Budapest, 1985. (23. évfolyam)
4. szám március - Reményi Gyenes István: A gellérthegyi Szabadság-szobor katonája
ről, ha 24 óra alatt nem intézkednek. Megbízom Abasáry Rudolf közellátási kormánybiztossági osztályvezetőt, próbáljon maguknál rendet csinálni. Azt halljam meg, hogy valaki nem engedelmeskedik neki és utasításait nem tartja be. Budapest, 1945. április 1. Vas Zoltán nemzetgyűlési képviselő Budapest Közellátási Kormánybiztosa Őszintén szólva félszegen adtam át Némethynek ezeket a bombasztikus sorokat. A sajtó aztán megírta: megindult az élelem Budára. Arról azonban senki nem beszélt, hogy milyen módon indult meg az az élelem. A hidak a Dunában hevertek, csak egy szovjet katonai pontonhíd kötötte össze a két partot. A lovakat már megették az emberek, üzemképes tehergépkocsi magyar kézen nem volt — a tárgyalt két zászlóaljat csak hónapok múlva kaptuk —, ráadásul az egyetlen, még mozgó budai tűzoltóautón élelmes önjelöltek Debrecenbe utaztak pofafürdőre az új kormányhoz. Azért tértem vissza erre a budai mentőakcióra, mert még ma is meghatódom, ha a történtekre gondolok. A hírre, hogy itt a kormánybiztosság, előkerült néhány ember, és szervezkedni kezdett. Stráfszekereket kerítettek, és minthogy más vonóerő nem volt, önmagukat fogták, ha jól emlékezem, hatosával a rudak mellé. Példát a szerveződő új rendőrség mutatott, de előkerültek a különböző pártok ifjai is. Legaktívabbak az MKP-tagok voltak. A bakon természetesen nem ült senki. Nem kellett vezér vagy főnök. A legyengült, kiéhezett önkéntesek nekifeszültek a dögnehéz stráfkocsiknak, átvontatták őket a himbálózó pontonhídon, majd visszatértek a megrakott járművekkel. Senki sem morzsolódott le. Buda megmenekült. Legyengült, kiéhezett ifjúsága belegörnyedt a vontatásba, mint egykor a piramisok építői, de itt nem volt hajcsár. Még hangos szó sem. A népkonyhák hamar működni kezdtek. Nem tudom, meddig tartott ez a munka, mert értem másnap eljött Vas kocsija. Az jutott most eszembe, hogy mi érdemrendet kapunk, de mit kaptak az éhségtől támolygó lelkes budai ifjak? Máskor is írtam már ezekről az időkről, felkérésre is, de nekem is csak most jutott eszembe: mi lett ezekkel az önkéntes igavonókkal? A csatákat a tábornokok nem egyedül nyerik. Ha egyről is tudnám, hol él a régi szürke és szerény kis hősök közül, akik 1945-ben megállították az éhhalál terjedését Budán, kérvényt nyújtanék be a Tanácshoz: legalább most, a 40. évfordulón jusson nekik egy kézszorítás. De hát nem tudok egyről sem. ABASÁRI RUDOLF A gellérthegyi Szabadság-szobor katonája Amikor 1945 decemberében megtudtam, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond kapta a megbízatást a gellérthegyi Szabadság-szobor elkészítésére, rohantam hozzá. Én voltam az első riporter, akinek sikerült erről beszélni vele. A mester akkor elmondta nekem, hogy a szovjet katona alakját élő modellről mintázta. Vorosilov marsallnak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsnokának rezidenciája előtt őrt állt egy fiatal katona. — Ő kellene nekem — mondta a szobrász a tábornoknak. És megkapta a „kölcsön". Addig állt modellt a szovjet harcos, amíg egyszer csak nem jöhetett többé. Miért? Ilyesmit nem lehetett megkérdezni. A szobor nyers váza már megvolt, a többit megtette a modellről készült fénykép. Teljes nevét sohasem ismerte a szobrász. Csak annyit tudott róla, hogy Vaszilijnak hívták, és nagyon szerette az életet. „Vidám fickó volt." A többi: rejtély. Titok. Legenda. Zsiga bácsitól megtudtam: rajtam kívül nem érdeklődött utána senki. A dolog nem hagyott nyugodni, és egy éjszaka, 1961 márciusának végén írtam egy verset A gellérthegyi Szabadság-szobor katonája címmel. Az Ország-Világban jelent meg először. Aztán közölte a Magyar Ifjúság, a Pajtás, a Hazáért — és több más lap is. A Televízió ennek a versnek a szcenírozott előadásával kezdte egyik április 4-i ünnepi estjét. A Rádió megzenésíttette Kerekes Jánossal, és Bende Zsolt énekfelvételével tartja műsoron. Megjelent a kottája is. A vers a Szovjetunióba is kijutott. Alekszej Rohovics költő lefordította oroszra, s elszavalták a moszkvai rádióban. A vers elhangzása után feltették a kérdést: vajon él-e még Vaszilij? Harminchat levelet kapott erre a kérdésre a moszkvai rádió. Harmincöten azt írták, hogy ők ugyan nem azonosak a keresett katonával, de őket is Vaszilijnak hívják, és ők is részt vettek a budapesti harcokban, a műsor és a vers sok emléket ébresztett bennük. Harminchatodiknak pedig Jelizaveta Mihajlova jelentkezett Majkopból, hogy ő látta a fivérénél a szobor makettjének a fényképét! És az ivanovói Rabocsij Kraj című újság — a teljes vers idézése mellett — közölt egy interjút Vaszilij Mihajlovics Golovcovval, a tejkovói szövőgyár munkájával, aki szerénységből húsz évig senkinek sem beszélt arról, hogy egykor milyen furcsa szolgálatot is teljesített Budapesten. Közölt ilyen interjút — ugyancsak a verssel együtt — az Izvesztyija is. Mindennek híre eljutott a Népszabadság szerkesztőségébe, s a lap 1965. január 12-i számában Egy szobor megszólal címen Vadász Ferenc kollégám beszámolt a történtekről — a vers részleteinek idézésével, így tudtam meg, hogy Vaszilij él. Aztán személyesen is megismerkedhettünk. A vers segítségével megtalált Vaszilijt ugyanis a magyar kormány meghívta 1965. április 4-re, felszabadulásunk huszadik évfordulójának ünnepségeire. És az emlékmű alkotójával együtt hármasban öleltük át egymást a róla mintázott szobor alatt. REMÉNYI GYENES ISTVÁN 1965. április 4-én találkoztam Golovcovval Kisfaludi Stróbl műtermében TV Fotó — Varga Zoltán felvétele