Budapest, 1969. (7. évfolyam)
2. szám február - Honti Katalin: A Szabadság-hegy és vidéke
Elfogult sorok Ha az olvasó találó képet akar a XII. kerületről, vegye elő e folyóirat 1967 áprilisi számát, üsse föl a 18. oldalon, s olvassa el Szombathy Viktor pompás írását. Ha azonban elnéző türelemmel viseltetik a részrehajlás iránt, akkor talán nem bánja meg, ha elolvassa mellé ezt is. . A kép, amit innen kap, aránytalan lesz, alighanem. Feltűnően kimagaslik belőle a Szabadsághegy. Igaz, hogy a városképből is. Bármerről érkezünk a fővárosba, először a tv-torony tűnik a szemünkbe. Karcsún, kevélyen áll a hegytetőn s valami meghitt biztonság árad belőle. Áll a torony, áll a hegy, áll az egész „székesfőváros", minden rendben . . . Messziről jelez nekünk, fővárosi honosoknak ez a távolba tekintő őrtorony. Elfogultság ? Lokálpatriotizmus ? Lehet. Ha ugyan van másmilyen patriotizmus. Ritka az olyan nagy lélek, amelybe az egész ország elfér. Jókai, a Svábhegy (mai Szabadság-hegy) honfoglaló őslakója írja kertjéről, hogy ez a kis darab föld az, amelyért az egész planétát szereti. Igaz ugyan, hogy a mai ember már a világűrbe is felröppen, s talán nem is illik hozzá, hogy a földhöz tapadjon. De azt hiszem, csak az eszünk élesedik olyan viharos tempóban, kedélyvilágunk ósdi és lomha járású. ... honnan határtalan kilátás nyílik Hogy mennyire nem kell pironkodnom hegyi lokálpatriotizmusom miatt, arra jeles férfit is idézhetek: Eötvös Józsefet. Ide vonult vissza elmélkedni. Még a Politikai Hetilapot is innen szerkeszti. 1867 decemberében levelet ír a fiának, melyben azt fejtegeti, hogy milyen eszményi környezet a hegytető; nem sápatag ábrándozásra, de tevékeny elmélkedésre ösztönöz. „A nyugalom egymaga — írja Eötvös — még nem boldogít. De pihenni egy magas tetőn, honnan határtalan kilátás nyílik . . . s míg semmi idegen zaj nem bánt, míg minden zavartalan érintkezéstől mentek vagyunk, végtelen teret látni magunk előtt, alant egy dicső látteret fogni fel egy tekintettel: ez már a legfőbb gyönyör." Mindebből szerényen megállapíthatjuk, hogy ha a hegyi ember nem okosabb is a többi fővárosi lakosnál, de messzebbre ellát. S ugyan mi egyéb a széles látókör, ha nem ez? A hely szelleme Alig száz éve, egy egész ország csüggött a meséken, amiket Jókai a hegy fái között gondolt ki. Talán számunkra is őriz valamit ez a mesetermő vidék. Ha a háziasszony a hegytetőről bevásárló szatyrával az új ABC-áruházba indul, a Karthausi-lak előtt megy el. (Ahol a Karthausit ugyan nem, de sok más művét írta Eötvös József.) Aki a másik oldalról, a Diana út vagy a Költő utca felől indul a postára, vagy reparáltatni akarja a cipőjét, elmegy Benza Károly csavartkéményű portája előtt. Víg színészdáridók, kedélyes kötődések színhelye volt ez, ahol sok mulatságos történet esett meg. Kis iskolások, óvodások ballagnak el a Jókai egykori „háza-szölleje", a mai Madártani Intézet mellett. Buzgó úttörők vonszolják rozsdás vaskályhák maradványait, meg az összekötözött újságokat, mert a MÉH-telep is ott van a szomszédságban . . . Csavartkéményű ház, szavalati iskola Benza Károly színész (1812 — 1872) nyaralója Jókai tőszomszédságában volt. A ház ma is megvan, változatlanul igénytelen épület, minden különös ismertetőjel nélkül. Utcanevek akkoriban még nem igen voltak. Ezért került a házra csavarmenetű kémény, hogy messziről meglássák a látogatók. A szomszédok magyarázata szerint attól lett ilyen dugóhúzó formájú, mert amikor még nedves állapotban volt, két kőmíves csavart egyet rajta. Dr. Siklóssy László Svábhegy című könyvében írja le ezt, meg a következő Benza-anekdotát. Ismeretlen garázdák hol a gereblyéjét lopták el, hol aprójószágát dézsmálták meg a színésznek. Mivel akkoriban még őrszoba nem volt a hegyen, a károsultnak a maga erejéből kellett megvédenie a javait. A tolvajt elijesztendő, Benza elhíresztelte, hogy kertjében éjszaka kísértet jár. És, hogy a tolvaj ne csalatkozzon, éjnek évadján fehér lepedőbe burkolva járkált a telkén. Elfáradt, leült a szőlő szélén pihenni, és elaludt. Arra ébredt, hogy lelopták róla a lepedőt. Ezek után vett egy komondort. Sok színész járt a hegyre. Talán jó levegője miatt is szerette a színésznét. Dérynének például azt rendelte az orvos, hogy hajnali hegyi sétákkal kúrálja a torkát. A Nemzeti Színház két hírneves színésze: Lendvay és Szerdahelyi szavalati- és ének-akadémiát rendeztek az erdőben. Ezzel mulatták magukat szalonnasütés előtt és után. Összekötöztették magukat, az egyik szavalt, a másik szolgáltatta a mimikát meg a mozgást. Ha a szavaló elfáradt, a mimus megkínálta tubákkal és megtüsszögtette. Zsebkendővel is kiszolgálta. Érdekes lett volna akkor arra sétálni. Ámbár ma sem volna bolondság utánacsinálni. Az ilyen szellős stúdió kedvez a színészmesterségnek. Kutak, források A középkortól a múlt század közepéig a mai Szabadság-hegy három forrása látta el vízzel a Várat és környékét: Király-kút, Város-kút, Svábkút. Négy kilométer hosszú ólom- és agyagcső szállította a vizet a Várhegyre. A középkori Buda vízellátásáról 1416 óta van feljegyzés. Zsigmond király egy német csőkovácsmesterrel építtette az első vízművet, ez a Dunából juttatta a szűrt vizet a Várba. Nagyobb vízszükségleteket a lóháton, gyalog felhozott vízzel elégítettek ki. A polgárváros számára az első vízvezeték Mátyás király korában épült, a közlekedő edények törvénye szerint. Buda vízművei a török uralom alatt is megvoltak. A Város-kutat a hódoltság korabeli térkép mint Kászim pasa csurgóját tünteti fel. Ugyanez a térkép a Királyforrást, illetve a Király-kutat is jelzi. Ez a Király-kút Béla király kútja. A forrásház ma is megtalálható a Béla király úton, sajnos eléggé megviselt állapotban. Budavár visszahódítása alkalmával (1686-ban) elpusztult a szabadság-hegyi forrásvezeték. Két évvel később Eveling Eberhardt katonaorvos fedezte fel és javasolta a helyreállítását. Róla nevez Honti Katalin A Szabadság-hegy és vidéke A Vörös Csillag szálló (Czeizing Lajos felvétele) 16