Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)

JUSTH ZSIGMOND­OS korán észrevette, hogy kivel beszél) . . . a­nél­kül, hogy elmaradni akármelyikünktől. Eszes — mondom, s a mellett érző, mély . . . Sokat tud ... Mi kell több ennél ? Ernő bol­dog, nagyon boldog lehet, hogy magáénak mond­hatja — folytatta mindig lelkesültebb hangon, lázasan magasztalva Paulát, most már inkább önmagának, mint Elzának beszélve. — És mind e fényes tulajdonai mellett is bol­dogtalanná teheti Ernőt. — Ernőt? — ismételte az utoljára hallott szót Arzén, felriadva magán­beszédéből. Majdnem azt kérdezte, hogy ki beszél itt Ernőről ? De ideje­korán észrevette magát, és hallgatott tovább, nem tudva, mit szóljon. — Mondja Arzén, hiszi-e, hogy Paula szereti Ernőt ? — kérdezte Elza és mélyen elpirult. Való­ban nagy önfeláldozás kellett hozzá, hogy azt ő kérdje Arzéntől. De hát Ernő érdekében micsoda áldozattól riadt volna vissza ? — Ezt már nem tudnám megmondani — felelt rá Arzén hirtelen, hogy zavarát elpalástolja. — Lássa, én sem. S ez a bökkenő. Eddig még semmi jelből sem vettem észre, hogy sze­relemmel szeretné. Igen, szereti talán mint paj­tást, mint művészt, mint társat, de nem mint jövendőbeli férjét ... és Ernőnek a szerencsét­lenségére, olyan elbájoló a mellett, hogy egy

Next