Budapest, 2004. (27. évfolyam)
0. szám január - Szendrei Lőrinc: Nyárvégi séta a fuldokló Duna partján
BUDAPEST 2QQ4/Q köt egy letűzött ágra alkalmi hálót, hal nincs. Egyikük megadja a magyarázatot: nem viszik haza amit fognak. Fogalmuk sincs, mi mindent ettek meg, s ennének meg ők. Félnek a fertőzéstől. Egyébként meg a halaknak mindegy. Ha hazavinnék, és olajban megsütnék, vagy visszadobnák a Dunába őket, ugyanúgy járnak. Itt is, ott is elpusztulnak. Az Erzsébet híd alatt szabályos félszigetet raktak ki a kövekből a horgászok. Onnan integetnek a felső rakparton felbukkanó társaiknak. Hosszú navigálás kezdődik. Lentről féltő kiáltásokkal irányítják őket. Átjáró, felfestett zebra nincs. Az autósok nem lassítanak. Aki nekivág annak a két keskeny sávnak, amelyeken odavissza ömlenek a kocsik, bizton számíthat arra, hogy káromkodnak rá, integetnek neki, vagy egyszerűen levegőnek nézik. Kicsit távolabb, a Batthyány térnél sincs biztonságosabb lehetőség. Pedig itt van egy menekülő feljáró. Az autósok vakon veszik a kanyart a Bem rakpartra, a gyalogosok meg csak néznek. Aki le akar jutni a Dunához, vagy az életét kockáztatja, vagy falakba, korlátokba ütközik. Az egyik pecás meg is jegyzi: nem elég, hogy fuldoklik a Duna, még el is zárják az emberek elől. Idegen városokat emlegetnek. Bezzeg a Szajna Párizsban, a Rajna Kölnben, sőt újabban már a Temzéé milyen barátságos is Londonban! Bécsről nem is beszélve, ahol nem csupán Grinzing bűvöli el az arra járó kirándulót, hanem a Duna városi szakasza is. Aki pedig Prágát keresi fel szívesebben, a Moldva partján úgy sétálhat végig, mint egy elegáns promenádon. Ráadásul ezekben a városokban már nem csupán a folyók partján fizetnek irdatlan pénzeket a lakásokért, de a folyókra telepített lakóbárkákban élnek a leggazdagabb üzletemberek, sztárok. Keserűen rúgok odébb egy műanyag flakont abból a több tucatból, ami már eddig is az utamba akadt. Ahogy fölpillantok, egy hajó nevén akad meg a szemem: Európa. Úristen! mi mindenre hivatkozva használjuk napjainkban földrészünk nevét. Igen, ha minőséget, korrektséget, jó módot és jó modort szeretnénk emlegetni, elég csupán kimondani a vén kontinens nevét. Ám úgy tűnik, itt, Budán és Pesten minden sarokra jut egy bikafejű Minotaurusz, aki - mint az ókori mesék mesélik - elrabolta szép hölgyünket. Nem is csodálkozom már, amikor az egykori Kossuth híd tájékán fölbukkan a nyári hőségben is hétrétegű kabátgyűjteményében a rakpart vándora. Megy, ballag, dülöngél, akár egy lépegető gép. Csodák csodája, az autók lassítanak, egyik-másik meg is hallgatja a lejmolás szövegét, időnként megcsörren az aprópénz, aztán folyik tovább minden: a kocsik, a csatornából a bűzös lé, és a szürke Duna, ami ugyan zavaros, de korántsem tetszik már bölcsnek és nagynak. Innen, a rakodópart alsó köveiről. • Folyik tovább minden...