BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 23. (2011)
2011 / 3. szám - SZEMLE - Fülöpová, Marta: Hajdu Péter: Tudás és elbeszélés. A Mikszáth kispróza rejtelmei
geire helyezi, elnyomva a mutatkozó ironikus felhangot, amely szerint az embereket jobban felháborítja az állatok gyötrése, mint az emberi szenvedés. A német vendégeket felkavarják a madáretetőknél elfogott madarak, pedig náluk olyan szegénység van, hogy nemcsak a szárnyasok, hanem az emberek is éheznek. A francia gouvernante elájul, amikor Ponci a macskát bántja, de Zolát nyugodt lélekkel olvassa. Az ilyen és ehhez hasonló interpretációs árnyalatok nem csökkentik az elemzések színvonalát, sokkal inkább Mikszáth nyelvi és gondolati gazdagságát bizonyítják, amely többféle megközelítést tesz lehetővé. Izgalmas téma a Hajdú által is felvetett identitásváltogatás kérdésköre is. A politikai karcolatoknak szentelt fejezetben Hajdú elsősorban tisztázza Mikszáth viszonyát a műfaj megteremtéséhez. Mélyreható sajtótörténeti kutatása a kötet nagy értéke, mivel több kétséget eloszlat a korai Mikszáth-karcolatok szerzősége körül. Felvázolja, hogyan változott meg a politikáról író Mikszáth viszonya a témához - az aktuális hatalmi diskurzussal összhangban szakrális vonatkozásokat is mutató kezdeti lelkesedés teljes lelohadásáig, a politika mint mindennapi munka (?) ábrázolásának szintjéig, aminek semmi köze sincs semmilyen méltósághoz. Hajdú kitér a komikum eszközeire a karcolatokban, és tipizálja őket a narratíva szemszögéből, mintegy válaszként a Bevezetésben hiányolt elméleti kérdésekre. A fejezet kifejezetten olvasóbarát idézetekkel gazdagon illusztrálja Mikszáth különböző narratíváit, amelyeknek „egyik legfontosabb teljesítménye a politika dignitásáról szóló hatalmi diskurzus aláaknázása” (108. old.). Hajdú természetesen itt is felfigyel a posztmodern irodalmi vonatkozásokra, tárgyalja például az intertextualitás hatását a más szövegek (például a lejegyzett parlamenti beszédek) létezését feltételező karcolatokra. Külön fejezet szól a szövegek irodalmon kívüli realitásáról, illetve Mikszáth valóságábrázolásáról, egyetértve a fejezetcímnek választott Mikszáth-idézettel: „Igazat talán nem is lehet írni.” (111. old.) A gyakori nézőpontváltás mint a narráció megváltoztatásának eszköze is az elbizonytalanítást szolgálja, és a politika megbízhatatlanságára mutat rá. Mikszáth politikai szövegeit meglehetősen felületesen ismertem eddig, kevésbé hozzáférhetők is, és meglepett, menynyire meghatározó még ma is, milyen szemmel tanította látnunk a politika világát - megteremtve például a parlamenti büfé máig élő mítoszát. Az irodalomelméleti kérdéseket feszegető harmadik fejezetben Hajdú Mikszáth regénytörténeti szövegeit vizsgálja a narráció és a retorika (a történeti felépítés és a meggyőzés) posztmodern kérdéseinek szemszögéből. Az irodalomtörténetben működő elbeszélési stratégiákat a Mikszáth által a Magyar regényírók képes kiadása egyes köteteihez írt előszavain demonstrálja. Kiemeli Mikszáth irodalomtörténeti gondolkodásának ma is időszerű témáit, mint amilyen a befogadás-központúság, a gendertematika, az írónők életpályája, az irodalom mint rendszer ábrázolása, amelyben jól megférnek a különböző írói stratégiák. Helyesen állapítja meg a Tolnai Lajos műveit bevezető esszé kapcsán, hogy a Tolnai regényeinek óborként aposztrofálása nem hordoz magában ítéletet sem nőknek íródott, limonádénak titulált művekre, sem Dickens regényeire nézve, amelyek Tolnai kietlen világához mérten cukorból vannak. Mikszáth pontosan arra mutat rá, hogy az olvasók különbözősége folytán egyiknek is, másiknak is van létjogosultsága. Ezt a gondolatsort Hajdú tovább bővíti a mikszáthi kifejezésmód ellenpontozásos stratégiájának tárgyalásában. Mikszáth - nemcsak ezekben az esszékben - gyakran szerepeltet ellentétpárokat, de ez nem vezet értékkategóriák szembeállításához, mivel a megengedő hangvétel dominál. Tehát az egyik állítás nem zárja ki a másikat, nincs vagy-vagy, alkalmasabb az is-is ambivalenciája. Ezzel kapcsolatban a nagyobb hangsúlyt nem az értéktulajdonítás bizonytalanságára, hanem a megengedő viszonyra helyezném, amely összhangban van a fentebb már tárgyalt nézőpont-különbözőségek alkalmazásával, amivel - nézetem szerint - Mikszáth az egyén, az individuum jelentőségét nyomatékosítja. Annál is inkább igaz ez, mivel némely ellentétpárnál egészen határozottan foglal állást az egyik vagy másik oldal mellett (egyértelműen elítélő például Justh Zsigmond léha életmódú kortársaival kapcsolatban), tehát szó sincs értékingadozásról. Egyszerűen vannak esetek, amelyek hasonló szinten helyezkednek el, és az ember választhat közülük (lehet politikus, író vagy tudós), és van, ami nem elfogadható (ha az ember „csak gróf’). Az értékelés amúgy is immanens, megkerülhetetlen komponense a regénytörténeti esszéknek, hiszen maga a válogatás vitathatatlanul értékközvetítő szándékú, kanonizációs relevanciája van. Hajdú jelzi, hogy „a magyar regénytermést Mikszáth alapvetően nem értékelte túlságosan magasra” (148. old.), s ezért gyakran folyamodott az irónia eszközéhez, feszültséget teremtve szövegeinek látszólagos jelentése és valódi mondanivalója között. Hajdú a Kemény Zsigmondnak szentelt esszé szövegén mutatja be Mikszáth értékelő-elemző diskurzusának figurativitását, hangsúlyozva a metaforák jelentőségét (különös figyelmet szentelve az érzékelés metaforáinak), amelyek nemcsak az irodalomtörténeti esszékben érdemelnek kiemelt figyelmet, hanem az egész életmű fontos meghatározói. Hajdú nem először próbálkozik meg a metaforák működésének jellemzésével Mikszáth prózájában, hasonló interpretációval találkozhattunk a Csak egyet, de kétszer. A Mikszáth-próza kérdései (Bp., Gondolat, 2005.) című kötetben, például a Galamb a kalitkában megkettőzött történetének mélystrukturális elemzésében is. Mind képi telítettségük, mind a szabad asszociációk miatt, amelyekre a metafora elegendő teret biztosít, bevonva az olvasót az értelemteremtés folyamatába, a prózai szövegek metaforikájának kutatása nagyon hálás és előremutató szövegelemzési stratégia. Hajdú azonban kitér egy kevésbé kényelmes témára is, amikor a Beöthy-esszé kapcsán analizálja Mikszáth viszonyát a hazaihoz és a külföldihez. Észreveszi ugyan, hogy Mikszáth a „magyar” és a „hazai” jelzőhöz nem köt egyértelműen pozitív tartalmakat, többször ironizál is ezzel kapcsolatban, de a fejezetből hiányzik a nyíltabb véleményformálás. Hajdú kétli ugyan, hogy Mikszáth komolyan