Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Várnai Zseni: „Katonafiamnak”

„Katona­fiamnak.. Szemlőhegyi út 42. Omladozó házacska, körül szúette fából üvegezett veranda. Két kicsiny szoba. Ön laktunk akkor. Mellettünk öreg házi­asszonyunk, Lini Tant, egy óbudai szappanfőző pártában maradt leánya. Nagyon boldogok vol­tunk, hogy fedelet kapu­nk az ő házikójában. A kisfiúnk három éves volt és Eldorádó volt számára Lini Tant elvadult kertje. Influenzajárvány dühöngött, én is lázasan fe­küdtem. Orvosbarátunk, Arató Emil nem enge­dett fölkelni, pedig a városból még lázasabb hírek érkeztek föl a hegyre. A férjem elment, hogy megtudja, mi történik ott lent, abban a forrongó katlanban. A lánchídi csatáról már az egész város beszélt. Rengeteg sebesült. . . három halott. . . Pedig a munkások, diákok békésen meneteltek, Budára akartak vo­nulni a hídon át József főherceghez, akit a király „homo regius"-nak nevezett ki. A nép kívánságait akarták elmondani neki. És ez lett a vége. Sor­tűz! A spanyoljárvány még fokozta a pánikot, már halálos áldozatokról is tudtak. A férjem nagy hírrel jött vissza a városból: — A rendőrség csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz! Egy déli lapot vett elő a zsebéből és fölolvasta: „A rendőrség csatlakozása Október 29-én történt a nagy esemény. A rend­őröket az előző nap eseményei erősen lehangolták. Szomorúak, egyben elkeseredettek voltak. Vér az utcákon, vér a polgárság szemében, erős szemre­hányás a sajtóban. Az elgyötört, agyonhajszolt rendőrlegénységben megmozdult a magyar szív és a magyar dac!" Izgatottan vártam a hír folytatását, de ő to­vább lapozott: — Úgy látszik, még nincsenek közelebbi értesü­lések. Egy biztos: a háborúnak vége! Pár perc múlva berontott szomszédasszonyunk, Szerafin, egy fiatal olasz nő és magából kikelve kiáltotta: — Tetszett hallani? Nincs már olasz front! Ott már vége van! Sírt, nevetett örömében. A férjem nem találta helyét, újra lement a városba. Verset vitt a Népszavához. Nyugtalanul vártam, míg végre meghallottam lépteit az ablak alatt. Majd bejött, ott állt azott kabátban izga­tottan, némán, mint aki nem talál szavakat. Az­után csak ennyit mondott: — Kitört a forradalom! — Kitört a forradalom?! — visszhangoztam, feszülten várva, hogy mit mond, mi jöhet még ? — Mikor leértem a hegyről, már láttam, hogy va­lami történt. Teherautók száguldoztak, megrakva katonákkal, az utcán tolongott mindenki, alig tud­tam följutni a villamosra. A lépcsőn utaztam. . . A körutakon végig rengeteg ember, csődület, rohanó teherautók . . . ujjongó, zászlókat lengető katonák. Alig vártam, hogy a Rákóczi út sarkára érjünk és végre leszállhassak. Lépni is alig lehetett. Mi­csoda boldog arcok! Az emberek, mintha részegek Várnai Zseni

Next