Budapest, 1986. (24. évfolyam)

3. szám március - Halasi László: A Szabadság-díj

Bár a Kun család lakása továbbra is az Ügynök utcában ma­radt, Kun életének fő helyszíne a történelmi Visegrádi utcai párt­helyiség volt 1919 februári letartóztatásáig. Az itt folyó életet Lengyel József írta le klasszikus dokumentumregényében. A leí­rás — nyilván a szerző akaratától függetlenül — félelmetesen ha­sonlít a John Read ábrázolta Szmolnijhoz a győzelmet megelőző napokban. „Akármilyen korán jöttünk, a folyosó és a nagy előszoba tele volt emberekkel. Sokan itt is aludtak. A padlón vagy a széken. Volt közöttük, akinek mint őrnek állandóan a helyén kellett len­ni, hogy legalább a belső szobákat megóvják az emberáradattól. Itt aludtak azok az elvtársak is, akik átutazóban voltak, és már késő volt ahhoz, hogy valahol elhelyezzük őket... Hajnalban ér­keztek az újságok és röpiratok. Különböző helyiségekben hal­moztuk fel azokat. Már reggel volt, mikor sorra érkeztek az elv­társak, hogy beszámoljanak az elmúlt estéről. Mások tanácsot, útmutatást kértek..." A Visegrádi utcai pártközpontban, ahogy másfél évtized múl­tán Sinkó Ervin írta „a szó szűzi értelmében vezér": Kun Béla. Kassák Lajos, aki „társbérlője" a párthelyiségnek — itt van ugyanis a Ma szerkesztősége, s Kassákék is itt laknak —, szintén leírja a szónokló, lapszerkesztő Kun Bélát. Beszéde „bátor, gyű­lölettől és lelkesedéstől megduzzadt szónoklat", amellyel — lega­lább évtizednyi távolságból vissszanézve — nem tud egyetérteni Kassák. Ám amint a munkáshallgatóságra tett hatást észreveszi, meg kell hogy állapítsa: „már őt sem nézem és hallgatom annyira idegenkedőn, mint az előbb". Majd egy Kunnal folytatott későb­bi beszélgetése után megjegyzi: „Sok mindenben nem helyeslem azt, amit csinálnak, és mégis itt-ott vállalom velük a közösséget." A KMP növekvő befolyása, amelyet Kun nyilvános fellépései például a Gólyavárban, az Üllői úti laktanyában tovább erősíte­nek, aggodalmat keltenek a kormányban csakúgy, mint a mono­polhelyzetét féltő szociáldemokrata pártban. Az antant hatalmak megbízottai is arra ösztönzik a polgári demokratikus kormányzat vezetőit, hogy számoljanak le a kommunistákkal, s így — állítják — jobb elbánást nyerhetnek a világháború győzteseitől. Így ke­rült sor az 1919. február 20-i provokációra a Népszava szerkesz­tősége előtt, majd 21-én hajnalban a párt vezetőinek, elsősorban Kun Bélának a letartóztatására. Kun új fővárosi „lakhelye" e­lőbb a Mosonyi utcai rendőrlaktanya, ahol súlyosan bántalmaz­ták, majd a Gyűjtőfogház. Itt tölti el a Tanácsköztársaság kikiál­tását megelőző hónapot, s innen, a börtönből kerül a születő Tanácsköztársaság élére. A kinti politikai élet ,,balra-át"-ja 1919 március elejétől való­ságos pártközponttá teszi a Gyűjtőfogházat. Egymásnak adják a kilincset a munkásküldöttségek, felkeresik a kommunista foglyo­kat a szociáldemokrata párt baloldali vezetői. Itt fogalmazza meg 1919. március 11-én Kun Béla Bogár Ignáchoz írt híres levelét a pártegyesülés feltételeiről. Itt állapodik meg a nagyipari üzemek bizalmijaival a kommunisták 1919. március 23-ra tervezett kisza­badításáról. Amikor végül 1919. március 21-én a késő délutáni órákban elhagyja a Gyűjtőfogházat, hogy a polgári demokrati­kus kormányzat kül- és belpolitikai csődje nyomán hozzáfogjon történelmi tettéhez, bizonyára aligha gondol arra, hogy kolozsvá­ri újságíróként, a Budapesti Napló mindeneseként nem így kép­zelte a főváros elismerésének megszerzését. Az új hatalom első óráiban, amikor utoljára szól a Visegrádi utcai párthelyiség abla­kából, a magyarországi munkásosztálynak „foglalja el" Buda­pestet, amely vele, általa lesz 133 napon át a világforradalom vilá­gítótornya. S amikor el kell hogy távozzék Budapestről, attól fogva min­den gondolata a visszatérésé. Emigráns társai, látogatói (így pél­dául Illyés Gyula és Sinkó Ervin) említik meg, hogy élete szinte kettéoszlik: mindennapos forradalmi tevékenysége mellett a rádió, a sajtó és az egyéb információs források segítségével állan­dóan követi a távolból az ország és a főváros minden rezdülését, a napi politikai harcokat éppúgy, mint az irodalmi, művészeti éle­tet. Sokan furcsállták, hogy egy internacionalistánál ilyen intenzív a honvágy érzése, de alighanem érthető, ha arra gondolunk, hogy a forradalom legnagyszerűbb pillanataiban talált egymásra Kun Béla és a vörös Budapest. 28 DOKUMENTUM Demokratikus kitüntetéseink SZABADSÁG-DÍJ Budapest felszabadulásának első évfordulója tisztele­tére — 1946. február 12-én — a főváros törvényhatósági bizottsága díszközgyűlést tartott, amelyen Szakasits Ár­pád, a törvényhatósági bizottság elnöke, Kővágó József polgármester s a pártok képviseletében Katona Jenő, Kossa István, Miliók Sándor, Bródy Ernő, Farkas Fe­renc és Varga László méltatta a nap jelentőségét. A pol­gármester javaslatára elhatározták, hogy küldöttségileg felkeresik Vorosilov marsallt, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökét, és az évforduló emlékére átadják Sza­bó Vladimir Budapest felszabadulását ábrázoló festmé­nyét, továbbá Puskin, Schoenfeld és Gascoigne követek­nek átnyújtották a főváros köszönetét tartalmazó díszal­bumot. A polgármester javaslatára úgy döntöttek, hogy megemlékezésül a Hidegkúti út nevét Vörös Hadsereg út­ja névre változtatják. Jóváhagyták Kossa István javasla­tát, hogy méltó formában meg fogják örökíteni a szovjet parlamenterek emlékét. A díszközgyűlést fogadás követte a Gellért-szállóban. Ezen részt vett Szviridov altábornagy, megjelentek a dip­lomáciai testületek képviselői, a köztársasági elnök, a kormány tagjai, jelen volt a szellemi élet számos kiemel­kedő személyisége. Itt jelentette be a polgármester, hogy a főváros a felszabadulás emlékére Szabadság-díjat léte­sített. A díjhoz nem készült díszokirat, csupán egy cég­jelzéses papíron küldött levél — egyetlen példányáról tu­dunk: Orosz Júlia Kossuth-díjas kiváló művészünk bir­tokában van —, melyben az érintetteket arról értesítet­ték, hogy „a felszabadulást követő küzdelmes, 1945. év­ben a magyarság és a magyar főváros újjáéledése terén kifejtett kiváló művészi teljesítményének jutalmazására létesített Szabadság-díjak egyikét" a címzettnek ítélték oda. Maga a díj tíz-tíz millió pengőt tett ki, ami a gyorsu­ló infláció időszakában tulajdonképpen csak jelképes összegnek számíthatott a díj erkölcsi súlya mellett (egy napilap ára e napokban 2 ezer pengő volt). Ezt hangsú­lyozta a polgármester is, amikor rámutatott, hogy a díj összege a főváros szerény anyagi helyzetét tükrözi, s kér­te: „Fogadják e szerény díjakat úgy, mint a városnak legjobb szívből fakadó ajándékát!" Az ünnepi fogadáson vette át az irodalmi díjat Darvas József, Kassák Lajos, Kovács Imre, a tudományos díjat Lukács György, a képzőművészeti díjat Berény Róbert, Bernáth Aurél, Ferenczi Béni, a zeneművészeti díjat Ka­dosa Pál, a színművészeti díjat Bajor Gizi, a hírlapírói díjat Lestyán Sándor, Parragi György, Száva István, az építési díjat Mistéth Endre, a Kossuth-híd tervezője. A felszabadulás évfordulója tiszteletére 1946. február 13-án a főváros az Állami Operaházban díszelőadást ren­dezett. Itt olvasta fel Bajor Gizi Zilahy Lajosnak — a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság elnökének — ez al­kalomra készült írását, majd bemutatásra került Beetho­ven Fideliója. A díszelőadás szünetében a színpadon vet­te át a Szabadság-díjat Orosz Júlia és Székely Mihály. A díjazottak névsora önmagáért beszél. HALASI LÁSZLÓ

Next