Budapest, 2004. (27. évfolyam)

0. szám január - Szendrei Lőrinc: Nyárvégi séta a fuldokló Duna partján

FTFLMFL BI­DAPES­ Teim is a Dunáról. Gyermekkorom­ban nagyapám mindig a folyó partján sétált velem haza, amikor kijöttünk a Gellértből. Partot váltva ballagtunk végig a pesti és budai oldalon, mire eljutottunk a Margit-hídig. Most - mert Budán vagyok - mara­dok is itt. Az első kétszáz méter után elfogy a járható rakpart. Mintha köté­len egyensúlyoznék, keresem a mezs­gyét az erősen lejtő, már-már meredek kőmeder és az élén végigfutó szalag­korlát között. Ez a vékony penge vá­laszt el a könyöknyi távolságban mel­lettem elrobogó autóktól. A szalag­korlát töredezett, szakadozott, több helyen behorpadt, lóg a semmibe. Mi­re a Szabadság-hídhoz érek, tizen­nyolc sérülést számolok össze rajta. Vajon hol fog szétesni, ha a közelgő, csúszós, őszi, esős, jeges napokon egy autós véletlenül nekiütközik? A híd lábánál akkora szemétkupac gyűlt össze, hogy egy égetőműnek is gondot okozna. A Dunát senki sem söpri? Ahogy megpillantom a meder­be ömlő szennyvizet, biztosan tudom már, ez a kérdés költői. Először a bűz­re leszek figyelmes, és - szó szerint az orrom után fordulva - döbbenek meg a látványtól. A büdös moslék palac­kozott ásványvíz ahhoz képest, ami kiömlik a nyíláson. Kényelmetlenül kuporognak a pe­cások a köveken, partra vetett fatör­zseken. Ahogy belelógatják a zsi­neget a vízbe, olyan, mintha a tejeskávét zavarnák föl. Keresem a­­szákot, mindössze két horgász A Dunát senki sem söpri?

Next