Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Várnai Zseni: „Katonafiamnak”

ennének, öl­elik-csókolják egymást. Bementem a New Yorkba, ott is ugyanaz . . . csupa ismeretlen ember . . . mint egy vidéki resti országos vásár ide­jén. Amikor Józsi a feketémet hozza, azzal tette elém, hogy: — Kitört a forradalom! — és már rohant to­vább. — Kábultan álltam föl"és kisodródtam az utcára. Elindultam a Népszínház utca felé a Nép­szavához a vers miatt, és ahogy megyek, látom: nagy csődület van egy kirakat előtt. Valami pla­kát volt az üvegtáblára ragasztva, azt olvasták izgatottan, gondoltam, megnézem, mi az ? De már láttam, mert óriási betűkkel volt nyomtatva, sőt nemcsak láttam, hanem hallottam is, mert az em­berek olvasták és szájról szájra adták — a verse­det: Katonafiamnak! Némán, döbbenten hallgattam. Egy kicsit ta­lán kételkedtem is benne, túlságosan nagy és szép volt ahhoz, hogy lehetséges legyen. — Először azt hittem, talán kézifestésű plakát — folytatta ő —, nem mentem tovább a Népszava felé, visszafordultam a Körúton. A Technológia falán láttam meg a másodikat. Jól megnéztem, valódi, nyomtatott plakát volt. Ez előtt is ember­tömeg szorongott és hangosan olvasták, szavalták. Aztán már minden házon ott láttam, már a Nép­színházra is ki volt ragasztva. Más plakátot nem is láttam még ... ez az első... ez a forradalom első kiáltása! Aztán mégiscsak elmentem a Nép­szavához. A folyosón jött velem szembe Weltner. A kezében vizes plakátlevonattal, csak ennyi volt rajta: KITÖRT A FORRADALOM! — Csak úgy szaladtában kérdezte tőlem: — Olvastad? „Ne lőjj fiam!" és már rohant is a nyomdába. — Erre aztán hazajöttem. Pénzt nem hoztam, de nem jöttem üres kézzel, mert ezt ingyen oszto­gatták. A zsebébe nyúlt és egy papírlapot húzott elő, aztán még egyet, rajtuk magyarul és németül a versem: Katonafiamnak! . . . An meinen Solda­tensohn ! Egész éjszaka ébren voltam, alig vártam, hogy megvirradjon. Még mindig lázas voltam, de fel­öltöztem, hogy útrakész legyek, mikorra fölébred a férjem. Október 31. volt. Eső szitált és fújt az őszi szél. A hegyről leérve, már a Margit körúton talál­koztunk a forradalommal. Fellobogózott teher­autók, katonák, civilek, rengeteg nép az utcákon végig, ragyogó arcok, senki se törődött az esővel, széllel, senki se sietett. Lassan, méltóságteljesen hömpölygött a nép a Margit körúton a híd felé. A Margitpark kávéház nagy üvegablakain találkoztunk először a plakáttal. Megálltunk előt­te, elvegyülve a sokaságban. De bentről Palágyi Lajos barátunk, a nagyszerű költő észrevett ben­nünket és kirohant a kávéházból. Átölelt, meg­csókolt és a plakátra mutatva csak ennyit mon­dott: — Nagy dolog ez, Húgomasszony ... ez aztán igen! Nem tudott többet mondani, nagyon érezte azt, ami történt, ő is megharcolt érte. Körülöt­tünk hangosan olvasták a verset, mi újra elve­gyültünk a sokaságban. Reszkettem a láztól és az izgalomtól, de men­tünk tovább, a tömeg sodrában, már a hídon to­porogtunk egymás hegyén-hátán a végtelennek látszó menetben. A pesti hídfőnél egy szakasz katona állt. Tisz­tek, közlegények. Minden katonát megállítottak és őszirózsát tűztek a sapkájukra azoknak, akik még a régi jelvényt viselték. Mámoros volt a hangulat, a tömeg énekelt és közben éljenezte a forradalmat. Mikor a Lipót körútra értünk, láttam, hogy mindenfelé kira­gasztották már a verses plakátot. Csoportok áll­tak előtte és hangosan olvasták. Ezután már nem álltunk meg sehol, így is sokáig tartón, míg el­jutottunk a Kossuth Lajos utcába, az Astoria szálló elé. Itt volt a Nemzeti Tanács. Fölnéztem a magasba, ahol hosszú zászlórudakon, virággal koszorúzottan lengett a „Katonafiamnak". Alatta esküdtek föl a Nemzeti Tanácsnak, katonák, civilek. Időnként megjelent az erkélyen a Nemzeti Tanács egy-egy tagja és elkiáltotta magát: — Esküdjetek katonák! És akkor a szabad ég alatt, a szemerkélő eső­ben, fölhangzott az eskü: „Én esküszöm, hogy életemet és véremet áldo­zom a szabad, független, demokrata Magyarország kivívásáért, és csak a Nemzeti Tanács parancsait követem szárazföldön, vízen és levegőn keresztül, Isten engem úgy segéljen!" Kitörő éljenzés, lelkesedés követte az esküt. Ismeretlen emberek borultak egymás nyakába és sírtak örömükben. Mi ott szorongtunk a tömegben és még ha akartunk volna, se tudtunk volna kivergődni ha­talmas öleléséből. De nem is akartunk. Olyan különös érzés volt így, ismeretlenül elveszni a boldog áradatban, s tudni, hogy enyém a dal, amelyet hordoznak, idéznek és visszhangoznak. Nem éreztem, hogy löknek, szorítanak, tapos­nak, nem fájt. Minden idegszálammal átéltem a nagy pilla­natot. A tömeg Károlyi Mihályt éljenezte, mind­untalan őt akarták hallani. Kitörő lelkesedéssel fogadták, valahányszor megjelent az erkélyen. — Éljen Károlyi Mihály! — Éljen a forradalom! •Közben a Nemzeti Tanácsnak jelentik: — Két menetszázadot most indítanak a Keleti pályaudvarról! — Meg kell akadályozni! — hangzott a Katonatanács parancsa és máris hatalmas tömeg indult a Keleti pályaudvar felé. Legalább tízezer ember. Betörték a pályaudvar már bezárt kapuit, az indulni készülő vagonokból kiszabadították a két menetszázadot, köztük a géppuskaosztagokat, és diadalmámorban fordultak visszafelé, a Nem­zeti Tanács irányába. (Meg kell itt jegyeznem, hogy e történelmi esemény emlékét most márvány emléktábla őrzi a Keleti pályaudvar előcsarnokában.) A tömeg egyre áradt, már lélegzetet se lehetett venni ott a gócpontban, az Astoria előtt. Bor­zongás futott végig rajtam: a láz. A férjem észrevette és kifelé vonszolt, hogy levegőhöz jus­sak. Majdnem lehetetlen kísérlet volt. Váratlanul segítség érkezett. Kovács István nyomdász, régi barátunk észrevett bennünket és erős karjával utat tört előttünk. Ő is velünk tartott. Megté­pázva, levegő után kapkodva, mégiscsak kivere­kedtük magunkat a sokadalomból és elindultunk a Rákóczi út felé. Ekkor Kovács kezével a házfalakra és a kira­katok felé mutatva, rám mosolygott: — Ugye most nagyon boldog, Várnai elvtársnő? Mert ez nagy dolog ám! Én már akkor mondtam, mikor a könyvét nyomtuk tizennégyben a Világos­ságnál, hogy ebből a versből még lesz valami! Kovács erősen megváltozott, mióta nem lát­tam. Ha meg nem szólít, talán rá sem ismerek. Elmondta, hogy végigharcolta a háborút, orosz hadifogságba esett és csak a nyáron került haza. Alig lehetett szót érteni a forgatagban. A Rókus kórház előtt végre egy kis rés támadt s akkor kísérőnk előkotort kabátja zsebéből valami össze­hajtogatott nyomtatványt és a kezembe adta. •­­ Nézze, ezt az újságot a zsebemben hordom, mióta itthon vagyok. Gondoltam, majd összetalál­kozunk valahol, vagy elviszem a lakására, mert ezt nagyon messziről, Omszkból hoztam. Tudtam, hogy örülni fog neki. Kibontottam a lapot, ő meg hangosan magya­rázni kezdte. — Látja, ez a magyar hadifogoly újság március tizediki száma. Forradalom a neve, Omszk­ban jelent meg és benne van a maga verse is. Ez itt ni! — mutatott boldog mosollyal a magasba, ahol zászlórudakon, őszi virágokkal koszorúzva vitte a tömeg velünk ellenkező irányban, az Astoria felé. — Tavaly oroszul is megjelent — kiáltotta, hogy hallani lehessen —, röpcédulákat nyomtattak be­lőle. Persze erről maga semmit se tudott, de nem is tudhatott. Elhoztam a fordítást is, majd oda­adom, ha újra összetalálkozunk valahol. — Majd nálunk Kovács elvtárs, mert ugye el­jön hozzánk nemsokára? Csak szaggatott mondatokat tudtunk váltani a harsogó tömegben, de Kovács csak folytatta: — Aztán volt-e fönt a Nemzeti Tanácsnál az elvtársnő, ott az Astoriában?! A kérdés megdöbbentett. — Hát csakugyan, erre nem is gondoltunk! — mondta a férjem. — A nagy boldogságban bi­zony eszünkbe se jutott. Nagy ott a tolongás, tülekedés .. . — Hát nem hívták magukat? — folytatta ba­rátunk, csodálkozó arcot vágva, míg fölfelé te­kintett a magasba és karjával a falak felé muta­tott. — Ezért még csak köszönet se jár a költőnek ? Erre már én is megszólaltam. — Kovács elvtárs . . . van ennél nagyobb köszö­net és jutalom a világon? Elég ez nekem egész éle­temre. Közöttem, mögöttem, fölöttem, előttem és a távolban mindenütt ez a vers! Ha elgondolom, annak most ötven éve! És élek! Megértem ezt a nagy évfordulót, az új világrend vajúdását, százmilliók harcai, szenve­dései és pusztulása után, akik ezért áldozták éle­tüket. Férjem, Peterdi Andor, a proletárok köl­tője, már tíz éve halott, ő volt mellettem azon a lázas, diadalmas napon, erős karjával átkarolt, védett engem, a gyöngét, de most már tudom, hogy én voltam az erősebb. Élek és dolgozom tovább! Most pedig szóljon helyettem a vers: a „KA­TONAFIAMNAK", a maga eredeti mivoltá­ban, ahogy akkor, mint röplap megjelent, ahogy ezerszámra osztogatták, ahogyan hangosan ol­vasták az emberek, ahogy röpült az őszi szélben, röpült, röpült és meg sem állt mostanáig. Katona fiamnak. Várnai Zseni vérse-ott leszek. Én magzatom, szép katona fiam Szive vérével ír neked anyád. Mióta a császár kenyerét eszed, Vörösbe fordult itthon a világ. Most készülünk a döntő nagy csatára. S ti lesztek ellenünk majd a sereg. Ha ráuszítanak önnön véreidre: Ne löjj, fiam, mert én is Az anyaföldnek most zsendül a méhe, Már lesi a munkás szolgahadat, Hogy szűz ölébe termő magot hintsen. Várja az erőt, mely életet ad. Most megmérjük irdatlan nagy erőnket S nem ringatnak majd kalászt a szelek. A termőföld lesz a mi lázadásunk: Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek. Fiam, ez öreg reszkető sorokban Én sírok, ki méhemben hordtalak, Ki egygyé tettem órát, napot, éjet, Hogy etesselek, hogy dajkáljalak: Hús a húsomból, vér az én véremből, Hogy emelhetnél te rám kezet. Ha én zokogom, sikoltom feléd: Ne löjj, fiam, mert én is ottleszek. A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk, A reménységünk, mindenünk: az Élet. Fiam, te döntöd el most a sorsunk, A te felzúdult bús rabszolgavéred: Borítson el a forradalmi mámor, Ha hömpölyög a lázadó sereg. Mint felkorbácsolt zugó tengerár: Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek. Most még csak háborog az óceán S a kevély hajót már tépi, dobálja, Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap, Ha úrrá lesz a tenger akarása, Mi lesz, ha minden katonafiú Szülőanyjától kap egy levelet, Mely lázit, gyújt, vérbeborit, Ne löjj, fiam, mert én is ottleszek.

Next