Budapest, 1946. (2. évfolyam)
7. szám - KISS TIBOR: A Szabadság-híd esztétikai kialakítása
felel az a kép is, amelyet a zenetörténelem különböző periódusaiból származó művek iránt való érdeklődésről kapunk. »Az eredmények emlékeztetnek az előző kérdésre adott válaszokra. E szerint az értelmiségieknél a különböző komoly zenetípusok játszák a főszerepet (elsősorban a klasszikus és neoromantikus zene), a kispolgároknál és munkásoknál az ízlés az alkalmi könnyű zene felé tolódik, de igen sok híve van a komoly zenének, sőt pl. a modern magyar szerzőket a munkások említik legnagyobb százalékban.« Ha tehát, mint ez a Közvéleménykutató Intézet teljesen objektív megállapításaiból kiderül, elvben a közönség meglepően nagy részében megvan a hajlandóság, hogy komoly zenével foglalkozzék, meg kell keresnünk a módját, hogy hogyan lehet megfogni ezt a közönséget. Ami Budapesten mindeddig hiányzott, és amit most fokozatosan meg akarunk valósítani, az a valóban intenzív zeneélet, bensőséges kapcsolat a muzsikával, ennek a művészetnek a felületességtől mentes igazi megértése és szeretete. Rossz a lelkiismeretünk : az utóbbi időben feltűnően sok szó esett az »írástudók árulásáról«. A zenészek közt is akadtak árulók és megalkuvók. Nem csoda — végtére valamiből meg is kell élni. De ha nem engedjük, hogy kontárok és kufárok kaparintsák meg a zenei vezetést, talán még azt is megérjük, hogy nem kell majd külön könyvelnünk az értékes, jó hangversenyeket és a »kasszasikereket«. És ebből a legnagyobb hasznuk nem is annyira a művészeknek lesz, mint a közönségnek, amely publikum akkor már nemcsak amolyan véletlenül összeverődő »közönséges« közönség lesz, hanem, éppen mert a műélvezetből minden társadalmi réteg kiveszi a részét, lelkesedéssel és megértéssel, igazi elitközönség. A Közmunkatanács előtt elhangzott egy javaslat az újjáépülő Szabadság-híd esztétikai kialakításáról. A híd építésekor (1894—96) a szerkezetileg megoldott tervet utólag »művészi« kiképzésekkel látták el, valósággal díszbe öltöztették. Ennek eredménye az a négy toronyépítmény, mely a két pillér feletti keresztkötéseken kettesével, mozgalmas vonalú kovácsoltvas díszráccsal összekötve diadalkapuvá alakult. Mai megítélés szerint egy mérnöki alkotásnak nincs szüksége arra, hogy külön feldíszítsék. A szerkezet önmagát dicséri funkciójának szellemes kifejezésével, anyagszerűségével, célszerűségével és hasznosságával. Gépkocsik, vonatszerelvények és lámpatartók tervezésében ez az elv, de a korszerű építőművészeti formákat is ezek a szempontok eredményezik. A híd, amint azt annak idején megtervezték, — nem ahogyan díszítették — tökéletes. Az eredeti alakon a tegnap díszei csak rontanak. Célunk : múltunk műszaki kultúrájának megbecsülése. Ezt pedig azzal szolgáljuk, ha eredeti szerkezeti szépségét, egy már meghaladott felfogásnak talán tetsző díszítéstől mentesen őszintén bemutatjuk. A Közmunkatanács magáévá tette a javaslatot. A beadvány megkezdte útját íróasztal lépcsőről íróasztallépcsőre lépegetve. Megdobban a szívünk, hogy egy régi, kedves hidunk feltámad romjaiból. És ebben a lázas szívdobbanásban kérdezzük magunkat : az újjászülető hídon a cifraságot szerettük, s nem merészen ívelő formáját ? Úgy érezzük : olyan ez a híd, mintegy szép és jó asszony, kit régtől fogva nagyrabecsülünk. S most, hogy rátalálunk elrongyolódva, ismét sonkaujjas ruhába és napoleontűkkel tűzdelt plörözös kalapba akarjuk visszaöltözetetni és az utcán, — a mai utcán — megsétáltatni ? Fiatal barátainknak így akarunk eldicsekedni vele ? Ne értsük félre : a közelmúlt emlékei nem mind műemlékek. Nem műemlék az új Szabadság-híd régi cifrasága sem. Ha megsérült, — szolgailag visszaépíteni olyan részletekkel, amelyeket eredetileg is leplező vagy díszítő, akár felületes divatszándékkal készítettek, — nem szabad! A múltjuknál és művészi (tehát korfeletti) becsüknél fogva értékes emlékeket sem egészítik ki, csupán a tudomány tisztultabb felfogásának megfelelően konzerválják. Nincs szükségünk arra, hogy még élő tárgyakat, — csak mert kopottak, rongáltak — múmizáljunk úgy, mint a múltalan városokban tették, — ott is inkább csak tegnap. Egész sora van azoknak a tiszteletreméltó — néhány évtizedes — épületeknek és utcaképeknek, melyeket tatarozásukkor a magunk formanyelvére fogunk átfordítani, elhagyva a szecesszió, a bécsi és a berlini századvég módijának akkori divat szerint mások példáit. Sok sarokkupola, márvány pogácsa és torony fog közmegelégedésre eltűnni, anélkül, hogy a város uniformizálódnék. Fokozottan szükséges ez a tisztítóművelet a hídnál, amely nem nyugalmas emlékmű, hanem közlekedési tárgy , amilyen bizonyos fokig a villamos, az autó és fontos városképformáló motívum, mint az emelkedő utca, a hirdetőoszlopos közóra, vagy a pihenőpadok. A kor járulékai, változnak, idomulnak az urbánus életben. Sorsuk : megtűrjük, ha kitartanak és ízlésünk szerint állítjuk helyre őket, ha megrongálódnak. Városképi szempontból nagyobb jelentősége van egy roppant, nagy épületnél is, mert a Duna hatalmas (егёЬел szabadon áll és így mindenképen alkotóeleme a panorámának. Ezért,amikor épült is, kifogásolták sokan. Túlcsipkézett körvonalával nem idomult a Dunapart házsoraiból alkotott nyugodt — szinte klasszikus — képhez. A Gellérthegy sziklái felé nyúló csúcsaival erőtlen, kicsinyes részletességűnek hatott. A Budafoki és jelenleg Bartók Béla-útról nézve, mint egy alkalmi épület — egy Krone cirkuszárbocai meredtek ki a tetők közül. Az az ellenvetés, mely a végrehajtás költségeibe kapaszkodik, eltörpül amellett a hatalmas munka mellett, mellyel a hiányzó 70%-nyi szerkezetet újjáépítik szorgos kezek. Azt is mondhatná valaki, hogy a megmaradó rész csonkának fog hatni. Dehogy! A megmaradó rész és az eltávolított között csak a korlát rokon, amit úgyis ki kell cserélni a turuloktól függetlenül is, mert tönkrement. • Ha mindent számbaveszünk, úgy érezzük, a közvélemény utólagos szemrehányással nézné azt a merev művészi passzivitást, mely képes volna gondolkodás nélkül álszentimentalizmusból visszababusgatni a volt formákat. Szinte természetesnek tűnik , hogy amikor ezt a kedves hidunkat jóformán teljesen újjáépíti a vas szorgalom, minden részét kézbe kell venni. Olyan új híd szülessen a régi helyén, mely méltóan tárja elénk eredeti lényegét. A Turul-madarakat, ha eltűnnek a Szabadság-híd csücskéről, csak a riporterek fogják siratni, akik (főleg uborkaszezonban) sűrűn írtak az öngyilkosjelöltekről, bár végeredményben ezek legfeljebb felmásztak a Turulra, de a Dunába csak Csipcsala ugrott be közülük, az is bolond volt szegény. KISS TIBOR A SZABADSÁG-HÍD ESZTÉTIKAI KIALAKÍTÁSA