Budapest, 1968. (6. évfolyam)
10. szám október - Várnai Zseni: „Katonafiamnak”
ennének, ölelik-csókolják egymást. Bementem a New Yorkba, ott is ugyanaz . . . csupa ismeretlen ember . . . mint egy vidéki resti országos vásár idején. Amikor Józsi a feketémet hozza, azzal tette elém, hogy: — Kitört a forradalom! — és már rohant tovább. — Kábultan álltam föl"és kisodródtam az utcára. Elindultam a Népszínház utca felé a Népszavához a vers miatt, és ahogy megyek, látom: nagy csődület van egy kirakat előtt. Valami plakát volt az üvegtáblára ragasztva, azt olvasták izgatottan, gondoltam, megnézem, mi az ? De már láttam, mert óriási betűkkel volt nyomtatva, sőt nemcsak láttam, hanem hallottam is, mert az emberek olvasták és szájról szájra adták — a versedet: Katonafiamnak! Némán, döbbenten hallgattam. Egy kicsit talán kételkedtem is benne, túlságosan nagy és szép volt ahhoz, hogy lehetséges legyen. — Először azt hittem, talán kézifestésű plakát — folytatta ő —, nem mentem tovább a Népszava felé, visszafordultam a Körúton. A Technológia falán láttam meg a másodikat. Jól megnéztem, valódi, nyomtatott plakát volt. Ez előtt is embertömeg szorongott és hangosan olvasták, szavalták. Aztán már minden házon ott láttam, már a Népszínházra is ki volt ragasztva. Más plakátot nem is láttam még ... ez az első... ez a forradalom első kiáltása! Aztán mégiscsak elmentem a Népszavához. A folyosón jött velem szembe Weltner. A kezében vizes plakátlevonattal, csak ennyi volt rajta: KITÖRT A FORRADALOM! — Csak úgy szaladtában kérdezte tőlem: — Olvastad? „Ne lőjj fiam!" és már rohant is a nyomdába. — Erre aztán hazajöttem. Pénzt nem hoztam, de nem jöttem üres kézzel, mert ezt ingyen osztogatták. A zsebébe nyúlt és egy papírlapot húzott elő, aztán még egyet, rajtuk magyarul és németül a versem: Katonafiamnak! . . . An meinen Soldatensohn ! Egész éjszaka ébren voltam, alig vártam, hogy megvirradjon. Még mindig lázas voltam, de felöltöztem, hogy útrakész legyek, mikorra fölébred a férjem. Október 31. volt. Eső szitált és fújt az őszi szél. A hegyről leérve, már a Margit körúton találkoztunk a forradalommal. Fellobogózott teherautók, katonák, civilek, rengeteg nép az utcákon végig, ragyogó arcok, senki se törődött az esővel, széllel, senki se sietett. Lassan, méltóságteljesen hömpölygött a nép a Margit körúton a híd felé. A Margitpark kávéház nagy üvegablakain találkoztunk először a plakáttal. Megálltunk előtte, elvegyülve a sokaságban. De bentről Palágyi Lajos barátunk, a nagyszerű költő észrevett bennünket és kirohant a kávéházból. Átölelt, megcsókolt és a plakátra mutatva csak ennyit mondott: — Nagy dolog ez, Húgomasszony ... ez aztán igen! Nem tudott többet mondani, nagyon érezte azt, ami történt, ő is megharcolt érte. Körülöttünk hangosan olvasták a verset, mi újra elvegyültünk a sokaságban. Reszkettem a láztól és az izgalomtól, de mentünk tovább, a tömeg sodrában, már a hídon toporogtunk egymás hegyén-hátán a végtelennek látszó menetben. A pesti hídfőnél egy szakasz katona állt. Tisztek, közlegények. Minden katonát megállítottak és őszirózsát tűztek a sapkájukra azoknak, akik még a régi jelvényt viselték. Mámoros volt a hangulat, a tömeg énekelt és közben éljenezte a forradalmat. Mikor a Lipót körútra értünk, láttam, hogy mindenfelé kiragasztották már a verses plakátot. Csoportok álltak előtte és hangosan olvasták. Ezután már nem álltunk meg sehol, így is sokáig tartón, míg eljutottunk a Kossuth Lajos utcába, az Astoria szálló elé. Itt volt a Nemzeti Tanács. Fölnéztem a magasba, ahol hosszú zászlórudakon, virággal koszorúzottan lengett a „Katonafiamnak". Alatta esküdtek föl a Nemzeti Tanácsnak, katonák, civilek. Időnként megjelent az erkélyen a Nemzeti Tanács egy-egy tagja és elkiáltotta magát: — Esküdjetek katonák! És akkor a szabad ég alatt, a szemerkélő esőben, fölhangzott az eskü: „Én esküszöm, hogy életemet és véremet áldozom a szabad, független, demokrata Magyarország kivívásáért, és csak a Nemzeti Tanács parancsait követem szárazföldön, vízen és levegőn keresztül, Isten engem úgy segéljen!" Kitörő éljenzés, lelkesedés követte az esküt. Ismeretlen emberek borultak egymás nyakába és sírtak örömükben. Mi ott szorongtunk a tömegben és még ha akartunk volna, se tudtunk volna kivergődni hatalmas öleléséből. De nem is akartunk. Olyan különös érzés volt így, ismeretlenül elveszni a boldog áradatban, s tudni, hogy enyém a dal, amelyet hordoznak, idéznek és visszhangoznak. Nem éreztem, hogy löknek, szorítanak, taposnak, nem fájt. Minden idegszálammal átéltem a nagy pillanatot. A tömeg Károlyi Mihályt éljenezte, minduntalan őt akarták hallani. Kitörő lelkesedéssel fogadták, valahányszor megjelent az erkélyen. — Éljen Károlyi Mihály! — Éljen a forradalom! •Közben a Nemzeti Tanácsnak jelentik: — Két menetszázadot most indítanak a Keleti pályaudvarról! — Meg kell akadályozni! — hangzott a Katonatanács parancsa és máris hatalmas tömeg indult a Keleti pályaudvar felé. Legalább tízezer ember. Betörték a pályaudvar már bezárt kapuit, az indulni készülő vagonokból kiszabadították a két menetszázadot, köztük a géppuskaosztagokat, és diadalmámorban fordultak visszafelé, a Nemzeti Tanács irányába. (Meg kell itt jegyeznem, hogy e történelmi esemény emlékét most márvány emléktábla őrzi a Keleti pályaudvar előcsarnokában.) A tömeg egyre áradt, már lélegzetet se lehetett venni ott a gócpontban, az Astoria előtt. Borzongás futott végig rajtam: a láz. A férjem észrevette és kifelé vonszolt, hogy levegőhöz jussak. Majdnem lehetetlen kísérlet volt. Váratlanul segítség érkezett. Kovács István nyomdász, régi barátunk észrevett bennünket és erős karjával utat tört előttünk. Ő is velünk tartott. Megtépázva, levegő után kapkodva, mégiscsak kiverekedtük magunkat a sokadalomból és elindultunk a Rákóczi út felé. Ekkor Kovács kezével a házfalakra és a kirakatok felé mutatva, rám mosolygott: — Ugye most nagyon boldog, Várnai elvtársnő? Mert ez nagy dolog ám! Én már akkor mondtam, mikor a könyvét nyomtuk tizennégyben a Világosságnál, hogy ebből a versből még lesz valami! Kovács erősen megváltozott, mióta nem láttam. Ha meg nem szólít, talán rá sem ismerek. Elmondta, hogy végigharcolta a háborút, orosz hadifogságba esett és csak a nyáron került haza. Alig lehetett szót érteni a forgatagban. A Rókus kórház előtt végre egy kis rés támadt s akkor kísérőnk előkotort kabátja zsebéből valami összehajtogatott nyomtatványt és a kezembe adta. • Nézze, ezt az újságot a zsebemben hordom, mióta itthon vagyok. Gondoltam, majd összetalálkozunk valahol, vagy elviszem a lakására, mert ezt nagyon messziről, Omszkból hoztam. Tudtam, hogy örülni fog neki. Kibontottam a lapot, ő meg hangosan magyarázni kezdte. — Látja, ez a magyar hadifogoly újság március tizediki száma. Forradalom a neve, Omszkban jelent meg és benne van a maga verse is. Ez itt ni! — mutatott boldog mosollyal a magasba, ahol zászlórudakon, őszi virágokkal koszorúzva vitte a tömeg velünk ellenkező irányban, az Astoria felé. — Tavaly oroszul is megjelent — kiáltotta, hogy hallani lehessen —, röpcédulákat nyomtattak belőle. Persze erről maga semmit se tudott, de nem is tudhatott. Elhoztam a fordítást is, majd odaadom, ha újra összetalálkozunk valahol. — Majd nálunk Kovács elvtárs, mert ugye eljön hozzánk nemsokára? Csak szaggatott mondatokat tudtunk váltani a harsogó tömegben, de Kovács csak folytatta: — Aztán volt-e fönt a Nemzeti Tanácsnál az elvtársnő, ott az Astoriában?! A kérdés megdöbbentett. — Hát csakugyan, erre nem is gondoltunk! — mondta a férjem. — A nagy boldogságban bizony eszünkbe se jutott. Nagy ott a tolongás, tülekedés .. . — Hát nem hívták magukat? — folytatta barátunk, csodálkozó arcot vágva, míg fölfelé tekintett a magasba és karjával a falak felé mutatott. — Ezért még csak köszönet se jár a költőnek ? Erre már én is megszólaltam. — Kovács elvtárs . . . van ennél nagyobb köszönet és jutalom a világon? Elég ez nekem egész életemre. Közöttem, mögöttem, fölöttem, előttem és a távolban mindenütt ez a vers! Ha elgondolom, annak most ötven éve! És élek! Megértem ezt a nagy évfordulót, az új világrend vajúdását, százmilliók harcai, szenvedései és pusztulása után, akik ezért áldozták életüket. Férjem, Peterdi Andor, a proletárok költője, már tíz éve halott, ő volt mellettem azon a lázas, diadalmas napon, erős karjával átkarolt, védett engem, a gyöngét, de most már tudom, hogy én voltam az erősebb. Élek és dolgozom tovább! Most pedig szóljon helyettem a vers: a „KATONAFIAMNAK", a maga eredeti mivoltában, ahogy akkor, mint röplap megjelent, ahogy ezerszámra osztogatták, ahogyan hangosan olvasták az emberek, ahogy röpült az őszi szélben, röpült, röpült és meg sem állt mostanáig. Katona fiamnak. Várnai Zseni vérse-ott leszek. Én magzatom, szép katona fiam Szive vérével ír neked anyád. Mióta a császár kenyerét eszed, Vörösbe fordult itthon a világ. Most készülünk a döntő nagy csatára. S ti lesztek ellenünk majd a sereg. Ha ráuszítanak önnön véreidre: Ne löjj, fiam, mert én is Az anyaföldnek most zsendül a méhe, Már lesi a munkás szolgahadat, Hogy szűz ölébe termő magot hintsen. Várja az erőt, mely életet ad. Most megmérjük irdatlan nagy erőnket S nem ringatnak majd kalászt a szelek. A termőföld lesz a mi lázadásunk: Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek. Fiam, ez öreg reszkető sorokban Én sírok, ki méhemben hordtalak, Ki egygyé tettem órát, napot, éjet, Hogy etesselek, hogy dajkáljalak: Hús a húsomból, vér az én véremből, Hogy emelhetnél te rám kezet. Ha én zokogom, sikoltom feléd: Ne löjj, fiam, mert én is ottleszek. A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk, A reménységünk, mindenünk: az Élet. Fiam, te döntöd el most a sorsunk, A te felzúdult bús rabszolgavéred: Borítson el a forradalmi mámor, Ha hömpölyög a lázadó sereg. Mint felkorbácsolt zugó tengerár: Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek. Most még csak háborog az óceán S a kevély hajót már tépi, dobálja, Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap, Ha úrrá lesz a tenger akarása, Mi lesz, ha minden katonafiú Szülőanyjától kap egy levelet, Mely lázit, gyújt, vérbeborit, Ne löjj, fiam, mert én is ottleszek.