Budapest, 1985. (23. évfolyam)
1-2. szám január - Müller Tibor: A hidak kormánybiztosa
— Hát mi ez? Másodállás, mellékfoglalkozás, fusi... ? — Társadalmi megbízatás. A legrangosabb. — Még mindig nem értem, milyen pénz lett akkor egyre kevesebb? — A bérpreferencia. Vagyis az az összeg, amelyből a túlórákat, szombat-vasárnapi munkát, célprémiumot fizethettem. — A Flórián téren ez, mennyi volt? — Hétmillió. — Kevés? — Kétezer ember dolgozott, 45 vállalat. Másodpercre beosztott haditerv szerint. Egyetlen csúszás hetekre visszavethette volna a munkát. Mit képzel? Lehet ezt bagóért? — Vagyis a pénz hozta az eredményeket? — Fenét. A barátok. Kollégák. Egyetlenegyszer sem csaptuk be egymást. Mindig, szinte kivétel nélkül, mindenkire számítani lehetett. A segédmunkástól a mérnökig. — Hogy lehet ez? — Most már magam sem tudom megmagyarázni. Ez egyszerre lett mindenki, minden fővárosi ügye. Várospolitikai súlya volt a dolognak. Nem a pénz. Nem csak a pénz. Nálunk alig kerestek többet az emberek, mint más, hasonló munkahelyen. Nem is tudom, hogyha a munkaórákkal elosztjuk a jövedelmet, többet kerestek-e egyáltalán. — Szeretik az emberek, akikkel együtt dolgozik? — Hát, ezt én nem tudom megítélni. De az biztos, hogy értjük egymást. — Tudom, két fia van, az egyik technikus, másik a postánál dolgozik. Felesége szakmabeli. Otthon jobban fölnéznek önre, hogy miniszteri biztos lett? — Nem, hála istennek. Mindig tisztelték a munkámat. Én is az övékét. Semmiféle változás nem történt. Persze, az utóbbi három hónapban, alig láttuk egymást. Senki sem tett szemrehányást. Nézze, a feleségem műszaki rajzoló. Amikor a diplomám kézhezvétele után az első 32 méteres vasúti hidat terveztem a Mátrában, ő húzta ki a vonalakat. A lényeg azóta is ugyanaz. — Pedig jó magasra emelkedett. — Nem emelkedtem sehova sem. Még egyszer mondom: mérnöki tevékenység. Azon belül legfeljebb sajátos munkakör. Szokatlan. Két év múlva még szokatlan sem lesz. Erről van szó. — Nem is jár érte havi fix. — Nem. — Ez furcsa. — Hát nem furcsa. Én a vállalatomnál elég jól keresek. Az egészet úgy is fel lehet fogni, hogy ez egy nagyobb cég volt. — Ha bárkinek, aki nem ismeri a dolgok menetét nálunk, elmesélem, méltán gondolja, ön gazdag ember, így van? — Pénzhiányban utoljára az ötvenes években szenvedtem. Hajkurásztam a csajokat, soha nem volt elég az ösztöndíjam. Azóta nem érdekel a pénz. Kocsim sincs, a telkemet eladtam, mert soha nem jártam ki, lakásom van, a fiaim 25 és 23 évesek. Felnőttek. Saját hivatásuk, keresetük van. Én jól élek. Mi kell még?! — Nem tudom. Sokan, sokfélét sorolnának föl erre a kérdésre: önnek mije van? — Hivatásom. Nem muszáj leírni, ha nagyon patetikusan hangzik. — A rokonsága soha nem tett szemrehányást, hogy ilyen élhetetlen? — Az volnék? Nem tudom. Környezetemben mindenki úgy él, ahogy ezt a munkája lehetővé teszi. Ez — tudomásom szerint — mindenkinek megfelel. — Mennyit dolgozik naponta? — Reggel hatra járok be. Nyolcig nyugalom van, akkor tudok a vállalatom közvetlen ügyeivel foglalkozni. Hétkor együtt kávézunk, az igazgatóm, a titkárnőm és én. Ekkor intézzük el a legfontosabb dolgokat. Nyolckor elszabadul a pokol. Irány az Árpád-híd, végigsétálunk az éppen érdekelt vezetőkkel... — Az emberek, akik látják, tudják, hogy itt megy a miniszteri biztos? — Bizonyára. Nagyon sok barátom van köztük... — Én most a betonozókra, darusokra gondoltam... — Én is. Hét évig együtt voltunk jóbanrosszban. — Aztán? — Jött sorban: egyeztető tárgyalás, soros munkák megbeszélése, hová milyen anyag kell, kooperációs ügyek, utána irány a Róbert Károly körút, metró, és ez így ment hétről hétre, csak annyiban módosult, amennyiben valahol, valamilyen sürgős segítség kellett. Az utolsó három hónapban alig tudtuk, mikor van nappal, mikor éjszaka. — Azt gondoltam, saját apparátusa, irodája, titkársága van. Emberek, beosztottak hada hozzá-viszi parancsait, Mercedesen jár, fullajtárok veszik körül, így képzeltem. — Így is van. A moziban. Nekem még bélyegzőm sem volt soha. Viszont a beosztás tekintélyét senki nem vonta kétségbe. Az aláírásom mindenhol, mindenre elég volt. — Milliókat fizettek ki a nevére? — Hát, ha összeszámolnám a Petőfi-hídtól, a Szabadság-hídon át, az Árpád-híd-Flórián tér-metró építkezéseknél felvett, kifizetett összegeket, bizony jó sok nullát kellene a konkrét számok mögé írnom. — Saját magának azonban nem igyekezett többet összeszedni. Sőt, telkét eladta, kocsijától még 1972-ben megvált, már meg sem merem kérdezni, mit csinál szabadidejében. Egyáltalán van? — Először is nem anyagi okokból adtam el a telket, a kocsit. Ezt már tisztáztuk. Szabadidőm nincs. Vannak, persze, nem munkával töltött óráim. De társasági életet nem élek, barátaim jórészt szakmai körből valók, színházban, hangversenyen, moziban időtlen idők óta nem voltam. Egy maradt: a könyv. Szakmaiak és — nem restellem bevallani — könnyű olvasmányok. Főként krimik. Mire betűhöz jutok, fáradt vagyok. Ez felfrissít. De azért bejárok a könyvesboltokba. Inkább csak a tisztesség okán, mert úgy érzem, mindenből kimaradtam. Nem tudok lépést tartani a világnak azzal a részével, ami nem tartozik szorosan a szakmámhoz. És ez zavar. De mit tehetek? 24 óra csak 24 óra. — Most elkészült a nagy mű. Megvoltak az ünnepségek, hullottak a kitüntetések, az emberek napirendre tértek a dolgok fölött. Használjuk az Árpád-hidat s a többi létesítményt. Ez a dolgok rendje. Az ön megbízatása véget ért. Azt is lehetne mondani: dr. Dalmy Tibor miniszteri biztos volt. De mi lesz? — Hát, van restanciám elég a vállalatnál. Nem is konkrét munkára gondolok, hiszen azokat végeztük, végezték ez idő alatt is. De megváltozott a műszaki tervezés elve-módszere. Alkalmassá kell tenni az intézetet arra, hogy a következő századot is hatékonyan szolgálja. Előre kell gondolkodni, és ez csak úgy képzelhető el, ha a fiatalokat beavatjuk, bevonjuk, szabadjára eresztjük. Ugye, 55 éves vagyok. S a többiek, a vezetők is jórészt ehhez a korosztályhoz tartoznak. Fel kell készülni és fel kell készíteni az őrségváltásra. A mi generációnk nagyon korán került vezető posztra. Hiszen a háború után az értelmiség, a képzett műszaki réteg jó része ilyen-olyan ok miatt elveszett. Egyszer csak húszon-, harmincévesen ott találtuk magunkat a tervezőasztalnál, és senki nem fogta a kezünket. Csak a feladatok dörömböltek az ajtónkon. Ez nagyon jó volt. De már nagyon régóta ülünk ezekben a párnás székekben. Most a mi felelősségünk, hogy kiválasszuk azokat a tehetséges fiatalokat, akiknek csak az irányt mutatjuk meg, s aztán rájuk bízzuk, hogy a saját tudásuk alapján változtassanak, alakítsanak... Ahogy ezt mi is tettük. Nem hiszem, hogy unatkozni fogok a következő hónapokban, években. — Nem sajnálja, hogy véget ért a miniszteri biztosság? — Nagy korszaka volt az életemnek. Nem is tudom, hogy magyar mérnök az utóbbi évtizedekben, de egyáltalán valaha ekkora feladatot kapott volna. Azt hiszem, nem. De most azért is vettem ki szabadságot, hogy egy kicsit kifújjam magam. Sok volt, na. Kell valamennyi lazítás. Már csak azért is, hogy nyugodtan végiggondolhassam az egészet. Most valami olyan érzésem van, mint amikor valaki költözik, vagy festik a lakását, vagy utazás előtt áll. Szóval olyan átmeneti állapotnak tűnik az egész. Újat kell kezdeni. Hadd halasszam még egy kicsit az elhatározást!... — És ha holnap azt mondanák önnek, kedves Dalmy Tibor, átadjuk az új budapesti Duna-híd tervezésének és megépítésének miniszteri biztosi kinevezését. Vállalná? — Nem fog rajtakapni hazugságon. Vállalnám. — Úgy érzi, hogy megbecsülték? — Feltétlenül. — A szava szent volt? — Túlságosan is. Akkor is, ha csak a tekintélyem, a bölcsességem már kevésbé indokolta. — Zavarta? — Igen, mert hiú vagyok. Kényes a szakmai önérzetemre. — Hadd tegyek föl egy színpadias kérdést: ön végigsétál a budapesti aluljárókon, hidakon, csomópontokon, ami a hétköznapi ember számára nem esemény, sőt, csúcsforgalomban bosszúság, saját alkotásának érzi mindezt? — Ez nem színpadias, ez buta kérdés. Természetesen nem. De eszembe jut jó néhány nehéz percem, elrontott tervem, hibás döntésem. Álmodni is csak a rosszról szoktam. Olyankor kiver a víz. De sosem éreztem, hogy ez mind az enyém. Az enyém is. Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni... — Van egy legenda, mely szerint, amikor az Árpád-híd környékén megkezdődött az építkezés, ön megadta a környékbelieknek a telefonszámát, hogy hívják fel, ha végképp az idegeikre megy a dolog. Igaz ez? — Tudja, milyen fontos volt a lakók együttműködése? És nemcsak a lelkiismeretünk megnyugtatásáért. Kaptam is jó néhány telefont, és ezekből a jelzésekből mindig tudtam, hol vannak bajok, hol kell másképpen szervezni a munkát, más módszerekkel dolgozni. Néha embertelen körülményeket voltunk kénytelenek teremteni, hogy haladjon a dolog. Nem is képzeli, mekkora tűrőképessége van a budapestieknek, hogy ezt is el tudták viselni. Mi elsősorban a program betartását hajszoltuk, és nem azt néztük, hogy a kenyeret be lehet-e vinni a közértbe. De túl vagyunk rajta, és az ember hajlamos csak a szépre emlékezni. Nem hiszem, hogy túl sokan utálnának. — Ez jó érzés lehet. És az is, hogy ön most kétségkívül a csúcson van. Boldog? — ...Boldog? ... Elégedett... MÜLLER TIBOR