Brassói Lapok, 1929. április (35. évfolyam, 74-95. szám)

1929-04-01 / 74. szám

2. oldal, ?1. szám. BRASSÓI LAPOK I hírhedt Zineviev-nevé­ről SzétségfeeviBha­­tailanul Merii, ám a berlini orosz emigráns-küzpont banisifetta Az Orlov-féle okmányham­is­tó banda bűnperének tárgyalása nagyban nö­velte Angliában a munkáspárt választási esélyeit Berlin, március 30. Emlékezetes, hogy a német fővárosban nemrégiben egy nagy okmányhamisító bandát lepleztek le, amely újabban arról gyártott kompromittáló iratokat, miszerint több ame­rikai szenáor, köztük Borah, az Unió külügyi bizottságának elnöke, a szovjet kormány zsold­­jában áll. Az orosz emigránsokból álló szerve­zet működéséről, amely több esztendőre nyú­lik vissza, éppen newyorki detektívek rántot­ták le a leplet s a washingtoni kormány erélyes jegyzékben követelte a Wilhelm-strassétól, hogy kíméletlenül robbantsa szét az okmány­hamisító bandát. Ilyeténképpen a berlini rendőrfőnökség letartóztatta a társaság valamennyi elérhető tagját, élükön egy Orlov nevű volt erangel­­tiszttel s tegnap már tárgyalásra is került a bűnpere. A főtárgyalásnak hatalmas szenzációja volt az, hogy kiderült a hírhedt Zinovjev-le­­vél eredete, amely a négy évvel ezelőtti an­gol parlamenti választásokon megbuktatta a Mac­Donald kormányt, de amelyről a Labour Party-nak minden erőfeszítése ellenére sem sikerült bebizonyítania, hogy hamisítvány, no­ha ez nyilvánvaló és kézenfekvő volt. Az Or­­lov-szervezet üzelmeinek tárgyalása során most Gumensky vádlott bevallotta, hogy a Zinovjev-levelet szintén a banda ha­misította. Orlov akkoriban megbízást kapott a londoni konzervatívpárti kö­rökből, hogy sürgősen produkáljon néhány olyan kompromittáló iratot, a­mely alkalmas arra, hogy MacDonal­­dot és kormányát az angol közvéle­ményben népszerűtlenné tegye. Orlov erre Rigába utazott és ott alkotta meg a hírhedt Zinovjev-levelet, amely tényleg elbuktatta az 1925-beli választásokon a mun­káspártot és uralomra segítette Baldwin elnök­lete alatt a konzervatív kabinetet. A leleplezés felbecsülhetetlen elégtételt szolgáltat MacDonald pártjának s most, az új választások küszöbén, nagy mértékben növeli egyébként is kedvező kilátásait. MAR­AI SÁNDOR: Ö­REGÚR A korcsmába évek óta jár, de és csak néhány hónapja ismerem. A nevét nem tudják, Így szólítják: „Doktor úr“, vagy „Igazgató úr“. Minden este kilenc­kor jön, percre, mint egy csillag. Biceg, végtelen las­san jár, a bottal óvatosan kitapogat maga előtt min­den lépést. A járása csupa gyanakvás. Kémlelve te­szi egyik lábát a másik elé, ármányt szimatol a jár­dában, a padlóban, tudja, hogy minden és mindenki összeesküdött ellene. A sarokban van az asztala, a a konyha mellett. A pincér diszkrét röhögéssel megy eléje, kezdődik a cirkusz. A vendégek, akik már is­merik, érdeklődve kezdik ügyelni. Nem lát, nem hall, kimeredt szemekkel megy az asztal elé, megáll, vár­ja a pincért. Uri keménykalapját a pincér leveszi a fejéről, ő nem mozdul, engedi, hogy vetkőztessék. A kalap penészes a piszoktól, külön fogasra teszik, tá­vol a mások kalapjaitól, az öregség áporodott bűzét terjeszti a kalap is maga körül, van benne valami fertőző. A kabátja vastag átmeneti kabát, zsebei zsú­foltan kidagadnak, ismeretlen tárgyak dagadnak a zsebekben, melyeket talán húsz év előtt dugdosott bele , ottfelejtette, a kabátot senki sem keféli, hosz­­szú barna piszokcsikok húzódnak végig a vásott szö­veten. Most lesegítik a kabátját, a botot nem adja ki a kezéből, óvatosan az asztalához megy és leül. Feje kopasz, kerek. Nagyon öreg, talán már nyolcvan is elmúlt. Fekete saccot hord, készrekötött fekete cso­kornyakkendőt, állógallért Mereven hajol az asztal­kendő fölé, nem néz körül, nem szól semmit. A pin­cér hozza a három deci fillert, azt megissza, akkor megint két decit, aztán hármat, aztán megint kettőt. Ha egyszerre hoznak öt decit, vagy téves sorrendben kétszer egymásután három decit, rekedten hörögni kezd, és visszaküldi. Precíz szisztémája van az egy­­literre, amiből nem enged. Az első félliter után fizet. Aztán nyugodtan ül, míg az új háromdecit hozzáír. Tizenkettőre megitta a litert, feláll, int, hogy öltöz­tessék fel, köszönés nélkül távozik. Amit kilenc és ti­zenkettő között csinál, azt, irodalmi ambíciók nélkül, lelkiismeretesen és pontosan felírom, mert az ember azért van a földön, hogy emléket állítson mindennek, amivel vándorlása során találkozott. A sillerből kitölt egy félpoharat, két kezét ösz­­szekulcsolja az asztal fölött, s rekedt hangon ezt mondja: „Brasserie-Restaurant“. Valamikor járt Pá­risban, ráragadt néhány francia szó. Azt mondják, valamikor nagyon régen ügyvéd lehetett, de van, aki azt állítja, hogy Irodaigazgató volt az államnál. Ma­gam részéről hajlok az utóbbi feltevés felé. Brasse­rie Restaurant, mondja, s csóválja a fejét. Majd hal­kan és érthetetlenül beszélni kezd. — Hónapok óta mindössze két szavát bírtam elfogni, ami kibugy­­gyant ebből a hadarásból: „Tétényi, ez az egyik szó, s a másik: „Jaanesota.“ Valami baja van, valami sé­rülés érhette egyszer Tétényben, meghalt ott valaki­je, vagy elvesztette a mancsettáját. Percekig hadar, nagyon halkan, aztán eszébe jut valami, hogy jó lesz vigyázni, ravaszul elhallgat, óvatosan felemeli a fejét és körülnéz. Homloka előredagad, mint a vízfejűnek. Zavaros és üres szeme kósza és zagyva fénnyel úszik a pillák alatt. De a tekintete ravasz és kaján, szinte gonosz szeme néha felvillan a hülye kábulatból, amit az alkohol, a sors, valami élmény s az idő részeg múlása kevertek benne, s ilyenkor élesen és ellensé­gesen néz körül figyelmesen és fürkészve arcába te­kint mindenkinek, s a szemle végén gyorsan és fele­lőtlenül lekapja a fejét, visszabújik aggkora és sért­hetetlen hülyesége sáncai mögé. Szürcsölve issza a bort, hangosan szörcsög, kortyolgat, meghatározott, ötperces időközökben. A poharat magasra tartja, fö­­léje hajol s óvatosan szürcsön­. Aztán elővesz bal belső kabátzsebéből egy sötétvörösbőr-cigarettatár­­cát, amit vastagon megrakott még odahaza házi ké­szítésű cigarettákkal, közel hajol a készlet fölé, kiké­rek egyet, a szájába teszi, s végtelen gonddá­ reá­­gyújt. Mikor a három decit megitta, a pincér kérdés nélkül hozza a következő két decit. Ez a szisztéma akkor alakulhatott ki benne, mikor még élt, s küz­dött a dolgok ellen, az első három deci után kívánta meg a bort, de öntudata tiltakozott s így szólt: „De sokat, legfeljebb két decit még­ holnap is van nap, még két deci, az éppen egy félliter, az elég lesz. „A két deci után jött a nagy szomjúság, s a megszokás kényszere, egy már-már-úgyismindegy-érzés, s ren­delt megint három decit. Aztán, valami görcsös ka­paszkodás és menekülés, valami realitás-kényszer, tartani az ismeretséget a renddel és a jövővel, valami utolsó robbanása az akaratnak: „most még két decit, de ez az utolsó, az éppen egy liter.“ Ez a szisztémá­ja. Ha ebben megzavarják, hörögve, érthetetlen mo­tyogással kezd káromkodni, s visszaküldi a téves adagot. Az első három decit követő két deci első kor­tyai után jobb belső kabátzsebéből előhúzza a pénz­tárcáját, s kirakja az asztalra a pénzét. Mindig van nála pénz, négy-öt darab ötvenes, egy két huszas és tizes, ötösök. A bankókat széjjelrakja az asztalon, le­­simítja, tisztogatja, aztán értékük szerint csoporto­sítja, egy halomba rakja az ötveneseket, gondosan összehajtja, s eldugja a pénzt a cigarettatárcába. — Most nyugodt, iszik, rágyújt. De hirtelen valami ször­nyű gyanú lepi meg, izgatottan nyúl a cigarettatárca után, előkaparja a cigaretták mögül az ötvenseket, s átszámolja, mert lehet, hogy gaz tolvajok meglesték, hová rejtette el a pénzét, aláásták a cigarettatárcát és kiemelték a kincset. Kezében tartja az ötvenese­ket, gondolkozik. Valahová el kell rejteni a pénzt, ez biztos. Valami egészen megbízható helyre, ahol idő­járás, baleset és gonosz emberek merényletei ellen védve van. Sokáig tűnődik, rázza a fejét, iszik rá egyet, kezében tartja a pénzcsomót, de már megfe­ledkezett róla, a régi, kínzó probléma visszatért, hal­­kan vitatkozik, s megint ezt mondja: „Brasserie Restaurant. Semmi kávéház, se nem vendéglő.“ Nézi a pénzt, hanyagon begyúlt a külső kabátzsebébe. Azt mondják, soha nem kíséri senki. Soha nem hiányzik, fergeteges időben is eljön, ő a legpontosabb vendég, soha nem beteg. — Állítólag nyugdíjas ember, szép nyugdíja van. Ebből a szép nyugdíjból minden este megiszik egy liter bort, különben ismeretlen, hol él, mit csinál, kivel él? Látszik rajta, hogy szorgalmas ember. Alapjában egy pillanatig nem pihen, most sem, ivás közben, állandóan kitalál valamit, amit el kell intézni, a cigarettáit számolja át, a pénzét külön­böző zsebeibe helyezi, s az utolsó két­ decinél resz­­kelő kezekkel lecsatolja gallérjáról a fekete nyak- 1929. április 1. FRÁTER LÉGIEID vasárnap esti dalestélyét a nagy­váradi BALOGH GYULA cigány­­zenekara kíséri. Az előadás pon­tosan 10 órakor kezdődik. Jegyek vasárnap egész nap az AVIA­­ (Apolló) pénztáránál kaphatók. Cotyt élesen támadták a francia kamarában A hírhedt parfümgyáros izgatta fel a rokkantakat P­á­r­i­s, március 30. Coty párisi illatszergyárost valószínűleg nem szükséges bemutatnunk az olvasónak. Coty mellesleg politikai és közéleti ba­bérokról is ábrándozik. A politikus Cotynak van két lapja Párisban, az Ami de Peuple és a Figaro, amelyek a finom Coty-parfüm ellen­súlyozására egy kis bűzt is szolgáltat néhanap­ján. Coty először Magyarországot, egyik leghá­­lásabb piacát tisztelte meg egy kis gáztáma­dással. Olyan cikkeket íratott két lapjában, amelyek a ma­gyarság önérzetét a legmélyeb­ben megsértették. A támadás visszafelé sült el, mert Magyarországon a Coty-parfümöt A Cotynak minden egyéb illatos portékáját bojkott alá helyezték az Ami de Peupre és a Figaró bűzbombái miatt. Ugyanígy járt Coty Németországgal is. Megpiszkálta egy kissé a „bocie“-okat s bírok­ is azzal feleltek, hogy le­mondottak a Coty-illatról, amelyet a Coty bűz ellenszenvessé tett számukra. Coty lelkes hazafisága a külföldi piacok elveszítése után sem talál megnyugvást. Ott­hon, Franciaországban is igyekezik illatosíta­ni a közélet levegőjét, ahol arra csak alkalom nyílik. A francia kamara tegnapi ülésén már in­terpelláltak is Coty ellen. Az interpellációt Uhly kamarai képviselő terjesztette elő, mert Coty a francia nemzet nagy halottjának, Foch tábornoknak a temetését használta fel egy újabb dicstelen manőverre. Uhly képviselő in­terpellációjában elmondotta és bizonyította is, hogy a nemzeti gyász egyetlen ünneprontó mozzanatát, a rokkantak és a hadviseltek hangos tüntetésének értelmi szerzője nem más mint Coty. Az Ami de Peuple cikkeivel izgatta fel a rok­kantakat és a hadviselteket, akik — amint azt az egész európai sajtó megírta — a nemzeti gyász fenséges hangulatát heves tüntetéssel zavarták meg. Uhly interpellációjában szen­vedélyes hevességgel bírálta Coty demagógiá­ját, amely ezúttal nem a magyar és nem a boche közélet levegőjét, hanem éppen a fran­ciaországi hangulatot mérgezte meg. Uhly után Riviere képviselő is interpellá­ciót ter­jesztett a kamara elé a Coty ellen. Ri­viere beszédében azt mondotta, hogy a sajtó­­szabadság legsértőbb arculcsapását jelenti az a tény, hogy egy milliomos fannkat vásárolhat feltűnési viszketegségének a kielégítésére és beteges ambícióit egy nemzet közhangulatán uszító cikkekkel éli ki. Uhly és Riviere képviselők leleplezései a politikus Coty nem éppen illatos manőverei­ről a francia közhangulatot észrevehetően az illatsze­rz város Cntv ellen hantolták.

Next