BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)
2010 / 2. szám - PROBLÉMA - Bolgár Dániel: Volt-e vagy sem? Traumatikus történés és történeti elbeszélés
BOLGÁR VOLT-E VAGY SEM? mikéntjében), és hogy ezeknél izgalmasabb értelmezések is szinte tálcán kínálják magukat. A jedwabneiek ugyanis nem egyszerűen csak kioltották a zsidók életét, majd hazatértek aludni, hanem antropológusért kiáltó „törzsi táncok” egész sorát rejtették el, mielőtt „felfalták” áldozataikat. Ezeknek kettős céljuk volt. Egyrészt szimbolikusan áthárították a gyilkosság felelősségét a zsidókra oly módon, hogy a zsidókat szovjet kollaboránsként, a gyilkosságot pedig ennek puszta megtorlásaként tüntették fel. Másrészt igyekeztek megfosztani a zsidókat egyedi azonosságuktól. A jedwabneiek a zsidókat olyan rítusok részesévé tették, melyek során nem egyénileg, csakis egységes tömegként jelentek meg, és amelyekben egyedi, sőt végül csoportos méltóságuktól is megfosztották őket. Vagyis azok, akik reggel még szomszédoknak mutatkoztak (értsd: a lehető legváltozatosabb egyéneknek), délre már csak és kizárólag zsidók voltak, ahonnan már csupán egy lépés, hogy estére egyáltalán nem voltak. A pogrom napja a modernitás szemszögéből is elemezhető. Bár teljesen igaza van Grossnak, hogy a jedwabnei vérengzés nagyon ódivatú volt például Auschwitzhoz képest, de a nap során igen fontos változások álltak be: míg kezdetben észlelhetően dühből gyilkoltak, addig a csűrnél már racionálisan cselekedtek, legalábbis abban az értelemben, hogy a lehető leghiggadtabban döntöttek arról, miként gyilkolhatnának hatékonyabban. Újabb és újabb gyilkolástechnikai innovációk révén tehát rohamosan növekedett a pogrom szervezettsége. Eközben maguk az áldozatok is egyre pontosabban tudták, mi a „dolguk”. Eleinte hanyatt-homlok menekültek, a csűr felé menet viszont már, úgy tűnik, szinte ők is kötelességtudó hivatalnokai a meggyilkolásukra létrejött szervezetnek. Nagyon is beleférne ez abba az érvelésbe, amellyel Zygmunt Bauman azt kívánta megmutatni, hogy a holokauszt mélyen a modernitásban gyökerezik.17 Látható, hogy a gyilkosság belső időbeliségének figyelembevétele csak a gyilkolás mikéntjének, nem pedig a miértjének megértéséhez segít hozzá minket: jelentést tudunk adni a történés egyes elemeinek, például a csűr felgyújtásának, de nem kapunk magyarázatot arra, miért történt a gyilkosság. Várakozásunk tehát teljesült: valóban hiányzik a munkából az a regiszter, amelyben az incidenstörténész a maga tér- és időbeli kontextusába helyezve elbeszéli a traumatikus történést, a trauma megmarad traumának, azaz a történelembe nem illeszkedőnek. A szöveg ettől persze még narratív, csak az elbeszélés nem erről szól, hanem éppen arról, amiről korábbi feltételezésünk szerint szólnia kell: a trauma feldolgozásáról. A történet valahogy így rekonstruálható: kedves lengyelek, eddig azt gondoltátok, hogy a holokauszt kizárólag zsidó-német relációban érthető meg, a lengyeleknek semmi közük hozzá, legfeljebb annyi, hogy ők is megszenvedték a nácikat. Ebből a könyvből viszont meg fogjátok tudni, hogy a zsidók meggyilkolásának a lengyelek aktív részesei voltak, és ezentúl így kell gondolnotok önmagatokra.18 Mivel a szövegben más narratíva nincsen, fel kell tennünk, hogy az a bizonyos könyv, amely megváltoztatja a lengyelek önazonosságát, megegyezik az imént ismertetett elbeszéléssel. Vagyis az elbeszélés, ha nem esik is egybe az elbeszélttel, mindenesetre beleesik. Az elbeszélés tehát nem egy másik elbeszélés hatástörténetét írja, hanem - úgy tűnik - a sajátját, a saját maga befogadásáról szól. Szólhat-e ilyesmiről egy elbeszélés? Miért ne?! Csak akkor világossá válik az olvasó előtt, hogy a szöveg nem olyasmiről tájékoztatja, ami megtörtént, hanem olyasmiről, ami megtörténhet. Vagyis oda a valósághatás, az elbeszélés szinte hivalkodik önnön fikcionalitásával. Ha nem tévedek, ezt nevezik az irodalomtudósok metafikciónak. Ugyanakkor az elbeszélő pozíciója is sajátosan alakul: a narrátor egyben szereplője is az általa írt történetnek. De nem olyan régimódian, mint például Caesar a Gall háborúnak: a Szomszédok narrátora annak révén szereplője az általa elmesélt sztorinak, hogy a Szomszédok írását magát beszéli el. A narráció során a narrátor nem egyszerűen az elbeszélés alkotója, de az sem igaz, hogy az csak megtörténik vele; sem nem cselekvő, sem nem elszenvedő - ha jól okoskodom, akkor itt az ’írni’ intranzitív ige.19 Metafikció és intranzitív írásmód - íme, itt áll előttünk kettő is a Hayden White által a traumatikus történés ábrázolására, precízebben: az ábrázolás korlátainak ábrázolására javasolt eljárások közül, csak itt ezek az írástechnikák a trauma feldolgozhatatlanságát fejezik ki. De valóban jogosan értelmezzük-e ennek az elbeszélésnek a különösségét a narrátor elbizonytalanodásaként, vagyis a történetírás realista önképének feladásaként? Aligha. Az incidenstörténész számára az elbeszélés tényszerűségének megkérdőjeleződése, már csak a trauma feldolgozása melletti elkötelezettsége miatt is elfogadhatatlan. A Szomszédok narrátora számára a trauma megszüntetéséről szóló elbeszélés nem fiktív, hanem hipotetikus, aminek tényszerűsége igazolandó. Mivel az incidenstörténeti narratívában az elbeszélő nem egy történés jelentésének, hanem megtörténtének utólagos felismerését meséli el, az elbeszé megtöltenie kötete lapjait, hogy a jedwabnei eset statisztikai értelemben vett reprezentativitását igazolja, vagyis nem azzal kívánom támadni Grosst, hogy a lengyelek óriási többségének a zsidókkal szembeni viselkedéséről semmit sem tudunk meg a könyvből, és a jedwabneiek köre korántsem véletlen mintája az összes lengyelnek. Ehelyett úgy gondolom, az a kérdés, hogy a jedwabnei gyilkosok azon a bizonyos napon lengyelként hajtották-e végre tettüket, vagy valamilyen egészen más csoport képviselőinek gondolták magukat, esetleg antikommunistának, kereszténynek vagy éppen jedwabnernek. Mert csak akkor kell minden lengyelnek számot vetnie a Szomszédokkal, ha a válasz az, hogy a bűnösök mindenekelőtt lengyelek voltak azon a bizonyos napon. Gross - legalábbis explicite - nem foglalkozik ezzel a problémával, hiányzik a kötetből a mészárlás diszkurzív megközelítése, annak elemzése, hogyan beszéltek egymásról az áldozatok és az elkövetők, ami megkérdőjelezheti az egész vállalkozás, mi több, az egész incidenstörténeti program sikerét. 19 ■ Roland Barthes: To Write: An Intransitive Verb? In: ue: The Bustle of Language. University of California Press, Berkeley - Los Angeles, 1989. 11-21. old.