Budapest, 1985. (23. évfolyam)
1-2. szám január - Müller Tibor: A hidak kormánybiztosa
Ki kíváncsi egy csatornára? Ez nem olyan látványos dolog, mint a magasépítészet. Ez személytelenséget kíván. Egy gázvezeték, vízcsőrendszer akkor jó, ha észre sem veszik. — Csapatmunka? — Az. A legegyszerűbb gyalogos-aluljáró építésében-tervezésében is 25-féle szakképzettségű mérnökkel dolgoztam. — De kell valaki, aki irányítja a játékot. — Ez a kormánybiztos. — Menedzser, szervező, rendező? — Mindegyik egy kicsit. És ha kell, művezető, meós, anyagbeszerző. — Milyen képességek kellenek hozzá? — Döntően olyanok, mint minden más alkotómunka elvégzéséhez. Legfeljebb itt fontos a helyismeret, a város, az emberek szokásainak előzetes feltérképezése. Tudni kell, hol húzódnak a főgyűjtők, és merre járnak szívesen az emberek. — Tősgyökeres budapesti? — Debreceni vagyok. Az egyetemre kerültem föl, 1948-ban. Azóta is egy cégnél vagyok. Volt időm a helyismeret kialakításához. Hűséges alkat vagyok. — Ez ma már nem divat. Azt tartják, nem árt legalább hétévenként megújulni, változtatni. — Valószínűleg konzervatív beállítottságom az oka, hogy nem mozdultam. Akkor sem, amikor kudarcok értek. — Voltak ilyenek is? — Hajaj! A szakma maga olyan, hogy esélyt ad a vesztésre. Nagy a kockázat. Itt föld van, víz van, talajműködés van. Mindezt nagyon nehéz precízen, előre kiszámítani, befolyásolni. Itt valamit elszúrni — rengeteg pénzbe kerül. Benne van az ember a satuban. — Szorít? — Nem tudok erre válaszolni. Inkább elmondok két történetet. Jellemző. Áthúztunk a Duna alatt egy gázvezetéket. Na, ez akkora csini-bummal ment tönkre, hogy ma is vörös a fülem, ha rágondolok. Bugyborékolni kezdett a Duna. A hátam borsódzik, ha eszembe jut. Óriási per lett belőle. — Elmarasztalták? — Végül is, nem. Szörnyű időszak volt. Főként, amíg találtam egy viszonylag egyszerű megoldást a javításra. — Két történetet ígért... — A másik az Emkénél történt meg. Egy éjszaka eszeveszetten csörögni kezdett a telefonom. Víz, buzgár tört fel a metróaluljáró építkezésénél. Rohantam. Mocskosul nézett ki a helyszín. A Maxim bárban folyt a műsor, önfeledt emberek, külföldiek nyakalták a pezsgőt, hiányos öltözetű lányok ropták a fátyoltáncot, mi meg nyakig jártunk alattuk a sárban. Már-már ott tartottunk, hogy ki kell üríteni a szállót, a bárt, végett kell vetni a mulatságnak. Aztán a homokzsákok, támlemezek segítettek. Sokan emlékezhetnek még arra a vörös acélállványzatra, ami sokáig támogatta a megroggyant mennyezetet. — Napi két cigarettával ez is növelhette a mennyiséget. — Meglehet. — Milyen hibát követett el? — Tudja, ez olyan, mint a repülőgép-szerencsétlenség. Sok apró mozzanat, véletlen együtt válik végzetessé. — Pedig hát ön sikeres ember. Kitüntetésekkel szépen dekorált, most, az észak-budapesti közlekedési hálózat befejezésével népszerűsége vetekszik egy filmsztáréval. Hogyan éli ezt meg? — Nézze, hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól. De... ez nem személyes érdem, itt mindenkinek ki kellett tenni a lelkét. Most fényesítsem a glóriámat? Komikus volna. — Szép a Flórián tér. Az aluljáróban évezredek történelme zsúfolódik. Igazi látványosság. A fővárosiak vasárnapi programja, büszkesége. — Ha most azt mondanám, lelkiismeret-furdalás eredménye is, a szemembe nevetne. Pedig így van. — Nem értem. — Azt persze tudtuk, hogy a föld alatt a rómaiak otthagyták a nyomaikat, azt is, hogy lennie kell itt Mária Terézia idejéből feltárási maradványoknak. Tanulmányoztuk a történelmet, az elődök kutatásainak, ásatásainak eredményét, vagyis nem vakon estünk neki a munkálatoknak. De... évekkel ezelőtt, az Astoriánál előjött a Hatvani-kapu. Mégsem látja ma senki sem. Félig rajta áll a szálloda, s ha akkor nem vagyok zöldfülű kezdő, akkor azt is bemutatjuk. Vagy: később a Kálvin téren elkaptuk a másik városkaput. Már jobban sikerült, de még nem volt az igazi, csak tanulság. Biztos, hogy belejátszott a Flórián tér tervezésébe. — Vagyis a tervezőknek először történelmet kellene tanulnia? — Hát a mélyépítőknek nem árt. Az íróasztalom tele van 17. századi térképekkel, történelmi beszámolókkal, tanulmányokkal. Mert ha megfúrjuk a földet, akkor kiderítjük a rétegződést, a talajviszonyokat, -erőket, -mozgásokat, de ahhoz már históriai segítség kell, hogy észrevegyük például a Batthyány téren, a HÉV bevezetésénél, hogy nem véletlenül vannak a házak beljebb, hogy milyen a beépítés vonala, miért van „hátrahúzva" a Lukács fürdő, hogy a Bem tér egy Duna-öböl volt. Ha az ember így ismeri az eseményeket, a műszaki tervezés is biztosabb alapokra kerül. — Nagyon imponálóan hangzik a rang, miniszteri biztos. De mekkora hatalmat, apparátust, szabadságfokot jelent ez? — Hatalom? A miniszter nevében járok el. Apparátus? Van egy titkárnőm. Szabadságfok? Jogomban áll határidőre, a költségtervezeten belül, jó minőségben elvégezni a munkát. Most sikerült. Nincs ennél nagyobb szabadság. — Soha semmiféle kétsége nem volt? — Amikor 1982-ben az akkor alaposan lemaradt metró is hozzám került, úgy látszott, ez már egy kicsit sok. De nem volt kibúvó. Meg hát, lássuk uramisten, mire megyünk ketten! — Dac? — Elszántság. Minden, 1977-től számított, ilyen nagy budapesti építkezésem után azt gondoltam, ez volt az utolsó. Most már ülhetek a babérjaimon. S aztán, amikor kezembe nyomták a következő megbízólevelet, madarat lehetett fogatni velem. Ilyen az ember. Pedig egyre szorosabbak lettek a határidők, egyre kevesebb a pénz. — Mennyi? — Mi mennyi? — Hát a fizetése? — Ezért nekem nem jár fizetés. Munkaköri kötelességem. Évente egyszer jutalom. Adható. Mindig kaptam. HARMATI JÁNOS felvétele