Budapest, 1985. (23. évfolyam)
4. szám március - Müller Tibor: Minden kövéhez emlékek fűznek
14 FŐVÁROSI EMBEREK Dr. Pesta László Minden kövéhez emlékek fűznek Az ajtaja nyitva. Jól hallom? Valami dallamot fütyül. Halkan és tisztán. Érezhetően jókedvből. Nyolcvanhárom éves. Aggastyánt vártam. Ősz hajú, nyílt tekintetű, derűs, javakorabeli férfi tessékel befelé. Szobájában éppen elfér egy szerény íróasztal, két műanyag borítású fotel, egy a tavaszt porosodva váró cserepes növény. Az első mondatváltás rögtön kideríti: humora pengeéles, mégsem sért fel. Kiegyensúlyozott, dolgát alaposan végző, felelős ember, aki letisztult bölcsességgel néz maga köré. Könnyen indul a beszélgetés. Szinte észre- terja ez. Felszívétlenül csussza- ^ badult, kötöttsénünk bele a dol- K^ y^^m gektől mentes,jogunkba. Nem in- 1fl kedvű társalgás — Elmulasztottam egy alapos kutatómunkát. Pedig igazán szeretném tudni, hányan vannak, akik, mint ön is, négy évtizede, megszakítás nélkül országgyűlési képviselők. — Kegyes kis csalással, néhány börtönévet, törvénytelen mellőzést nem számítva, heten. Azért tudom ilyen pontosan, mert 1980-ban, amikor másodszor voltam korelnök a Parlamentben, elhatároztam, hogy összeírom és elmondom, kikkel kezdtük annak idején. — Tehát heten maradtak? — Csak a történelem lehet a bíránk. Gonoszok biztosan nem voltunk. Legfeljebb néha hiszékenyek, álmodozók, ügyetlenek. De hát nem az idő, hanem a cselekvés, a közjóért végzett munka a döntő. Ha most névsorolvasást tartanánk, Kádár Jánossal kezdeném, Kállai Gyulával folytatnám, Nánási parasztpárti képviselő jönne a sorban utánuk és így tovább... — Ön budapesti... — Az apám is az volt. Vagyis nyugodt lélekkel mondhatom, több mint egy évszázada itt élünk a fővárosban. — Hol? — Először a nyolcadik kerületben laktam, de aztán már szinte követhetetlen a dolog, mert gyerekkoromban tizenháromszor változtatott lakást az édesapám. Nem jókedvéből, így adódott. A lakbérek mindig meghatározták, hová költözzön a szegényebbje. A kalandozások korát éltük. De a második kerületben, a Kuruclesi úton kezdtem el igazán az életet, a Labanc utcai iskola padjait koptattam évekig. Képviselő pedig a negyedik kerületben, illetve akkor még Újpest városában voltam először. — Ezek szerint ön jól ismerheti Budapestet. — Mint szűkebb hazámat. Három kerületben voltam országgyűlési képviselő, és legalább hétben laktam. De nyolc évtized igen hosszú idő. Ezalatt minden zugát megjártam ennek a városnak. — Minden kockakövéhez emlékek fűzik... — Pest és Buda egyaránt kedves nekem, mert a szemem láttára, velem együtt fejlődött, növekedett. Még ha nem is mindig úgy, ahogy szerettem volna. — Erről még úgyis beszélgetünk. De most inkább a múltról kérdezem. — Nézze, nagyon nehéz bármit is kimondani. Általános, mindig érvényes igazságok nincsenek, legalábbis csak kellő távolságból mutatkoznak meg igazán. Az én életem hosszú. Nyolcvanhárom esztendő. Még kimondani is tekintélyes. De a történelem, az események nem tűrik a leegyszerűsítő jelzőket. Nem minden rossz kezdődött rosszul. Emlékszem, az első világháború kitörését tizenkét évesen, valamiféle mámorban éltem meg. Daloltunk, és daloltak a katonák a vagonokba préselve. Csupa színes remény, jókedv, ámítás vezette őket Doberdóhoz, Piavéhoz. Csak akkor még ezt kevesen tudták. Mi — srácok — együtt énekeltük az elbolondított regrutákkal, hogy: „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tied Hercegovina. Mert a magyar nem enged, akárhogy is szenved." Hát elég nagy szenvedés lett ebből a négy évből. — Az ön élete, emlékei, amelyek Budapesthez kötik és abból táplálkoznak, olyan kincsesbányát jelentenek, hogy bizonyosan gondolt már egy memoárkötet megírására. — Nem merek hozzákezdeni. Hazudni nem akarok. Lényegesen megszépíteni a múltat, az eseményeket — képtelenség. Ártani, kegyeletet sérteni, nem lehet a célom. A szakemberekre, történészekre hagyom ezt a munkát. Nézze, én tapasztalatból tudom, hogy még a legjobb, a legnemesebb szándék is hozhat balvégzetű eredményt. Ez a huszadik századi magyar történelem pedig nem nevezhető nyugalmas, egyívű, békésen csordogáló folyamatnak. A magam és környezetem kisebb méretű konfliktusai is annyi ellentmondást rejtenek, olyan nehéz bennük kiigazodni, hogy egyszerűen nem merem vállalni a kinyomtatás végérvényűségét. — Mit érez ön ma jóvátehetetlen hibának? — Például 1950-ben nekem mint a főváros második-harmadik emberének kellett befejeznem a kereskedelem államosítását. De feladatom volt a gyógyszertárak társadalmi tulajdonba vétele is. Ezek kemény évek voltak. Csak erőteljes elvonással lehetett állami bevételhez, olyan költségvetési pénzeszközhöz jutni, amely elengedhetetlen volt bizonyos szociális szerkezet kialakításához. Hiszen mindenki tudja, milyen terheket jelentett a begyűjtés, miféle erőszakolt kampányok kellettek a viszonylag elfogadható elosztáshoz. Egy vesztett háború után lerombolt, kisemmizett országban új társadalmi rendszert formáltunk tapasztalatlanul, sok melléfogással, de rengeteg, addig csak az álmainkban szereplő eredménnyel is. Ám egy folyamatot a maga történelmi környezetéből kiragadva vizsgálni merő ostobaság. A megszokott közértem ma szerződéses, maszek élelmiszerbolt. Ebből arra a következtetésre jussak, hogy vétettem harmincöt évvel ezelőtt? Azt gondolom, hogy még némelyik, ma elsietettnek látszó akkori döntésből is jó dolgok sültek ki. Ha akkor nem használjuk föl azt a lendületet, amit a romok eltakarítása, az új élet megindítása gerjesztett, ma nem tartanánk egy egzisztenciálisan megalapozott lelkiismeretvizsgálat időszakában. — Tehát visszatekintve, elégedett ön? — Igen. Annak ellenére, hogy a mai eszemmel, ha lehetőségem volna, sok mindent másként tennék. Ezzel, minden bizonnyal, nem vagyok egyedül azok között, akik akkor döntési helyzetben voltak. A kérdése bizonyára az én közszereplésemre vonatkozott, az elégedettségem tehát képviselői, polgármesteri munkámnak szól. Választóim nemegyszer kifejezték, olykor megható formában is, a bizalmukat. Nemrégiben az indiai Kongresszus Párt elnöke járt hazánkban, és megkérdezte tőlem, hogy a