Brassói Lapok, 1934. március (40. évfolyam, 48-74. szám)

1934-03-01 / 48. szám

1934. március 1 »­t­­ Édes anyanyelvünk Farkaslaka, február 28. A közelmúltban Nyirő József egy konyvét jelentetett meg, amelyben Uz Bence egyes ka­landjait írta meg. A könyvet még nem vettem meg, de hősének kalandjaiból néhányat olvas­tam abban a kolozsvári reggeli lapban, amely­ben az egész irásmilvet leközölték részletekben. Ez a néhány szemelvény is derűs és élvezetes szórakozást nyújtott nekem s különösen szí­nekben és erőben dús nyelvezetet dicsérhetem. Nem is lett volna eme dicséreten kívül sem­mi más bajom a könyv körül, ha nem olvasok vala a fent említett kolozsvári újságnak egyik minapi számában „ismertetést“ a Nyirő köny­véről. Ez az ismertetés névtelenül jelent meg , annyira szomorúan hatott rám, hogy kény­telen vagyok nevem aláírásával foglalkozni vele. Egyrészt, mint író, de legfőképpen, mint ma­gyar író. Az író hozzászólását röviden megtehetem: ugyan nem restelli az erdélyi magyar sajtónak ez a magyarságával annyiszor kérkedő szócsö­ve, hogy olyan kritikát írasson és közöljön Nyirő Józsefnek egy könyvéről, mintha valami műkedvelő író munkájáról volna szó? És hoz­zá még éppen akkor teszi ezt, amikor az is­mertetett b­ármű az ő hasábjain jelent meg folytatásokban? Hol és mikor hagyta el, vagy rázta le magáról ez a lap a szellemnek és a tehetségnek azt a tiszteletét, amelyet fiatalabb éveiben, amikor még nem kérkedett egyedül helyes és üdvözítő kultúr- és egyéb politikájá­val, közmegelégedésre gyakorolt esztendőkön keresztül? És hol és mikor szokta le azt az elemi kötelességet, hogy legalább a saját mun­katársát megbecsülje és kiemelje abból a mű­kedvelő csődületből, amely minden elképzelhe­tő ürügy alatt elözönli és képviseli őt? Ha valamiféle vőfös hatalom, vagy lelki be­tegség megakadályozza őket abban, hogy írók­kal és Írásművekkel tehetségük és érdemük szerint foglalkozzanak, akkor inkább hallgas­sanak és a lapjuk utolsó oldalát ne ilyen kri­tikákra vesztegessék, hanem töltsék meg hir­detéssel. Ezek után pedig hadd kérdezzem meg, mint magyar író, aki éppen úgy szeretnék anyanyel­vünk felett őrködni, akár Nyirő József, vagy Kacsó Sándor: hol tanulta a névtelen kritikus azt a magyar nyelvet, amelyen megírta ezt a 73 sort? Aggódunk és busulunk amiatt, hogy az erdélyi magyar fiatalság és gyermeksereg egyre rosszabbul beszél magyarul, de lám, a felnőtt példamutatót is cserben hagyta tudása és érzéke, amellyel pedig kötelessége volna a legteljesebb mértékben rendelkeznie, ha ma magyarul óhajt írni. Már kezdődni is így kezdődik ez az ismer­tetés: „Uz Bence, Nyirő Józsefnek ez a regényes alakja, kedvelt ismerőse kell hogy legyen a magyar olvasó­közönségnek.“ „Kell, hogy legyen?“ Az mi? Még ha szóbe­szédben hallanám is valakitől, kellemetlenül érezném magamat. S hát még, amikor nyomta­tásban olvasom s eszembe jut, hogy ezt meg­fontoltan leírta valaki s akkor még valószínű­leg kiszedve is felülvizsgálta! Egy rossz poli­tikus sem igen adhat olyan parancsot, vagy rendeletet, amelyben „kell hogy“ valami meg­történjék. Annál kevésbé lehet így parancsolni meg az olvasónak, hogy Uz Bence „kell, hogy“ kedvelt ismerőse legyen. A jó regényhőst még helyes beszéddel is nehéz az olvasó előtt ked­­veltté tenni, nemhogy otromba fogalmazással. S vajjon mi köze van a kritikusnak ahhoz a regényhőshöz, akit így próbál a közönség nya­kába sózni? Nem képviselőt választunk ilyen­kor, kedves kritikus úr. Nem képviselőt, aki­nek „kell hogy legyen“ képviselő mindenáron, hanem érdemes regényhőst kell lehetőleg nyá­jasan bemutatni az olvasónak. Olvassuk azt is, hogy Uz Bencének az élete „tele van a jókedv és a szomorúság viharos változataival s olyan mozzanatokkal, amilyenek az isme­retlenségükkel is érdekfeszítőek a város la­kója számára.“ Egy regényhős életében micsoda mozzanatok lehetnek az olyan „mozzanatok, amilyenek az ismeretlenségükkel is érdekfeszítőek a város lakója számára?“ úgy érzem magam, mintha álarcos bálon volnék, ahol az ismeretlenség ér­­dekfeszítő lehet a város lakója számára, avagy egy merész irodalmi huncutsággal keresztrejt­vényt irt volna Nyirő József? Jól tennék a város lakói, ha felkérnék a kri­tikust, hogy magyarázza meg az ő számukra külön és világosan ezt az érdekfeszítő dolgot, amely így folytatódik a cikkben: „Az az ember, akinek a legkülönbözőbb vad­állatokon, falvakon és városból kijáró ura­­ságokon túl kell hogy járjon az esze, cso­dálatos életfilozófiát érlelt ki magának. Ve­szedelmekkel szembenéző ereje bámulatra­­méltó, természetismerete utolérhetetlen, na­ivitása mulatságos, emberrel, állattal, idővi­szontagsággal szembeni furfangja, senkitől és semmitől nem félő ősmerészsége ontja a humort.“ . Tegyük fel a kérdést: min „kell, hogy túl­járjon“ Uz Bencének ez esze? „A legkülönbö­zőbb vadállatokon, falvakon és városból kijáró uraságokon.“ És mi ontja a humort? A környe­zettel „szembeni furfangja, illetőleg semmitől és senkitől nem félő ősmerészsége.“ Én is foglalkoztam azzal, hogy hősöm túl­járjon valakinek az eszén, de, hogy ő járjon túl az eszével a legkülönbözőbb vadállatokon, sőt falvakon és városból kijáró uraságokon, azt nem tudom ilyen kiváló hősnél megfejteni, hacsak rá nem húzom azt a szólás-mondást, hogy „elszalasztotta az eszit.“ De el kellett szalasztania, mert különben a humort őmaga ontaná, nem pedig az ősmerészsége, vagy bár­mivel „szembeni“ furfangja. Egy kicsit később arról értesülünk, hogy Uz Bence az erdőben „megszelídítette az állatokat, védelmezte a gyöngét a ragadozóval szemben s még a va­dászok kegyetlensége elől is segítette a me­nekülésüket. A baj csak abban mutatkozott, hogy nem tudott asszonyt találni társul eh­hez az életmódhoz.“ Ilyen hőst szent Ferenc óta nem pipáltunk! Igaz, hogy túl „kellett, hogy“ járjon az esze a legkülönbözőbb vadállatokon, de meg is sze­lídítette őket s nem is ezt vagy azt, vagy ket­­tőt-hármat, hanem úgy látszik, valahányat. Az­tán védelmezte a gyöngét a ragadozóval szem­ben, akit előzőleg megszelídített és miután a ragadozókkal szemben megvédelmezte, segítet­te őket a csúf vadászok elől megmenekedni is és bizonyára haza is kísérte esténként a szállá­sára mindegyiket. Valóságos apostolkodást fejtett ki az állatok között, jobban mondva: izgalmas szamaritánu­suk volt nekik, így minden is rendben lett volna, ahogy a kritikus festi, a baj csupán az volt, hogy Uz Bence nem tudott „ehhez az életmódhoz“, magának társul, asszonyt találdi. Ehhez az életmódhoz! Mintha asszony lett vol­na elég a havason, csak éppen emiatt az élet­mód miatt nem tudta volna magának megnyer­ni egyiket sem. A vége felé megállapítja még a kritikus, hogy Nyirő József ezt az „adornázó, derűs ol­vasmányt nagyon szépen írja meg, ahogy szokta.“ S legvégül a könyv megint „kedvelt olvasmánya kell, hogy legyen a magyar olva­só­közönségnek.“ Ezzel én is befejezhetem írásomat és kér­hetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt Íróimnak a műveiről ne írjon kriti­kát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul. Tamási Áron Nyomtalanigetölni Stavisky titkára ­ dijon a rejtélyt sehogysem tudják tisztázni Sem a csalási ügy, sem a gyilkosság nyomozása egy lépéssel sem halad előre Páris, február 28. A dijoni rejtélyes gyilkosság tisztázására indított nyomozás a jelek szerint, teljesen holtpontra jutott. Hiába rendelték el a hatósá­gok Price Albert párisi ügyész gyilkosainak országos körözését, a kormány hiába tűzött ik 100 ezer frankos vérdíjat a gyilkosok fejé­re, egy hét telt el a megdöbbentő dráma után és a rendő­rség ma még nagyobb bizonytalan­ságban tévelyeg, mint a nyomozás első órái­ban. A gyilkosok nyomtalanul eltűntek, a szó szoros értelmében elpárologtak s maguk után hagyták a Stavisky-ügy legújabb, nyitvaha­­gyott fejezetét. A párisi lapok most megint jellemző nyi­latkozatot közölnek a Price-ügy megvilágítá­­sára. A Stavisky-maffia áldozata meggyilko­lása előtt néhány nappal egyik bizalmas is­merősének megnyilatkozott. Szavait ismerőse csak most hozta nyilvánosságra, hogy jobban megvilágítsa azt a sötét és titokzatos rejtélyt, amely a halott kalandor bűntársait körülve­szi. — Ha rajtam kívül senki sem tudná mind­azt, amit a Stavisky-ügyről tudok, — mondot­ta barátjának a főügyész — biztosra vehetném, hogy rövidesen meggyilkolnak azok, akiknek érdeke az én elnémításom. Az ügy kulisszatit­kairól azonban többen is tudnak. Éppen ezért remélhetem, hogy ép bőrre­ menekülök, mert az érdekeltek talán mégis csak visszariadnak a tömeggyilkosságtól. A Stavisky-ügy érdekeltjei azonban leva riadtak vissza a véres megoldástól és Price főügyészt már eltették láb alól, hogy adatait soha ne használhassa fel ellenük. Ez a nyilatkozat ismét nagy izgalmat oko­zott a francia közvéleményben. Price tudta, hogy életére törnek s őt már a maffia sikere­sen intézte el, ő többé nem beszélhet. Most a közvélemény izgatottan lesi, hogy milyen for­dulatok következnek ebben a szörnyű rémre­gényben, amelyben nem egyes emberek, hanem a korrupciótól megfertőzött francia közélet a főszereplő. A közvélemény pedig nem hiába vár újabb és újabb szenzációkra Most már minden óra meghozza a maga megdöbbentő fordulatát, mert minden jel arra mutat, hogy a Stavisky­­ügy lavinája nem a bayonne-i városi takarék­­pénztár visszaéléseinek leleplezésével indult meg mindent elsöprő útján, hanem Dijonban, amikor az ismeretlen tettesek meggyilkolták Price főügyészt. Hétfőre az volt a Stavisky-botrány legújabb bombája, hogy újabb szereplő tűnt el nyomta­lanul. Ez az eltűnt nem más, mint Romagnino, az öngyilkos kalandor magántitkára. Eltűnése rendkívül kínos meglepetés volt a rendőrség számára, de annál jobban kiaknázható táma­dási felület a párisi lapoknak. A sajtó ugyanis már régóta hangoztatta, hogy Romagnino a Stavisky-ügy egyik legértékesebb embere, mert hiszen feltételezhető róla, hogy mint urá­nak bizalmi embere, mindenről tudott, amit Stavisky és bűntársai kiterveltek. A párisi la­pok már többször követelték, hogy Romagni­­not a rendőrség vegye őrizetbe, vagy legalább is őriztesse, mert különben nyomtalanul eltű­nik. A párisi rendőrség azonban nem befolyá­­soltatta magát a sajtótól s nem tett semmit Stavisky volt titkárának szemmeltartására. Ro­magnino eddig nyomtalanul eltűnt. Nem lehet megállapítani, hogy önként szökött-e meg, for­rónak érezve talpai alatt a talajt, vagy pedig erőszakkal távolították el és esetleg arra a sorsra juttatták, amelynek Price, a főügyész esett áldozatul. Újabb rejtélyes fejezet a Stavisky-rémre­­gényben. A párisi lapok természetesen most éles tá­madásokat intéztek a rendőrség ellen, rámu­tatva arra, hogy végzetes könnyelműség volt ezt az értékes vádat kiengedni a hálóból. Sehol semmi eredmény A Stavisky-ügyben indított vizsgálat sem haladhat előre egy lépéssel sem. A parlament hiába küldötte ki a maga népes vizsgálóbizott­ságát, nem jutnak előre semmit sem a külön­böző szélhámosságok kiderítésében s leginkább ott akadtak el, hogy kik lehetnek Stavisky bűntársai. A különböző hatóságoktól annyi fontos ügyirat tűnt el és Price Albert meg­gyilkolása és aktáinak elrablása is annyira megnehezítette a további vizsgálat menetét, hogy a munka teljesen kilátástalannak lát­szik. Ez azonban csak a hivatalos vizsgálatra vo­natkozik. Arról már a francia közvéleménynek megvan a maga jól megformált és cseppet sem hízelgő véleménye. A sajtó annál eredménye­sebb munkát végez a várt leleplezések terén és mára közreadott egy névsort, csak úgy íze­lítőül, annak igazolására, hogy milyen előkelő nevek keveredtek bele Stavisky aljas üzemei­be s azokból nem is megvetendő anyagi hasz­not húztak. Erre volt kiváncsi a francia közvélemény is. A sajtó, a különben elég korrupt és érdek­­hajhászó párisi sajtó most kitett magáért és valahonnan kiszimatolta, hogy kik voltak azok a közéleti férfiak, akik Staviskytől, a bőkezű munkaadótól „csekket kaptak“ értékes szolgá­lataikért, amelyek letagadhatatlanul igen sok francia kispolgárnak okozták anyagi romlását. KIK KAPTAK CSEKKET STAVISK­YTTÓL A lapok leleplező cikkében a következő ne­vek szerepelnek: Bonnauret képviselő, akit Stavisky öngyil­kossága után is többször kihallgattak, 400 ezer frankot kapott. Aymardnak, a jobboldali Liberté szerkesztő­jének 50 ezer frank jutott-Dubarry szerkesztő szerencsésebb volt. Nek­­i 200 ezer frankos csekket nyújtott át Stavisky mester. A Confiance biztosítótársaság igazgatósága nagy szolgálatot tehetett Staviskynek, mert a leleplező cikk szerint 1 millió frankot vágott zsebre. Nagyon jól megfizette Stavisky Ribaud-ot, Bonnet volt pénzügyminiszter bizalmi emberét is, aki 700 ezer frankot zsebelt be a bayonne-i visszaélések leleplezésekor tanúsított megértő magatartásáért. Ez a névsor kétségtelenül díszes, de nem teljes. A párisi lapok pedig azzal fenyegetőz­nek, hogy ha a vizsgálat továbbra is ennyire tehetetlen marad, nem sajnálják a fáradságot és további leleplezésekkel sietnek a nyomozás segítségére. MEGFIZETI A TANUKAT, CSAK BESZÉLJENEK Amint már jeleztük, a vizsgálat egyetlen lé­péssel sem halad előre a Stavisky-féle vissza­élések tisztázásában. Az akták jó része eltűnt, a legértékesebbek Price meggyilkolásakor ju­tottak a Stavisky-maffia birtokába. A tanúk pedig nem szívesen tesznek vallomást, még ak­kor sem, ha vonakodásukkal megnehezítik a dolgok tisztázását, mert félnek attól, hogy túlságos közlékenység esetén maguk is a tra­gikus sorsú Price Albert végzetében osztoz­nak. Erre a párisi vizsgálóbíró közölte a megidé­zett emberekkel, hogy nyugodtan megtehetik vallomásukat, mert szerepüket teljesen titok­ban tartják s így nem kell tartaniuk semmitől sem. Azzal is igyekeznek a felvonultatott ta­nukat közlékenységre birni, hogy nagy pénzjutalmakat helyeztek számukra ki­látásba, amennyiben használható adatokat bocsátanak a hatóságok rendelkezésére. Különös iróniája a sorsnak, hogy Staviskyn most azok kezdenek keresni, akik segítőtár­sainak akarják a nyakát kitörni. A sajtó különben a dijoni rejtély nyomozá­sában követett módszereket is élesen kifogá­solja. Price holttestének megtalálása után fel­merült az a gyanú, hogy a főügyészt a titok­zatos gépkocsizás alkalmával utitársai méreg­gel gyilkolták meg s azután kötözték össze és dobták holttestét a sínekre. A holttest belső részeit vegyvizsgálat végett Párisba küldötték s ott meg is állapították, hogy méreg a szervezetben nincsen. A lapok most azt kifogásolják, hogy vérpróbát is nem csináltak, holott nagyon is valószínű, hogy a gyilkosok előre elkészített injekciós fecsken­dővel juttatták be Price szervezetébe a halált okozó mérget. A szenzációk tehát kavarognak a rendkívül szövevényes bűnügyi bonyodalommá terebélye­­általán nincs. Úgy látszik, hogy a halott Sta­­általán nics. Úgy látszik, hogy a halott Sta­visky nagyobb hatalom, mint a tisztogatást követelő francia közvélemény és eredménye­sebben harcoló ellenfél, mint az egész ország rendőrsége, a parlament vizsgálóbizottsága és a Doumergue-kormány. 3. oldal ­ Görögország és a Balkán­egyezmény Athén, február 25 Görögország politikai életében a Bal­­kán-egyezmény ügye forr. A kormány és« nők meghívására az összes po­ltikai párt« vezérek összeültek, hogy a kérdést meg­­tárgyalják. Az értekezleten természetesen megjelent Venizelosz és Csaldarisz is. A két politikus nemcsak éles ellentétben van egymással, hanem mérges ellenségeskedés­ben is s igy a találkozás nagyon kiupa volt. Fejtegetik a lapok a Balkán-egyezmény tartalmát is s a következő három pomot közlik, mint az egyezmény tárgyát eset­leges háborús összetűzés esetén.­­ Az egyezmény aláírói azonnal megszakítják a kereskedelmi viszonyt a támadóval. 2. Alkalmazzák a politikai és kereskedelmi kizárás eszközét. 3. Közösen indítanak eljárást a Népszövetségnél a támadóval szemben. A lapok szerint külön katonai megálla­podásokat nem tartottak szükségesnek az egyezmény megkötésénél.

Next