BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)
2010 / 2. szám - PROBLÉMA - Bolgár Dániel: Volt-e vagy sem? Traumatikus történés és történeti elbeszélés
lufiakkal és az identitásukat veszélyeztető, vagyis traumatikus történéssel nincs semmilyen összefüggésben. A stúdióban ülők elbóbiskolnak, egyetlen telefonáló sem jelentkezik, az öregúr monologizál, a műsor unalomba fullad. Azaz a mimetikus kísérlet kudarcot vall, a valóságból nem fejült ki semmiféle jelentés. A tanár nem tudja, mi történt, de ahhoz, ami állítólag történt, jelentést fundál ki - ez minden történetíró gyakorlata. Piscoci úr tudja, mi történt, de nem eszel ki semmit, csak elénk tárja a történéseket a maguk valójában - ez a legtöbb történetíró, jelesül a realista előfeltevésekkel dolgozók nem reális önképe. A műsorvezető viszont csakis a történésnek a közösség jelenére gyakorolt hatása felől hajlandó olvasni a múltat - így gondolják el magukat a történészek olyankor, amikor a mesterségükből fakadó társadalmi felelősségre és az abból adódó nélkülözhetetlenségükre hivatkoznak. A filmes fikcióban szépen elválik egymástól e három történészi szerep, amelyek párbeszéde vagy inkább párbeszédre képtelensége alkalmatlannak bizonyul a trauma feldolgozására. A valóságban azonban, főképp XX. századi események kapcsán, e három funkciót igen gyakran egyszerre óhajtja betölteni a historikus. Vajon nem fikciós körülmények között is akadályozzák egymás érvényesülését ezek a szerepfelfogások? Milyen következményekkel jár a történelmi elbeszélésre nézve, ha a történész magára vállalja a trauma feldolgozásának vagy legalább a feldolgozás kikényszerítésének terhét? A TRAUMA REPREZENTÁLÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI Szerencsére nem vagyunk teljesen magunkra hagyva, amikor ezeket a kérdéseket fogalmazzuk meg. Régóta folyik polémia a traumatikus történések, mindenekelőtt a holokauszt és a történelmi reprezentáció viszonyáról. Bátran kijelenthető, hogy a holokauszt manapság kitüntetett terepe a történelemelméleti fejlemények tesztelésének. Nem mondanám most fel, miért kapott Hayden White narrativista történelemelmélete főszerepet ebben a vitában,s csak rögzítem, mire jut végül White: a XX. századi traumatikus eseményeket a hagyományos történetírói eljárásokkal nem sikerül cselekményesíteni. A XX. századi tapasztalat XX. századi írásmódot kíván, mert ezek az eljárások a reprezentáció korlátaira irányítják a figyelmet, és épp ez a modern események lényege: olyasmik, amik korábban elképzelhetetlenek voltak, vagyis hiteltelenítik azt az elképzelést, hogy a történelem problémamentesen elbeszélhető, szakadatlan folyamat. White egyik írásában Barthes-ra hivatkozva az intranzitív (mediáns) írásmódot ajánlja a történészek figyelmébe, másutt pedig arra jut, hogy minden modern és posztmodern írástechnika megfelel a célra. Vegyük észre, hogy White nem egészen úgy képzeli el a traumatikus történéssel foglalkozó történészt, mint amilyenek a vaslusi tévéstúdióban ülők voltak. Ő úgy gondolja el a historikust, mint akinek az a célja, hogy a traumatikust traumatikusként legyen képes ábrázolni (pontosabban traumatikusként legyen képtelen ábrázolni), míg a - mondjuk így - Iderescuiánus történetíró törekvése az, hogy a traumatikust mint traumatikust eltörölje. White-nál a trauma a történelmi narratívához képest külsődleges tényező: a traumával az ő gondolatmenetében csak az elbeszélésen kívül történik ez vagy az; a Jderescu-típusú történésznél viszont az elbeszélés során. Az egyik történet a traumáról szól, a másikban a traumával történik valami. Az egyik csak meg akarja mutatni, a másik meg is akarja szüntetni. A trauma feldolgozását célzó történeti elbeszélés cselekményébe tehát a trauma befurakszik, és - előre bocsátom - mindent összezavar. Egyik - eredetileg a New York Review of Booksban megjelent - esszéjében, a geertzi sűrű leírás módszerével történeti anyagon végzett kísérleteiről ismert. Robert Darnton egész irányzatot kreál a tderescuiánus ambíciójú munkákból, melyet hol incidenstörténet, hol incidenselemzés néven ünnepel, és úgy gondolja, hogy e munkák közül a legfontosabb Jan Gross Szomszédok: A jedwabnei zsidók kiirtása című könyve, amely most elemzésem középpontjában áll.101 Darnton abból indul ki, hogy a történelmi traumák történettudományos feldolgozására jelentékeny olvasói igény mutatkozik, amelyet egyre több történész úgy igyekszik kielégíteni, hogy „egyszerre két regiszterben dolgozik”, egyfelől igen meggyőző . ■ Ezt összefoglalja Gyáni Gábor: A 20. század mint emlékezeti „esemény”. Forrás, 41 (2009), 7-8. szám, 6-13. old. 5 ■ Erre lásd Braun Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Osiris, Bp., 1995.; Saul Friedlander (ed.): Probing the Limits of Representation. Nazism and the „Final Solution". Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts-London, 1992.; Kisantal: /'. m. és,,... egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehet elmondani?" Az ábrázolásmód mint történelemkoncepció a holokausztirodalomban. University of Jyväskylä, Jyväskylä, 2006. ■ Hayden White: A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája. Ford. John Éva. In: uő: A történelem terhe. Szerk. Braun Róbert. Osiris, Bp., 1997. 251-278. old. ■ Hayden White: A modern esemény. Ford. Scheibner Tamás. In: Kisantal Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. L'Harmattan- Atelier, Bp., 2003. 265-286. old. 8 ■ Robert Darnton: Egyik este. Ford. Baticz Attila. BUKSZ, 16 (2004), 3. szám, 282-287. old. 9 ■ Lásd Robert Darnton: Lúdanyó meséi és más tanulmányok. Ford. Merényi Ágnes. General Press, Bp., [2010]. 10 ■ Jan T. Gross: Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása. Új Mandátum - Max Weber Alapítvány, Bp., 2004. 11 ■ Felmerül a kérdés, hogy vajon miért beszél Darnton - és fordítója - incidensekről események helyett. Mivel Darnton az incidenselemzést a régi vágású eseménytörténet és a struktúrákra tekintő társadalomtudományos történetírás közé helyezi (vö. Egyik este, 282-283. old.), feltehető, hogy az esemény fogalmának történettudományos jelentését sokáig meghatározó, Seignobos, Simiand és más urak közötti századfordulós vita kontextusából igyekszik kiszakítani az újonnan „felfedezett” irányzatot, ezért alkalmazza az incidens kifejezést. Az előbbi vitapartner a nemzeti politikatörténet-írás álláspontját alapozta meg, amely történelmi eseményként mindenekelőtt a nagy férfiak nagy tetteit ismeri el mindmáig, az utóbbi a tudományos vizsgálódásra méltatlan esetlegest, véletlenszerűt, pillanatnyit értette eseményen, és a mozdulatlan struktúrával állította szembe, amivel a társadalomtörténeti látásmódot, az Annales programját előlegezte meg. A vitáról I. Frangois Simland: Történeti módszer és társadalomtudomány. Kritikai tanulmány