Budapest, 1986. (24. évfolyam)
3. szám március - Benjámin László Budapestje
Írószobám tulajdonképpen csak férfikoromban lett, jóval azután, hogy verseket kezdtem írni... Egyébként is sokáig egyszobás lakásunk volt, és az én írószobám rendszerint a konyha volt. Mikor már jöttek a gyerekek, akkor meg különösképpen kiszorultam a konyhába a magam munkájával a kis lakásban... Első lakásunk Angyalföldön a Csáklya utcában volt, aztán egy időben a Váci úton laktunk, ráadásul nem is saját lakásban, hanem albérletben. Később a Szegedi úton már egy egész szép kis otthonunk lett. Majd az OTI-telepen laktunk, Újpest határában. A mostani Fiastyúk utcai lakótelepnek a magva volt az, egy földszintes lakótelep. És onnan, mikor már négy gyerek volt, és szinte lehetetlenné vált a munkám, akkor költöztünk át Budára, ahol nagyobb lakásban végre önálló szobát kaptam. Azóta onnan is elköltöztünk, és én elég rosszul jártam, mert ez a szoba nem a legjobb. Nem is az a baja, hogy kisebb az előzőnél, hanem túlságosan egybe van a többi szobával, Így aztán én az írószobámban ömlesztve kapom a televíziót, a rádiót, esetleg a lemezjátszót, és egyszerre a most még otthon levő vagy hazalátogató gyerekek ügyes-bajos dolgait. Ez mind ömlesztve érkezik be hozzám, és nem mondhatom, hogy segíti a munkámat. Viszont az is igaz, hogy felmérgesedve azon, amiért ilyen lármás szobám van, az egyik nyáron lementem Boglárra... Most én lemegyek két hétre egyedül Boglárra, dolgozni végre. Hát nem írtam egy sort sem, de egy hét múlva már nagyon rosszul éreztem magam, hiányzott a lárma, hiányzott az, hogy kimenjek, beszélgessek egy kicsit, visszamenjek. Úgyhogy amikor jött a családom, én azzal fogadtam őket: jaj, de jó, hogy itt vagytok, már nem bírtam egyedül... Duna kezem mozdulatára játékos, fürge hullám bizserg a bőrödön, te drága feredő, Duna! — ki hűsen-lágyan s olyan híven borulsz rám, mint harcról-hazatért kedvesre szerető. Itt élek háremedben, nagyszívű női szultán —mert nemcsak engemet — sokat szeret e nő, de érte nincs harag közöttünk, hisz szimultán szerelme, mint a fürt, Istentől eredő). Ölelj magadhoz dús folyó, anyátlan termékenység, ki múltat hordozol s magot, jövendők rejtett kincsét, örömmel-szerelemmel színültig telt edény! Partok szakadnak, állatok, emberek és növények halnak, de változatlanul marad tovább a lényeg: az oxigén s a két rész hidrogén. A Gellérthegy oldalán A pázsiton muflonjuhok, teves bölény legelt, de mindnek tehénjőgye volt. A nap lustán hevert, dél volt, csak dél, szüntelenül, árnyéktalan idő. Tenyérrel óvtam szemem, úgy fénylett a hegytető. Akkor könnyű társaskocsit húzva, jött két mammut, úgy baktattak a hegy körül, mint a barlangvasút, sikátoron, völgyön, kövön (később már hátukon) vitték az imbolygó kocsit. Akkor az ablakon kiugrottam, egy szakadék szélén és a hómezőn menekültem, hátam mögött nem látott üldözőm futott, rámsütve fegyverét, de én az ágakon mászkáltam fürgén, nagyokat szökellve, mint majom, és megláttam, hogy ketten is üldöznek, ámde jobbkezemmel visszadobtam a kilőtt puskagolyót, balkézzel átkaroltam a kristályos ősnövényt, s nevetve hintáztam magam a páfrány tetején. De akkor már nem voltam ott, egyszerre, hirtelen egy kis teremben ültem, egy kis hangversenyterem hátsó sorában, míg elöl a színen, háttal a nézőknek, furcsákat dalolt Zboray Lívia. Majd sétáltunk vidáman, a Gellérthegy oldalán — én voltam ott, egy férfi még két karcsú, pőre lány, két egyszínű, egyforma test, egyként számolva kort, de én tudtam, hogy egyikük a másik anyja volt. Békák hevertek, megkövült zöldbékák, oly nagyok és úgy nyújtva fejük-lábukat mint nagy komondorok, közöttük és a csillogó kvarcfényű, nagy fenyők között szaladtak, játsztak a jókedvű, fürge nők, és mind ledőltünk a gyepen, sorban egymás fölé és az elmosódó tájakon gurultunk fölfelé.