BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)

2010 / 2. szám - PROBLÉMA - Bolgár Dániel: Volt-e vagy sem? Traumatikus történés és történeti elbeszélés

BOLGÁR­­ VOLT-E VAGY SEM? mikéntjében), és hogy ezeknél izgalmasabb értelme­zések is szinte tálcán kínálják magukat. A jedwabneiek ugyanis nem egyszerűen csak kioltották a zsidók éle­tét, majd hazatértek aludni, hanem antropológusért kiáltó „törzsi táncok” egész sorát rejtették el, mielőtt „felfalták” áldozataikat. Ezeknek kettős céljuk volt. Egyrészt szimbolikusan áthárították a gyilkosság fele­lősségét a zsidókra oly módon, hogy a zsidókat szovjet kollaboránsként, a gyilkosságot pedig ennek pusz­ta megtorlásaként tüntették fel. Másrészt igyekeztek megfosztani a zsidókat egyedi azonosságuktól. A jed­wabneiek a zsidókat olyan rítusok részesévé tették, melyek során nem egyénileg, csakis egységes tömeg­ként jelentek meg, és amelyekben egyedi, sőt végül csoportos méltóságuktól is megfosztották őket. Vagy­is azok, akik reggel még szomszédoknak mutatkoztak (értsd: a lehető legváltozatosabb egyéneknek), dél­re már csak és kizárólag zsidók voltak, ahonnan már csupán egy lépés, hogy estére egyáltalán nem vol­tak. A pogrom napja a modernitás szemszögéből is elemezhető. Bár teljesen igaza van Grossnak, hogy a jedwabnei vérengzés nagyon ódivatú volt például Auschwitzhoz képest, de a nap során igen fontos vál­tozások álltak be: míg kezdetben észlelhetően dühből gyilkoltak, addig a csűrnél már racionálisan cseleked­tek, legalábbis abban az értelemben, hogy a lehető leghiggadtabban döntöttek arról, miként gyilkolhat­nának hatékonyabban. Újabb és újabb gyilkolástech­nikai innovációk révén tehát rohamosan növekedett a pogrom szervezettsége. Eközben maguk az áldozatok is egyre pontosabban tudták, mi a „dolguk”. Eleinte hanyatt-homlok menekültek, a csűr felé menet viszont már, úgy tűnik, szinte ők is kötelességtudó hivatalno­kai a meggyilkolásukra létrejött szervezetnek. Nagyon is beleférne ez abba az érvelésbe, amellyel Zygmunt Bauman azt kívánta megmutatni, hogy a holokauszt mélyen a modernitásban gyökerezik.17 Látható, hogy a gyilkosság belső időbeliségének figyelembevétele csak a gyilkolás mikéntjének, nem pedig a miértjének meg­értéséhez segít hozzá minket: jelentést tudunk adni a történés egyes elemeinek, például a csűr felgyújtásá­nak, de nem kapunk magyarázatot arra, miért történt a gyilkosság. Várakozásunk tehát teljesült: valóban hiányzik a munkából az a regiszter, amelyben az incidenstör­ténész a maga tér- és időbeli kontextusába helyezve elbeszéli a traumatikus történést, a trauma megma­rad traumának, azaz a történelembe nem illeszke­dőnek. A szöveg ettől persze még narratív, csak az elbeszélés nem erről szól, hanem éppen arról, amiről korábbi feltételezésünk szerint szólnia kell: a trauma feldolgozásáról. A történet valahogy így rekonstruál­ható: kedves lengyelek, eddig azt gondoltátok, hogy a holokauszt kizárólag zsidó-német relációban érthető meg, a lengyeleknek semmi közük hozzá, legfeljebb annyi, hogy ők is megszenvedték a nácikat. Ebből a könyvből viszont meg fogjátok tudni, hogy a zsidók meggyilkolásának a lengyelek aktív részesei voltak, és ezentúl így kell gondolnotok önmagatokra.18 Mivel a szövegben más narratíva nincsen, fel kell tennünk, hogy az a bizonyos könyv, amely megváltoztatja a len­gyelek önazonosságát, megegyezik az imént ismerte­tett elbeszéléssel. Vagyis az elbeszélés, ha nem esik is egybe az elbeszélttel, mindenesetre beleesik. Az elbe­szélés tehát nem egy másik elbeszélés hatástörténetét írja, hanem - úgy tűnik - a sajátját, a saját maga befo­gadásáról szól. Szólhat-e ilyesmiről egy elbeszélés? Miért ne?! Csak akkor világossá válik az olvasó előtt, hogy a szöveg nem olyasmiről tájékoztatja, ami meg­történt, hanem olyasmiről, ami megtörténhet. Vagy­is oda a valósághatás, az elbeszélés szinte hivalkodik önnön fikcionalitásával. Ha nem tévedek, ezt neve­zik az irodalomtudósok metafikciónak. Ugyanakkor az elbeszélő pozíciója is sajátosan alakul: a narrátor egyben szereplője is az általa írt történetnek. De nem olyan régimódian, mint például Caesar a Gall hábo­rúnak: a Szomszédok narrátora annak révén szereplője az általa elmesélt sztorinak, hogy a Szomszédok írását magát beszéli el. A narráció során a narrátor nem egy­szerűen az elbeszélés alkotója, de az sem igaz, hogy az csak megtörténik vele; sem nem cselekvő, sem nem elszenvedő - ha jól okoskodom, akkor itt az ’írni’ int­ranzitív ige.19 Metafikció és intranzitív írásmód - íme, itt áll előttünk kettő is a Hayden White által a trau­matikus történés ábrázolására, precízebben: az ábrá­zolás korlátainak ábrázolására javasolt eljárások közül, csak itt ezek az írástechnikák a trauma feldolgozhatat­­lanságát fejezik ki. De valóban jogosan értelmezzük-e ennek az elbe­szélésnek a különösségét a narrátor elbizonytalano­dásaként, vagyis a történetírás realista önképének feladásaként? Aligha. Az incidenstörténész számára az elbeszélés tényszerűségének megkérdőjeleződése, már csak a trauma feldolgozása melletti elkötelezett­sége miatt is elfogadhatatlan. A Szomszédok narráto­ra számára a trauma megszüntetéséről szóló elbeszélés nem fiktív, hanem hipotetikus, aminek tényszerűsége igazolandó. Mivel az incidenstörténeti narratívában az elbeszélő nem egy történés jelentésének, hanem meg­történtének utólagos felismerését meséli el, az elbeszé­ megtöltenie kötete lapjait, hogy a jedwabnei eset statisztikai értelemben vett reprezentativitását igazolja, vagyis nem azzal kívánom támadni Grosst, hogy a lengyelek óriási többségének a zsidókkal szembeni viselkedéséről semmit sem tudunk meg a könyvből, és a jedwabneiek köre korántsem véletlen mintá­ja az összes lengyelnek. Ehelyett úgy gondolom, az a kérdés, hogy a jedwabnei gyilkosok azon a bizonyos napon lengyel­ként hajtották-e végre tettüket, vagy valamilyen egészen más csoport képviselőinek gondolták magukat, esetleg antikommu­­nistának, kereszténynek vagy éppen jedwabnernek. Mert csak akkor kell minden lengyelnek számot vetnie a Szomszédokkal, ha a válasz az, hogy a bűnösök mindenekelőtt lengyelek vol­tak azon a bizonyos napon. Gross - legalábbis explicite - nem foglalkozik ezzel a problémával, hiányzik a kötetből a mészárlás diszkurzív megközelítése, annak elemzése, hogyan beszéltek egymásról az áldozatok és az elkövetők, ami megkérdőjelez­heti az egész vállalkozás, mi több, az egész incidenstörténeti program sikerét. 19 ■ Roland Barthes: To Write: An Intransitive Verb? In: ue: The Bustle of Language. University of California Press, Berkeley - Los Angeles, 1989. 11-21. old.

Next