Budapest, 1968. (6. évfolyam)
10. szám október - Várnai Zseni: „Katonafiamnak”
„Katonafiamnak.. Szemlőhegyi út 42. Omladozó házacska, körül szúette fából üvegezett veranda. Két kicsiny szoba. Ön laktunk akkor. Mellettünk öreg háziasszonyunk, Lini Tant, egy óbudai szappanfőző pártában maradt leánya. Nagyon boldogok voltunk, hogy fedelet kapunk az ő házikójában. A kisfiúnk három éves volt és Eldorádó volt számára Lini Tant elvadult kertje. Influenzajárvány dühöngött, én is lázasan feküdtem. Orvosbarátunk, Arató Emil nem engedett fölkelni, pedig a városból még lázasabb hírek érkeztek föl a hegyre. A férjem elment, hogy megtudja, mi történik ott lent, abban a forrongó katlanban. A lánchídi csatáról már az egész város beszélt. Rengeteg sebesült. . . három halott. . . Pedig a munkások, diákok békésen meneteltek, Budára akartak vonulni a hídon át József főherceghez, akit a király „homo regius"-nak nevezett ki. A nép kívánságait akarták elmondani neki. És ez lett a vége. Sortűz! A spanyoljárvány még fokozta a pánikot, már halálos áldozatokról is tudtak. A férjem nagy hírrel jött vissza a városból: — A rendőrség csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz! Egy déli lapot vett elő a zsebéből és fölolvasta: „A rendőrség csatlakozása Október 29-én történt a nagy esemény. A rendőröket az előző nap eseményei erősen lehangolták. Szomorúak, egyben elkeseredettek voltak. Vér az utcákon, vér a polgárság szemében, erős szemrehányás a sajtóban. Az elgyötört, agyonhajszolt rendőrlegénységben megmozdult a magyar szív és a magyar dac!" Izgatottan vártam a hír folytatását, de ő tovább lapozott: — Úgy látszik, még nincsenek közelebbi értesülések. Egy biztos: a háborúnak vége! Pár perc múlva berontott szomszédasszonyunk, Szerafin, egy fiatal olasz nő és magából kikelve kiáltotta: — Tetszett hallani? Nincs már olasz front! Ott már vége van! Sírt, nevetett örömében. A férjem nem találta helyét, újra lement a városba. Verset vitt a Népszavához. Nyugtalanul vártam, míg végre meghallottam lépteit az ablak alatt. Majd bejött, ott állt azott kabátban izgatottan, némán, mint aki nem talál szavakat. Azután csak ennyit mondott: — Kitört a forradalom! — Kitört a forradalom?! — visszhangoztam, feszülten várva, hogy mit mond, mi jöhet még ? — Mikor leértem a hegyről, már láttam, hogy valami történt. Teherautók száguldoztak, megrakva katonákkal, az utcán tolongott mindenki, alig tudtam följutni a villamosra. A lépcsőn utaztam. . . A körutakon végig rengeteg ember, csődület, rohanó teherautók . . . ujjongó, zászlókat lengető katonák. Alig vártam, hogy a Rákóczi út sarkára érjünk és végre leszállhassak. Lépni is alig lehetett. Micsoda boldog arcok! Az emberek, mintha részegek Várnai Zseni