Budapest, 2004. (27. évfolyam)

0. szám január - Szendrei Lőrinc: Nyárvégi séta a fuldokló Duna partján

BUDAPEST 2QQ4/Q köt egy letűzött ágra alkalmi hálót, hal nincs. Egyikük megadja a magyaráza­tot: nem viszik haza amit fognak. Fo­galmuk sincs, mi mindent ettek meg, s ennének meg ők. Félnek a fertő­zéstől. Egyébként meg a halaknak mindegy. Ha hazavinnék, és olajban megsütnék, vagy visszadobnák a Du­nába őket, ugyanúgy járnak. Itt is, ott is elpusztulnak. Az Erzsébet híd alatt szabályos fél­szigetet raktak ki a kövekből a horgá­szok. Onnan integetnek a felső rak­parton felbukkanó társaiknak. Hosszú navigálás kezdődik. Lentről féltő ki­áltásokkal irányítják őket. Átjáró, fel­festett zebra nincs. Az autósok nem lassítanak. Aki nekivág annak a két keskeny sávnak, amelyeken oda­vissza ömlenek a kocsik, bizton szá­míthat arra, hogy káromkodnak rá, integetnek neki, vagy egyszerűen levegőnek nézik. Kicsit távolabb, a Batthyány térnél sincs biztonságosabb lehetőség. Pedig itt van egy menekü­lő feljáró. Az autósok vakon veszik a kanyart a Bem rakpartra, a gyalogosok meg csak néznek. Aki le akar jutni a Dunához, vagy az életét kockáztatja, vagy falakba, korlátokba ütközik. Az egyik pecás meg is jegyzi: nem elég, hogy fuldoklik a Duna, még el is zárják az emberek elől. Idegen vá­rosokat emlegetnek. Bezzeg a Szajna Párizsban, a Rajna Kölnben, sőt újabban már a Temzéé milyen barátságos is Londonban! Bécsről nem is beszélve, ahol nem csupán Grinzing bűvöli el az arra járó kirándulót, hanem a Duna városi sza­kasza is. Aki pedig Prágát keresi fel szívesebben, a Moldva partján úgy sétálhat végig, mint egy elegáns pro­menádon. Ráadásul ezekben a váro­sokban már nem csupán a folyók part­ján fizetnek irdatlan pénzeket a laká­sokért, de a folyókra telepített lakó­bárkákban élnek a leggazdagabb üz­letemberek, sztárok. Keserűen rúgok odébb egy mű­anyag flakont abból a több tucatból, ami már eddig is az utamba akadt. Ahogy fölpillantok, egy hajó nevén akad meg a szemem: Európa. Úris­ten! mi mindenre hivatkozva használ­juk napjainkban földrészünk nevét. Igen, ha minőséget, korrektséget, jó módot és jó modort szeretnénk em­legetni, elég csupán kimondani a vén kontinens nevét. Ám úgy tűnik, itt, Budán és Pesten minden sarokra jut egy bikafejű Minotaurusz, aki - mint az ókori mesék mesélik - elrabolta szép hölgyünket. Nem is csodálko­zom már, amikor az egykori Kossuth híd tájékán fölbukkan a nyári hőség­ben is hétrétegű kabátgyűjteményé­ben a rakpart vándora. Megy, ballag, dülöngél, akár egy lépegető gép. Csodák csodája, az autók lassítanak, egyik-másik meg is hallgatja a lejmo­lás szövegét, időnként megcsörren az aprópénz, aztán folyik tovább min­den: a kocsik, a csatornából a bűzös lé, és a szürke Duna, ami ugyan zava­ros, de korántsem tetszik már bölcs­nek és nagynak. Innen, a rakodópart alsó köveiről. • Folyik tovább minden...

Next