látszott az idő arra, hogy történetírásunk e hézaga valamiképen pótoltassék. A kellő történeti perspectivában most már nem volt hiány, hiszen az 1860-iki országgyűlés megnyíltától —amikor már a kiegyezés útjára jutottunk — a világháború kitöréséig egy félszázad telt le ; annak a kornak a szereplői közül már alig volt egy is életben, kivéve az agg királyt, aki közel félszázados alkotmányos uralkodása alatt sokkal inkább kivívta magának az egész nemzet tiszteletét és szeretetét, sem,hogy fiatal kora osztrák államférfiainak az ő tapasztalatlanságának védelme alatt elkövetett végzetes ballépéseit igazság szerint megítélni annyit jelenthetett volna, mint az ő példátlanul nagy uralkodói tekintélyét csorbítani. Jókai egy munkájában azt mondja, hogy az 1849-től 1867-ig terjedő korszak története sohase lesz megírva. «Ezeren és ezeren vannak, akik közül az egyik az egyik részét, a másik a másikat ismeri e csendes, hősi erőlködésnek, e lázas töprengésnek, és ezeren meg ezeren mind a sírba fogják vinni magukkal azt, amit tudnak.» Szép mondás, amelyre azonban maga a szerzője ráczáfolt, amikor nagy gyönyörűségünkre